Tudta-e?
Ha a Föld történetét egy évnek feleltetjük meg, akkor április eleje táján jelent meg az élet, az emberek pedig Szilveszter előtt pár perccel érkeztek.

168. szám - 2018. szeptember

A nemzeti Messiás-Király

Az előző rész azzal zárult, hogy a fasizmusnak rengeteg irányzata van, pontosan úgy, ahogy a barna és a fekete közötti színtartományban is számtalan színárnyalat létezik.
SÁFRÁNY Attila

7

Az olyan lényegi ismertetőjegyekben viszont, mint amilyen nemzeti-közösségi felsőbbrendűségi hit, az erőszakosság, a hódítás vágya, a kiközösítettekkel és a megvetettekkel szemben alkalmazott terror teljesen megegyezik ez a sok irányzat. Abban is megegyeznek, hogy mindegyikük egy harcos és győzedelmes Messiás-Királyt lát a meglelt nemzeti vagy közösségi Vezérében.

VEZÉR ÉS SZABADÍTÓ

Vezér után természetes emberi ösztönből akkor kezd el vágyakozni egy közösség, amikor háborús veszélyben van. (A zsidók számára a győzedelmes Dávid volt az ideális Vezér mintaképe.) Az elküldött Szabadító után pedig természetes vallási indíttatásból akkor kezd el fohászkodni, amikor megszállói rabságában kell sínylődnie. (A zsidók számára sok Szabadítót küldött az Úr Mózestől és Józsuetól kezdve Sámsonon át a Makkabeusokig. Mint a filiszteusok elleni harc vezéralakja és Góliát legyőzője, Dávid is a nagy Szabadítók mintaképének számít.) Amikor a fogságban sínylődő közösség szabadságharcot indít az elnyomók ellen, akkor a győzedelmes Vezér és az Istentől küldött Szabadító iránti két vágy egy a szív mélyéből felszakadó gyermeki hangú kiáltássá lesz azután a küldött után, aki egy személyben a háború győzedelmes Vezére és nép Szabadítója. A három isteni erény egyikeként ezt a mélyből felszakadó gyermeki kiáltást nevezzük reménynek, amely egyszerre könyörgés az Istenhez, hogy mielőbb küldje el a Szabadítót, ugyanakkor türelmes elfogadása is az Úr akaratának, mert a Kiválasztott jövetelének az ideje egyedül az ő döntésén múlik, amit nem lehet siettetni.

A római uralom idején, amikor többször is szabadságharcot indított elnyomói ellen a zsidó nép, a Messiásnak elnevezett Szabadító és Vezér eljövetele iránti remény központi elemévé vált a vallási hitnek. Ekkor öltött végleges formát a judaizmus egységesült messiásképe a Dávid házából származó Messiás-Királlyal, aki egyszerre lesz győzedelmes Vezér, mint Dávid volt és Szabadító, mint Dávid és a többiek voltak, valamint a lerombolt templom felépítője (amit már Dávid szeretett volna véghezvinni, de bűne miatt csak fia, Salamon építhetett meg). Ennek a reménynek a lényegi eleme, hogy transzcendens irányultságú: az Istentől várja a Messiás-Király elküldését és kizárólag az Úr döntésére bízza, hogy mikor jön el a vágyva vágyott messiási kor.

A maguknak Vezért és Szabadítót, azaz forradalmi Messiást kreáló jobboldali történelem-beteljesítő forradalmak immanentizmusa semmit sem akar a felsőbb erőkre bízni, hiszen – ha érdekből nem is mindig vallja be – szíve szerint nem hisz az ember fölötti hatalom létezésében. Hasonló történelmi szituációban, mint amelyben a zsidók voltak messiáshitük megszületésekor – a háború utáni gazdasági válság és a csalódottság társadalmat eluraló nyomasztó légkörében – a szélsőséges nacionalizmus pusztulásba rohanó robogó vonatára felszálló mozgalmárok Vezér és Szabadító, azaz nemzeti Messiás után kiáltanak. Nem az Úrtól várják azonban az elküldött Messiást, ehhez sem hitük, sem idejük nincs, ehelyett szétnéznek maguk körül, és amikor fölfedezik az erre a szerepre alkalmas első embert, aki nem is visszakozik, azonnal pajzsra emelik őt, és azzal a felkiáltással viszik a nép elé, hogy itt a Vezéretek és a Szabadítótok. Elterjed a fülekbe suttogott hír, hogy végre eljött, akit annyira vártak, erre ráerősít a jobboldali forradalmi propagandagépezet is, elemi erővel tör fel a lelkesedés, és a végeredményt már ismerjük a jobboldali forradalmi Messiások e közösségi érzések viharos vizein hajózó cselekedetei nyomán.

A meglelt forradalmi Messiásnak nemcsak kiváltságai vannak, hanem kötelezettségei is. Nem fürödhet sokáig tétlenül az istenítés és a dicsőítés jóleső érzésében, mielőbb bizonyítania kell, hogy méltó arra a messiási szerepre, amire a nép „kinevezte őt”. A zsidó hit Messiás-Királya a háború győzedelmes Vezére. Neki is a háború győzedelmes Vezéreként kell tündökölnie. Milyen kötelezettséget ró ez rá? Azt, hogy mielőbb háborút kell indítania, ha nincs valódi ellenség, mert a világháború után senkinek sincs kedve harcba indulni, akkor ellenséget kell kreálni. Ügyes szónokként általában ez nem túl nehéz feladat, és kezdődhet a háború, amelyben – ez is feltétel – mindenképpen győzni kell. (Más kimenetel nem fogadható el, még a „döntetlen” sem, hiszen a vallási őskép szerint a Messiás-Király győzedelmes Vezér.) Ezt tette a Duce Etiópiával és ugyanígy cselekedett a Führer is kikényszerítve ezzel a második világháború kitörését. A sikerek kezdetben nem is maradtak el még Mussolininak sem, hiszen Etiópia nem volt komoly ellenfél, Hitler pedig tényleg világra szóló sikereket könyvelhetett el a háború elején, a végeredmény azonban katasztrofálisra sikerült. Törvényszerű lélektani következmény, hogy a vereség miatt az istenített Vezérből egyik napról a másikra gyűlölt diktátor lesz, akit minden nemzetre szakadt bajért és elkövetett bűnért hibáztatni lehet. Ez először a Duceval történt meg, hiszen Olaszországot előbb győzték le, de két évvel később a Führernek is ez lett a sorsa. Ha nem ölte volna meg magát, valószínűleg vele is hasonlóképpen végeztek volna a kinevezett Vezérükben csalódott németek, mint az olasz partizánok Mussolinival, akinek a holttestét ezután a lábánál fogva fellógatták Milánóban a Piazzale Loreto nevű forgalmas téren. Nem mellékes tény, hogy a fasiszták is ugyanígy bántak a kivégzett partizánokkal.

Ez az elbukott Vezérek sorsa, akik transzcendens alap nélküli korporatív személyiségként működnek. Ha a nemzet háborús sikereket ér el, akkor az kizárólag neki köszönhető, őt kell dicsőíteni és isteníteni minden győzelemért, ugyanakkor minden kisiklásként megélt vereségért a tábornokokat és a katonákat kell hibáztatni, mert „nem hajtották végre a győzedelmes Vezér utasításait”. Az viszont már menthetetlenül a Vezér hibája lesz e logika mentén, ha a harcban végleg alulmarad a nemzet. (Ekkor győződhetnek meg teljes bizonyossággal a megigézettségéből felébredők arról, hogy rossz lóra tettek, téves embert „neveztek ki”, Messiásuk valójában egy hazug Álmessiás volt.) E logika mentén zajlik a háború utáni önfelmentés is a nemzet részéről, melynek során minden elkövetett bűnért a Vezért kezdik el hibáztatni.

Eleinte pedig nemzeti Szabadítóként mindketten sikeresnek tűntek. Úgy látszott, hogy mind Mussolininak, mind Hitlernek sikerült leküzdenie azt a mély politikai és gazdasági válságot, amelybe Olaszország és Németország belekerült az első világégés után. Mivel azonban vesztes háborúba vezették az országot, ezért Szabadítóként is kudarcot vallottak e nép által „kinevezett” nemzeti Messiások.

TEMPLOMÉPÍTŐ ÉS PRÓFÉTA

Másként volt nemzeti Messiás-Király a Duce és a Führer. A judaizmus Messiás-Királya a királyi szerep mellett a főpapit és a prófétait is magába foglalja. A nép által „kinevezett” Messiásként Mussolini a nemzet templomépítő Főpapja szerepében tündökölt a békeidőben, Hitler pedig a nemzet Prófétája szerepében.

A templom, amelyből a zsidó hit szerint csak egyetlenegy lehet Jeruzsálemben, az Isten világi jelenlétének a megszentelt helye. A transzcendenciától magát elzáró fasiszta eszmeiség nem ilyen templomban gondolkodott. A szélsőségesen nacionalista, jobboldali történelem-beteljesítő forradalmi immanentizmus egyetlen szentsége a nemzet volt, a templom tehát számukra az a hely – értve alatta az egész országot –, ahol a nemzet él. A Duce ebben az értelemben volt a templomot újjáépítő Messiás-Király. Mussolini idejében a világ egyetlen állama sem állított fel annyi monumentális épületet, épített annyi új várost, emelt fel annyi a nemzet nagysága előtt adózó nagyszabású emlékművet és újított fel annyi városközpontot, mint Olaszország. Ez tette Mussolinit a szentély Zorobábelhez, vagy inkább Nagy Heródeshez hasonlítható újjáépítőjévé a templom szó allegorikus értelmében.

A transzcendenciától magát elzáró szélsőségesen nacionalista jobboldali történelem-beteljesítő társadalmi fordulat a prófétai szerepet sem úgy fogta fel, mint a felsőbb, isteni akarat (az Úr szava) közvetítését. A forradalom immanentizmusa a Führer félálomban elrebegett jóslatait vagy a szónoklataiban dörgedelmes hangon megfogalmazott beszédeit úgy fogadta mint prófétai szót, mint a nemzeti akaratnak a megfogalmazódásait. Ebben a transzcendens forrástól elzáródó immanentizmusban a Führer volt nemzet útját kijelölő megfellebbezhetetlen evilági isteni akarat kimondója. Még prófétai könyvet is írt a nemzet e „kinevezett” Prófétája. Ez volt Mein Kampf, ami a legeladottabb kiadványnak számított egész Németországban tisztes jövedelmet szavatolva ezzel a szerzőjének. Minden családi könyvtárban megtalálható volt legalább egy példánya.

Mit értünk az evilági isten fogalma alatt? Az imádott nemzetet, amely mint kollektív akarat isten képét ölti fel. Ilyen a magát a transzcendenciától elzáró szélsőséges nacionalizmus valláspótlékként működő istenképe. A megigézett németek szemében a Führer volt ennek a kollektív akaratnak, ennek a nemzetistennek a prófétája.

Az egységesített Messiáskép jegyében a másik messiási szerep is testet öltött mindkettőjükben. A nagy infrastrukturális beruházásokkal, a sokat emlegetett autópálya-építéssel, Berlin „világfővárossá” való átépítésének a terveivel a Führer is a nemzettest hatalmas templomának a megújítója volt, mint ahogy a Duce is prófétaként tudott szónokolni, ezek a szerepek azonban esetükben másodlagos fontosságúak voltak.


Az olasz fasizmus Vezére, Benito Mussolini


A nácik Bibliája, a Mein Kampf

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor