A háromszoros uralom

Ebből kifolyólag pedig nem riad vissza az erőszak semmilyen formájának az alkalmazásától sem, egész népeket (mint a nácik a zsidókat) vagy osztályokat (mint a bolsevikok a „burzsujokat és kulákokat”) nyilváníthat kipusztítandó társadalmi elemnek, de az anyagi és kulturális javakat sem kíméli, ha azokban a nagy és szent eszme érvényesülésének az akadályát látja: virágzó gazdasági ágazatokat sorvaszthat el (kolhozosítás a sztálini Szovjetunóban) vagy városokat ítélhet halálra (vörös khmerek), ezeréves templomok, kolostorok és műemlékek eshetnek az áldozatául (kínai kulturális forradalom).

A FORRADALOM MEFISZTÓI VÁGYA

A magát a történelmet beteljesítésének hívő társadalmi fordulat a „nagy és szent eszme” kitűzött céljait vallási hitként, a forradalmi tan kulcsállításait pedig megkérdőjelezhetetlen dogmákként hirdeti. Ebből kifolyólag nem tűri meg az ellenvéleményt, a szellemi közeget erőszakkal a maga képére formálja, a másként gondolkodókat, az elsők között a kritikát megfogalmazó értelmiségieket pedig elhallgattatja, adott esetben a legkeményebb módszereket alkalmazva velük szemben, amely a száműzetéstől a haláltáborba záráson át a kínzásig és a kivégzésig terjedhet.

Mintegy mefisztói vágytól hajtva még az emberi lelket is meg akarja szerezni magának a történelmet beteljesítő forradalom, hívévé akarja tenni az egész társadalmat, ha szép szóval nem megy, akkor az erőszak „meggyőző erejével”.

Ebben a „lélekrabló”, az eszme képére átformált embert létrehozni kívánó ténykedésében a nevelés és az átnevelés a leghatékonyabb fegyvere a forradalmároknak. Ígéretek csábításával is támogatókat lehet ugyan szerezni, de az ilyen siker forgandó, mert egy még vonzóbb ígéret azonnal elfordíthatja azt, akit anyagi előnyökkel, vágyott pozícióval vagy díjjal jutalmazva állítottak az oldalukra, neveléssel viszont örök híveket lehet szerezni egy eszmének vagy törekvésnek. A megfélemlítéssel is célt lehet érni, de ezzel a szabad akaratú lelket nem lehet megnyerni magunknak, ezért ennyivel nem elégedhet meg a társadalmi elégedetlenség letörésére egyébként a megfélemlítést előszeretettel alkalmazó forradalom mefisztói vágya.

Neveléssel legsikeresebben a fiatalok között szerezhet a permanens forradalom a „nagy és szent eszmében” hívő lelkeket magának, ezért a forradalmárok egyik központi célja kiterjeszteni befolyásukat az oktatási rendszerre a bölcsődéktől kezdve az egyetemekig. A XX. századi náci és kommunista diktatúrákban a forradalmi hatalomátvétel után mindez állami irányítással ment végbe durva külső beavatkozással, a mai posztmodern forradalmakban ugyanez békésebb módszerekkel, de ugyanolyan hatékonyan folyik. A posztmodern forradalom módszerei az oktatói kulcspozíciók megszerzése, a tananyag meghatározása, a forradalmi eszme szerint gondolkodó „megfelelő tanárok” kinevelése és kinevezése, valamint a nem megfelelően gondolkodók lejáratása, vagy akár eltávolíttatása az oktatói intézményekből.

Ugyanígy kell irányítás alá vonni a posztmodern forradalomban az összes az emberek gondolkodását alakító rendszert: a médiát, az irodalmat, a filmipart, a politikát. Mindenütt, ahol befolyással bírnak az emberek gondolkodására, ott a nagy és szent eszmében hívő embereknek, a történelmet beteljesítő forradalom követőinek kell a hangadóknak lenniük.

FORRADALMI MONOPÓLIUM A TEHETSÉGRE

Ezért áll elő az az e nélkül a háttérismeret nélkül nehezen érthető, a kívülálló számára minden bizonnyal furcsa helyzet, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben a forradalomnak a szellemi színtéren már sikerült átvennie az irányítást, ott csak a kijelölt irányvonalnak megfelelő esztétikai és (irodalom)politikai alapelveket képviselő irodalmár lehet a tehetséges irodalmár, csak a nyíltan ki nem mondott forradalmi célt szolgáló újságíró lehet a hiteles újságíró, csak az életvitelével és megszólalásaival a megfelelő elveket népszerűsítő színész lehet tehetséges és filmsztár és csak az a politikus lehet szalonképes és demokrata, aki nagy és szent eszme térnyerését szolgálja ténykedésével. A többiek, a másként gondolkodók, a más elveket vallók és a másként élők, azok tehát, akik nem a forradalmi cél követői és hirdetői, azok háttérbe vannak szorítva azzal az indokkal, hogy tehetségtelenek, propagandisták, populisták, fasiszták stb.

A FORRADALMI ANATÉMA

Az élen járók tábora, a forradalmi egyház főpapsága anatémát is vethet ki azokkal szemben, akik a félreállítás ellenére is makacsul kitartanak másként gondolkodásuk mellett, mi több továbbra is hangoztatják a történelmet beteljesítő forradalommal szembeni kritikus meglátásaikat, ráadásul hatással vannak az emberekre is. Azokat a megátalkodottakat tehát, akik valódi veszélyt jelentenek a „nagy és szent eszme” egyébként elkerülhetetlennek tartott győzelmére, nyilvánosan kiközösíthetik „a normálisan (azaz a forradalmi szellemben) gondolkodó és élő emberek nagy közösségéből”, ahova a forradalmi avantgárd tagjai ilyenkor minden alap nélkül odasorolják az általuk irányított és sakkban tartott széles néptömegeket is, hogy ezzel is kihangsúlyozzák, csak egy menthetetlennek bizonyuló „eltévelyedett bárány” a kiközösített, egy magányos úttévesztő. A nyáj a pásztor vezetése alatt továbbra is a helyes úton jár.

A juhok terelgetőjének a beazonosítása a XX. század permanens forradalmaiban könnyű feladat, ő az adott jobboldali vagy baloldali totalitárius rendszer forradalmi Messiása. A posztmodern forradalmakban ez már nehezebb, ezekben a legújabb típusú társadalmi fordulatokban ugyanis sok a pásztor, mint ahogy nyájból is sok van, a se szeri, se száma forradalmi mozgalmat azonban egyben tartja a régi civilizációs identitásformák elleni gyűlölet és dühödt harc, ami egyelőre még csak hadüzenet nélküli szellemi villámháború formájában zajlik.

Az anatéma, a nyilvános megátkozás kihirdetése a mai világban általában a médián keresztül történik. A kiközösítésnek és a lejáratásnak a valódi célja az eltávolítás a nyilvánosságot befolyásolni képes előtérből. Még véletlenül sem juthatnak ugyanis az efféle ellenforradalmároknak tekintett emberek pozícióba, mert akkor a posztmodern társadalmi fordulat veszít a lendületéből, netalán még vereséget is szenvedhet, ami viszont a forradalmi üdvtan szerint semmiképp történhet meg, hiszen elrendeltetett a történelem beteljesülése a „nagy és szent eszme” által.

KÉTELY SZÜLTE FÉLELEM

Van ebben egy önellentmondás, a forradalmi élcsapat attól fél, amitől nem kellene félnie, ha már a szükségképpeni vég úgyis előre meg van írva. Az igazi vallási hit, amely betölti az embert és szellemi tápláléka a léleknek, nem ismeri a kétely szülte félelmet, a forradalmi harcot az ellenforradalmárok ellen viszont a félelem mozgatja. Ez az önellentmondás a legvilágosabb jele annak, hogy a világi messiáshitre épülő forradalmi hit nem igazi hit, csak külső jegyei alapján tűnik annak, a világi messiáshittől fűtött forradalmár bensőjében valójában a kétely és a félelem az úr, azaz az égő hiányérzet, a betöltetlenség fájdalmas lelki tapasztalata mozgatja és „élteti” őt. Ez az oka, hogy a történelmet beteljesítő hős forradalmár legfőbb ismertetőjegye az erőszakosság, azoknak a kíméletlen eltiprása, félreállítása a szellemi fegyverek erejével (végső esetben pedig fizikailag is), akik nem az ő hitét vallják és útját járják.

A valódi vallási hit gyümölcse a félelmet nem ismerő igaz szeretet (1Jn 4,18), ami a sors és a másik ember (önmagukként való) elfogadásaként, valamint az öröm, a békesség, a derű, a sugárzó elégedettség szavakkal körülírható betöltöttség-érzetként mutatkozik meg az emberben. E két tulajdonságról lehet felismerni az igazán hívőt. Az erőszakosság, ami a történelmet beteljesítő forradalmárok legfőbb ismertetőjegye, a hitnek tűnő hitetlenségnek, a lelket mardosó kételynek az árulkodó jele.

A permanens forradalom három irányadó törekvése – erőszakuralom az anyagiak területén, mefisztói uralom a lelkek fölött és erőszakos térfoglalás a szellemi szférában – törvényszerűen totalitárius rendszer kiépítése felé vezetik a magát a történelem beteljesítőjének vélő társadalmi forrongást.

Teljes, mindhárom területre kiterjedő totalitárius rendszert eddig csak a XX. századi jobboldali és baloldali forradalmak tudtak létrehozni. A totalitárius rendszerek előfutára, a francia forradalom, főként a jakobinusok hatalomra kerülése után csak az anyagiak területére volt képes kiterjeszteni az uralmát a kegyetlen forradalmi terrorral. A szellemet és a lelkeket még nem uralhatta a maga teljességében, bár a forradalom szálláscsinálói, a felvilágosodás képviselői, akik kíméletlen kritikával, egyfajta intellektuális terrorral tiporták el a másként gondolkodókat, az erőszakos szellemi térfoglalás máig alkalmazott módszerének is lerakták már az alapjait.

A PROPAGANDAFEGYVEREK

A lelkek megnyerésének a tudományát is a ráció egyeduralmát elhozó XVIII. században kezdték alkalmazni igazán hatékonyan az újságok, a röpiratok és a karikatúrák megjelenésével. A grafittik és a falfeliratok révén már az ókori Rómában is ismerték a politikai propagandát, de a nagy léptekben fejlődő nyomdaiparnak köszönhetően most ennek új távlatai nyíltak meg. E téren újabb nagy ugrást jelentett a XX. században a rádió és a televízió feltalálása. A forradalmi állásfoglalást, buzdítást és utasítást ettől fogva már mindenkihez gond nélkül el lehetett juttatni egy pillanat alatt. A tömegtájékoztatás nyújtotta lehetőség e hathatós segítsége nélkül az élet minden területére kiterjedő baloldali és jobboldali totalitárius rendszereket nem lehetett volna kiépíteni.

Később, miután általánossá vált a televíziózás, majd a számítógép-használat, a forradalmi élgárda – a reklámiparból, a politológia és a pszichológia szakról érkezett szakembereket alkalmazva erre célra – megtanulta úgy közvetíteni a néptömegnek a forradalmi célkitűzést és látásmódot, mintha nem is a forradalmi célkitűzést és látásmódot közvetítené. Ezt jelenti a befolyásolás művészete, amely a posztmodern forradalom egyelőre még fejlesztés alatt álló, elsődleges fontosságú propagandaeszköze.

A befolyásolás művészetének a szabályai szerint nemcsak társadalommérnöki célokat kitűző személy(ek), a forradalom szürke eminenciása(i) marad(nak) mindvégig rejtekben, hanem a nyílt szándék sem mondatik ki, a cél ennek ellenére eléretik, és sokkal hatékonyabban, mintha a XX. századi propagandamódszereket alkalmazva forradalmi állásfoglalást, buzdítást vagy utasítást kapott volna a honpolgár, mert így az ember azt hiszi, hogy az ő felismerése és meggyőződése az, amit a befolyásolás művésze titokban elültetett benne a posztmodern forradalom e legfőbb propagandaeszközével.

E veszélyes találmány sem teljesen újdonság. Az ókorban a nagyra becsült szellemi diszciplína, a retorika, a befolyásolás szónoklat útján történő művészete volt. A cél ekkor még csak a kedvező bírósági ítélet kieszközlése volt az ékes beszéddel és a „szó hajlításának” a fegyverével. Az újkorban az újságírás a karikatúrával és a röpirattal kiegészülve – már a széles néptömegeket megcélozva – modern formában elevenítette föl a befolyásolás ókori művészetét, a retorikát. Az áttörést a reklámipar megjelenése és az emberről tudományos alapon szerzett szociálpszichológiai ismeretek kibővülése tette lehetővé, ezek adták az ötletet és szavatolták a szükséges háttértudást a befolyásolás művészetének a XX. századi forradalmához. Ennek köszönhetően ma már a posztmodern propaganda úgy képes hatással lenni az emberre, hogy az nincs is tudatásban irányítottságának, aminek egyébként a szabad akaratára büszke gondolkodó lény ösztönösen ellenállna.

Buddha szobrokat pusztítanak el a kulturális forradalom idején Kínában

Náci rádióstúdió. A modern tömegtájékoztatási eszközök segítsége nélkül a XX. századi totalitárius rendszereket nem lehetett volna kiépíteni