Az emlékezés napjai

A minden ismert és ismeretlen nevű szentet dicsőítő nap latin neve Festum Omnium Sanctorum, azaz Mindenszentek ünnepe, ez tehát egy ünnep, de a Halottak napja (latin nevén a Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum, azaz az összes megholt hívőre való megemlékezés) is ünnepnap? Miként a latin elnevezések is megvilágítják, Mindenszentek napja a szentek ünnepe, Halottak napja viszont nem mondható sem főünnepnek, sem ünnepnek, rangját tekintve a katolikus egyházban mégis az Úr és a szentek főünnepeivel egy szinten áll. Ez a nap az egyház megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről, azokról tehát, akiknek világi bűneik miatt túlvilági szenvedést kell átélniük, de akikre Isten akarata szerint az üdvösség vár.

A két jeles nap tartalmát tekintve, mint a szentekről és az üdvözülésre várókról való megemlékezés, tartalmilag szorosan összekapcsolódik. Az emberek többsége nincs is tisztában, hogy mi a kettő közötti tartalmi különbség, számukra ezek a napok a halottaikról való megemlékezés, a temetők meglátogatásának a kijelölt időpontjai, és ilyen formán, mivel általános emberi igény szólal meg ebben a késztetésben, nemcsak a hívők számára fontos ez a későőszi időpont, hanem a nem hívők számára is. Erről az ünnep- és megemlékezési napról is elmondható az, ami a karácsonyról vagy a húsvétról: eredetileg a legfontosabb keresztény ünnepek voltak, és jelentőségüket azután sem veszítették el, miután az elvilágiasodó társadalom eltávolodott a hittartalmaktól és a vallási életmódtól. Az elvilágiasodás eredményeként az ünnep megünneplésében is jelentős változás ment végbe, a mai szekularizált világban a többség számára karácsony vagy húsvét már nem vallási tartalmakkal és érzésekkel telített ünnepnek számít. Ez a helyzet Mindenszentekkel és a Halottak napjával is.

Kialakulásuk története

Mindenszentek gyökerét Keleten találjuk, a 4 században már minden vértanú közös ünnepeként tartják meg. Rómában a vértanú szentek címtemplomává az egykori a minden ismert és ismeretlen isten tiszteletére emelt pogány templom, a Pantheon vált, miután a bizánci császár Róma püspökének ajándékozta az építészeti remekműnek számító épületet. Kr.u. 608-ban IV. Bonifác pápa fölszentelte a Pantheont, amely ekkor a Vértanúk anyja titulust kapta. Eleinte a mártírok ünnepnapja május 1-én volt. A 8. században III. Gergely pápa a Szent Péter bazilikában kápolnát készíttetett nemcsak a mártírok, hanem valamennyi szent tiszteletére. Egy évszázad múltán IX. Gergely pápa november 1-jére tette az ünnepet gyakorlati okokból, egyrészt azért, mert az őszi betakarításnak és a szüretnek ekkor már vége volt, másrészt azért, mert a kelták polgári éve ezen a napon kezdődött.

Így „keresztelhette meg” az egyház a kicsapongásairól hírhedt pogány ünnepet, a kelta Samhaint, az angolszász országokban elterjedt nevén a Halloween-t. A keresztény hittérítés jól bevált módszere volt ez, kijelölt időpontjaikkal nemcsak a keresztény ünnepek települtek rá ezen az úton a pogány ünnepekre, hanem a Krisztus-hit templomai is a pogány szenthelyek alapjaira. Globalizálódó, azaz amerikanizálódó világunkban új, a régi kelta ünneppel köszönőviszonyban sem lévő bulizós formájában most a Halloween telepszik rá a nem angolszász országokban is a Mindenszentek ünnepére. A szív rejtekében továbbélő pogányság fricskát mutató ördögi bosszúja ez a kereszténységnek elvett ünnepeiért és szenthelyeiért.

A Halottak napjáról való megemlékezés hagyománya későbbi időpontra, a középkor idejébe nyúlik vissza. Első írásos nyomát a VII. században élt Sevilla-i Izidor püspöknél leljük meg, aki szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek. Az ünnep bevezetője a híres Cluny apát, Odiló (962-1048) volt, aki elrendelte a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést a bencés rend reformált kolostoraiban november 2-án.

Ősi emberi igény

A halottakról való megemlékezés és a róluk való gondoskodás hagyománya az emberrel egyidős. Ez kezdettől fogva az élőket szolgálta, az itt maradottaknak, és nem az eltávozottaknak volt fontos. Félelmeinktől szabadít meg, a fájdalommal eltöltő érzelmi kapcsok elszakításában nyújt segítséget, és nem utolsósorban a közösségi összetartó erő kovászának számít.

A halállal szembesülve az embert két erős érzés kerítheti hatalmába: a félelem és az elveszítés miatti fájdalom. A szentmise és a temetőben megtartott szertartás azáltal, hogy rituális módon lezár, mintegy belső védelmet nyújt a ránk törő, saját halandóságunkra is figyelmeztető félelemmel szemben, azáltal pedig, hogy az elengedésben segít, a fájdalmat csillapítja. Ezt szolgálja a temetés és az azt követő szertartások, áldozatbemutatások sora a gyász első heteiben és az évfordulók alkalmával. Ezt szolgálja minden évben a Halottak napja is.