A Nyugat alkonya

Eszmehiányát, önmaga rémisztő kiüresedését a filozófia két módszerrel próbálta föloldani: a tudományhoz és a valláshoz menekült.

Ez nem újdonság. Kiüresedését érzékelve az ókori bölcselet is más szellemi megnyilatkozásformákhoz fordult: a művészethez és az etikához. Ebből fakadt a retorika és az erkölcsfilozófia kivételes szerepe a hellenista korszaktól fogva. A konstantini fordulattal azonban ennek a római kori már-már hervadozó virágzásnak is vége szakadt, és a retorika helyét a keresztény szentbeszéd, az erkölcsfilozófia helyét pedig az egyház felügyelte keresztény életmód vette át, miközben az ókori görög-római civilizáció helyébe fokozatosan az európai civilizáció lépett. A háromezer éves történetnek ez nagyjából a felénél zajlott le háborúkkal és pusztítással kísérve, ami a szellemi javakat sem kímélte.

A történelem ezerötszáz év múlva mintha megismételné önmagát. A háborúk és a pusztítás szörnyűségéből már ízelítőt kaphatott a XX. században a magát öröknek és elpusztíthatatlannak hívő Európa, a XXI. század elejétől pedig modernkori népvándorlás elkerülhetetlennek mondható emberi konfliktusait is megélheti. Száz évvel ezelőtt, 1918-ban jelent meg Oswald Spengler főműve, A Nyugat alkonya első kötete, amelynek a meghökkentő állítása szerint a nyugati civilizáció elérkezett haldoklása fázisába (ami egy civilizáció esetében természetesen több száz évig is eltarthat). Az a fájdalmas sors vár a Nyugatra, mint amit korábban az enyészetté lett, általa antik civilizációnak nevezett görög-római civilizációnak is meg kellett élnie pusztulása során. Spengler organikus szemléletmódjában a civilizációk zárt egységek, ezért nincs újjászületésük. Leginkább ez az állítása vitatható a bölcseleti kifejtésében a költészet intuitív látásmódjához visszanyúló német filozófusnak, és nem az, hogy a nyugati civilizáció a végéhez érkezett. A szemet szúró árulkodó jelek alapján az utóbbit már nemcsak a gondolkodók láthatják.

A civilizációk újjászülethetnek: új alakban és új szellemben. Az európai például a görög-római civilizáció reinkarnációjának számít, de belső erőforrásaira hagyatkozva a kínai és az indiai is többször újjászületett már. A keleti vallások lélekvándorlás tanának az értelmében kell felfognunk ezt a testi-szellemi megújulást: a létrejövő új európai civilizációs entitás, miként Spengler hangoztatja, valóban zárt egységként éli új életét a kezdettől a végig, mégis a szellemi alapok, amelyekre építkezett – a görög filozófia és művészet, a római jog és állameszme, a keresztény erkölcs és hit – az antik civilizáció életének más alakú és más szellemű folytatásává teszik őt.

A fő kérdés Spengler ezen még merésznek sem mondható továbbgondolása nyomán az, hogy képes lesz-e a nyugati civilizáció romjain is egy őt megújító új civilizáció fölemelkedni.

A FILOZÓFIA MENEKÜLÉSE

A vallás elé magasra szegett fejjel, a győztesek elbirtoklói jogával, meghódítói szándékkal lépett az akkor már ateista eszméket hirdető nyugati filozófia a XIX. század második felében: azért, hogy eszmehiányát, semmivé lett mozgósítói képességét az elorozott, saját képére átformált vallási tartalmak egyedülálló ösztönző erejével pótolhassa. A marxizmus ennek a szellemi eltulajdonlásnak a mintapéldájaként említhető, de a szintén a történelem beteljesítésében hívő idealista filozófiai elődjében, a hegeliánus bölcseletben is megfigyelhetők már ezek a jegyek. Ennek a történelembeteljesítés lázálmában égő filozófiai térhódításnak a romlott gyümölcsei lettek a totalitárius diktatúrákat kiépítő XX. századi politikai vallások, a kommunizmus és a fasizmus.

A tudomány előtt behódolói szándékkal térdelt le a filozófia: azért, hogy annak a szolgálóleányaként folytathassa életerejét vesztett életét. Ez az akadémiai filozófia útja, amely a társadalomtudományokhoz hasonulva meghalt filozófusok gondolatainak az értelmezéséből él, ahelyett hogy a bölcselet alapkövetelményének eleget téve megalkotná a saját korhoz illő és jövőhöz szóló bölcseletét.

A racionalisztikus bölcseleti beállítódás vitalitása nem veszett el teljesen, de csak ott alkothatott kiemelkedőt, ahol képes volt szakítani a rögzült metódusokkal és a gondolkodói dogmákkal. Ezt tette például Kierkegaard és Nietzsche a 19. században, az egzisztencializmus és a fenomenológia pedig a 20. században. A posztmodern filozófia sem hagyható ki ebből a sorból, de más vonatkozásban érdemes megemlíteni. Ez a századvégi-ezredvégi bölcselet a modernitás kritikájaként öltött formát. A racionalisztikus látásmód egyeduralmát hirdető, nagy elbeszéléseket szövő gondolkodásmódra mért kiheverhetetlen csapást. A posztmodernben a szembenállás, a kritikai attitűd a meghatározó jegy, éppen ezért nem valószínű, hogy egy új, paradigmaváltó bölcselet kiindulópontjává válhat majd a jövőben. Ha valaminek az újjáélesztője lehet, akkor az valószínűleg a Platón óta háttérbe szorult, mégis mindvégig jelen lévő, relativizáló szofista gondolkodói beállítódás. A kételyt, a bizonyossághiányt fogja újjászülni és általánossá tenni addig, amíg az új korszakot elindító újfajta bizonyosság ki nem szorítja őt a diskurzusból.

A szofistákra Szókratésznek a racionális bizonyosságszerzés módszerét kidolgozó bölcselete mért kiheverhetetlen csapást. Tanítványai – akik közül vitathatatlanul Platón a legjelentősebb – rakták le az új racionalisztikus bölcselet alapjait. Whitheead szállóigévé lett és kétségkívül túlzással élő gondolatára utalva ezután a nyugati filozófia (az ókori, a középkori és az újkori egyaránt) már csak egy-egy Platónhoz írt terjedelmes lábjegyzet lehetett. Abban az értelemben viszont semmiképp sem túlzás ez a megállapítás, hogy az építményt súlya teljes egészében az alapjaira nehezedik, ebből kifolyólag pedig csak addig lehet magasítani, amíg a lefektetett alapok elbírják az épület súlyát. Ez arra a filozófiai gondolatokból összeszerkesztett szellemi építményre is érvényes, amelynek az alapjait mestere tanítását értelmezve Platón rakott le.

AZ ÖSSZEDŐLT SZELLEMI ÉPÜLET

A 20. század végén a racionalisztikus bölcselet önmegsemmisítése játszódott le mindössze néhány évtized alatt. Az alapok már nem bírták el a súlyt. Platón serény lábjegyzetelői közül a sokan több mint kétezer éven át naivul úgy vélekedtek (doxa), hogy a nyugati bölcselet véglegesen leszámolt a szofisták filozófiai nézőpontjával, amely velük ellentétben nem hitt (pisztisz) az örök és változatlan, transzcendens rendezőelv létében, sem az immanens egységesítő elvben, merthogy az embert tekintette mindennek a mértékének. Legalább annyira létjogosult bölcselet a szofisztika, mint ellenlábasa, a Platónra épülő filozófia, csakhogy egy bizonyos történelmi időszakban vesztesként hagyta el a csatateret, s ez a veresége behatárolta egész eddigi sorsát. Platón tekintélye szinte teljesen elhallgattatta ezt a gondolkodói beállítódást, csupán a korszakváltások időszakában, az ókor és a középkor végén hallatta gyenge hangját a szkepszis, a bizonyossághiány szólamaként. Most azonban, az újkor (vagy legújabb kor) végén valami egyedülálló dolog ment végbe: a kétely magában a racionalisztikus bölcselet szívében született meg. A posztmodern által gyakorolt kritikával a filozófia legkiválóbb képviselői eljutottak azoknak az alaptételeknek a megkérdőjelezéséhez, amelyekre a racionalisztikus gondolkodás bábeli építménye nehezedik. Arra következtethetnénk ebből, hogy ezzel a ráció egyedülvalóságát hirdető, Platónnal elkezdett szellemi kalandnak mindörökké vége szakadt, a helyzet azonban nem ilyen egyértelmű, s nemcsak azért, mert a lendület még egy kis ideig tovább mozgatja a leállított gépezetet.

Korunk szellemi tekintélyei, a kevés kivételtől eltekintve, többé már nem hisznek az alapokban, de a berögződés, a szokás hatalma olyan erős, hogy a racionalisztikus gondolkodás módszeréről sem képesek lemondani. Filozófiai zsákutcába jutottak: a hit (pisztisz) elveszett, de sehol sem látszik a kivezető út, sehol sem lelhető az az egészen más, ahova menedékként fordulhatna az „élen járó és haladóan gondolkodó”. A többség, úgy tűnik, el sem tudja képzelni, hogy valami más is létezhet a racionalisztikus bölcselet módszerén kívül. Így pedig senki sem juthat el a paradigmaváltásig.

A POSZTMODERN DISKURZUS

Legutóbb a posztmodern kor beköszöntéséről szóló intellektuális diskurzus tette ezt központi témává, de olyan valóságidegen, sőt nyelvidegen nyelven, hogy abból a posztstrukturalista irodalomtudomány terminológiájában járatlanok közül kevesen hallhatták ki a gondolkodásra és cselekvésre sarkalló üzenetet: azt, hogy leomlottak a régi világ – a modernitás – falai, és hogy emiatt az európai civilizációs alapokra – görög filozófia és művészet, római jog és államszeme, keresztény erkölcs és hit – egy új világ falait kellene fölépíteni.

Tipikus példája volt ez a kilencvenes évektől hozzánk is begyűrűző intellektuális diskurzus annak, hogy miként lehet a valóságos világ egy égető, gyakorlati megoldásra váró problémáját a közönséges észjárású ember számára érthetetlen filozófiai okoskodás zárt elméleti világába száműzni, ahol a valóságtól elkülönült elmélet teremti meg a maga belső, teoretikus világát. Ezen elméleti létezésre utalt világ leírására ezután szükségképpen saját, az átlagember számára érthetetlen nyelvet kellett kialakítani. Helyesebben mondva ez a teoretikusan létező világ a leírására alkotott, idegen szakszavakkal telezsúfolt nyelvvel együtt tartja fenn magát. A szaknyelv létesíti a teoretikus világot, az általa létezésbe hívott teoretikus világ elemzése pedig szüntelenül gyártja a leírására alkalmas újabb és újabb szakszavakat.

A valóság ezen az úton szinte teljességgel az elmélet foglyává válik, ezt a tényt tükrözte vissza a posztmodern irodalom is erre mifelénk a kilencvenes évektől. Az alkotás, azaz az irodalomalkotói valóság főiránya a posztmodern irodalomelmélet, a teória túszává vált, miután az írónak a művével már nem az olvasója, hanem a magát kritikusnak nevező irodalomtudósa tetszését kellett elnyernie. (Az utóbbit elméletfüggősége miatt talán helyesebb volna elmélésznek nevezni.) A mai napig nem sikerült teljes egészében kiszabadulni ebből a kreativitásgyilkos fogságból. Ezzel a tipikus szobatudósi művelettel, amely a valóságot az elmélet börtönébe zárja, a posztmodern egyúttal a rádöbbenés és a cselekvés lehetősége elől is elzárta az utat, s ebből a szemszögből nézve ez már nem pusztán csak öntetszelgő gondolkodói hiúságnak számít, hanem a továbbélni vágyó civilizáció ellen elkövetett merényletnek is.

Oswald Spengler