A világ elvilágiasodása

A középkorban Európát is ilyen jellegű vallásosság uralta, az újkorban azonban elindult egy olyan elvilágiasodó folyamat a kontinens nyugati és középső felében, amely teljesen átalakította Európa arculatát, de annak a vallását is.

Vallási reformok

Összetett jelenségről van szó. A szekularizáció hatása a vallási irányulás széttartó kettéválását eredményezi. Hirtelen váltásokkal ezek a széttartó irányzatok áthatják egymást: ebből a hatásbeli érintkezésből születnek meg a vallási reformok.

A nyugati szekularizáció kezdete a XI. századi előzményekből kiindulva a XIII. század második és a XIV. század első fele. A széttartó kettéválás az egyik oldalról a misztikus mozgalmak látványos megerősödésében, a másik oldalról az egyház mély intézményi válságában öltött testet. Ebből a XV. század elejére már meg is születik az első, egyházkritikai és misztikus irányultságú reformmozgalom, a huszitizmus. Majd kisebb-nagyobb reformok sorozata következik a legnagyobbal és a legjelentősebbel az élen: a Németországból kiinduló a lutheri reformációval. A folyamat csak a XIX. század második és a XX. század első felében zárult le, de utóhatásai még ma is érzékelhetők.

Az üdvtanok esetében a világival való szembesülés az ortodoxián és az ortopraxison belül is jól érzékelhető változásokat idéznek elő. Az ortopraxison (a helyesnek tekintett vallásgyakorlaton) belül a világi hatásának a legnyilvánvalóbb jele a vallás mind határozottabb intézményesülése. Az ortodoxián (az igaznak hitt vallási tanításon) belül a szekularizáció a hit új értelmezéseiben érhető tetten. Ezek a megújuló teológiák az ember szerepét az elvilágiasodás térnyerésével összhangban mindinkább a középpontba állítják.

Függetlenedő diszciplínák

A szekularizáció folyamata a szellemi megnyilatkozások vallásról való leválásának a folyamataként is szemlélhető.

A szellemi megnyilatkozásformák, a diszciplínák az elvilágiasodó társadalomban függetlenednek a vallástól. Szabályszerűnek tűnik ez a leválási folyamat, Nyugaton legalábbis mindkét szekularizációs folyamat – az ókori görög, majd kétezer évvel később pedig az újkori európai szekularizáció – esetében is ugyanebben a sorrendben ment végbe a diszciplínák függetlenedése.

A leválás két irányban zajlik, az egyik az ortodoxiától, a másik az ortopraxistól való önállósodás. Az ortodoxiáról először a filozófia válik le. (Eleinte a bölcselet még egy összetett diszciplína, ami magába foglalja a tudományt is.) Az ortopraxistól elsőként a közösség(i eszme) szakad el. Ezzel fokozatosan kialakul a vallási közösségtől (az egyháztól) független közösségi önazonosságtudat, amely végső fázisában a világi állam kifejlődéséhez vezet majd.

A két, egymással szorosan összefüggő történésnek a kezdetei Nyugaton a reneszánszig nyúlnak vissza, az áttörő lépések azonban a XVII. században mennek végbe (Bacon, Descartes; az angol polgári forradalom, a francia abszolutista monarchia). A XVII. század a egyúttal a tudományok filozófiáról való leválásának, önállósulásának a százada is (Galilei, Kepler, Robert Boyle, Hugo Grotius, Comenius). Előbb a természettudomány artikulálódik egzakt világi tudományként a XVIII. században, majd annak hatására a XIX. században a humán tudományok is kifejlesztik a maguk egzakt módszertanát.

Az előbbivel párhuzamos leválási folyamat megy végbe az államszervezetben is. A történéssorozat a polgári állam kialakulásának a folyamataként jellemezhető. Az első lépésben a középkori egyházzal összeszövődő állammintáról való leválás megy végbe egy abszolutista monarchia létrehozásával. Ebben kell megtalálnia a gazdasági szempontból növekvő szerepre szert tevő polgárságnak a maga helyét. A polgárság önállósulásának lezáró lépése a polgári forradalmakkal megy végbe. Itt a határkő a francia forradalom, amely a szakrális, középkori államminta utolsó képviselőit, az uralkodót és az arisztokráciát véglegesen megfosztja tényleges politikai hatalmától.

A művészet elvilágiasodása

A tudomány önállósulása látványos folyamatként mutatkozott meg a XVII. században, a művészet kapcsán, annak másságából adódóan, ilyen látványos leszakadásról nem beszélhetünk. A művészet nem osztható fel élesen világi és vallási művészetre, tisztán világi volta pedig föl sem merülhet, mint lehetőség. (Ez kizárólag a tudományról mondható el.) Mégis jól érzékelhető egy átalakulási folyamat a művészeten belül a XVI. század második és a XVII. század első felében, ami párhuzamba állítható a tudomány filozófiáról való leválásával. Feltűnik a polgár, mint ábrázolt téma (holland festészet például), az addigi szakrális státusú megrendelők, mecénások mellett (egyháziak, arisztokraták) pedig megjelenik a tehetős polgár mint műkedvelő. Általános elmozdulás történik a művészeten belül a világi témák felé is, és ez az elmozdulás már nem a reneszánsz kozmikus, rendezett, harmonikus (végeredményben tehát még mindig szakrális) világképét tükrözi: a kozmikus harmóniából kihullott világ, mint alapélmény a drasztikusan átalakuló világképben, feszültséggel teli, drámai életérzésként jelenül meg az ember számára.

Új és megújult műfajok fejezik ki a szakrális harmóniából kihullott világ drámai életérzését: a megszülető opera, a megújult angol, spanyol és francia dráma (Shakespeare, Lope de Vega, Molière), Cervantes korszakváltó regénye stb.

Szekularizációs minták

A leírt átalakulások következtében a társadalom szekularizálódása nyomán mind az ortodoxia, mind az ortopraxis, egyszóval az egész vallás lényeges változásokon megy keresztül. A vallás elveszíti kiváltságos szerepét: mint szellemi megnyilatkozás egyetlenből egyikké minősül le; társadalmi rangja alapján az előtérből a háttérbe szorítódik.

A szekularizálódás folyamatának ábrázolt változásai kizárólag a nyugati civilizációra érvényesek. Ennek az oka nyilvánvaló: a szekularizáció benső társadalmi fejlődésként kibontakozva csupán a Nyugaton ment végbe: az újkortól kezdődően. A többi civilizációban a gyarmatosítás következtében, a XVIII. század második felétől előállt erőteljes nyugati hatás nyomán következett be, és folyik még ma is. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az adott civilizáció jellegével összefüggő sajátosságokkal, a szekularizáció mindenütt ugyanazt a lényegi hatást eredményezi: a vallás társadalmi szerepét drasztikusan megváltoztatja és a szellemi megnyilatkozások nagyobbik részét leválasztja a vallásról.

Négy szekularizációs mintát különböztethetünk meg.

- Nyugati szekularizáció. Ebben a mintában az elvilágiasodás belső társadalmi fejlődés eredménye.

- Afrikai, latin-amerikai, óceániai változat. Ebben a típusban az európai gyarmatosítók kultúrája, vallása győzedelmeskedik az őslakosokén, de az őslakos kultúra módosító hatásként a háttérben tovább él és működik.

- Hindu, muzulmán, japán, indokínai változat. Ebben a szekularizációs mintában az európai a gyarmatosítók kultúrája, vallása nem tud győzedelmeskedni az őslakosokén, de az őshonos kultúrában átalakító hatásként, szekularizáló erőként dinamikusan tovább működik a nyugati civilizáció elvilágiasító ösztönzése.

- Orosz, kínai változat. Ebben a típusban a szekularizációt, mint modernizációs modellt (gyorsított belső fejlődést), a kommunista diktatúra erőszakos eszközökkel, szervetlenül és torzítva erőltette a társadalomra.

Az orosz, és a kínai modell a hinduval, muzulmánnal, japánnal együtt indult társadalom-átalakító útjára, a kommunista diktatúra torzított szekularizációja egy közjáték volt, ami a gyors orosz és a lomha kínai rendszerváltás után visszatért és visszatér régi kerékvágásba.

A besorolás megegyezik Samuel Huntington fölosztásával a világ fő civilizációs zónáiról. Huntington ennek az okát is megfogalmazza. «A vallás a civilizációk lényegi, meghatározó eleme; Christopher Dawsont idézve: a „nagy vallások a talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak”» – írja.

A különböző szekularizációs modellek a nagy vallási rendszerekre épülnek rá, és ezért pontosan visszatükrözik a Föld civilizációs határvonalait.