A világgazdaság egy zsineggel összekötözött kártyavár csupán?

A közgazdasági teóriák rendszerezése nem tekinthető könnyű feladatnak. Természetesen a rendezés annál könnyebb, minél nagyobb történelmi távlatból tekintünk a különféle elméletekre és irányzatokra. Fontos megjegyezni azt is, hogy nem egy egzakt természettudományról beszélünk. Így aztán mindig a szubjektív tényezők is befolyásolják, hogy egy-egy teoretikus munkásságából mikor és mit emelünk ki. Fontos mindig szem előtt tartani, hogy a közgazdaságtan fejlődése mindig nagyon szoros összefüggésben volt és van is a társadalmi, gazdasági fejlődéssel. Míg a klasszikusok a kialakulóban lévő kapitalizmust elemezték, a neoklasszikusok a szabadversenyes kapitalizmus idejében alkották meg teóriájukat. Keynes és társai a válságban lévő gazdaság problémáira igyekeztek elméleti megoldásokat keresni. A 20. század közgazdászai pedig a globalizálódó és regionálisan integrálódó kapitalizmusnak a mechanizmusait tanulmányozzák. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy a közgazdaságtan az egyik legfiatalabb tudomány. Az 1700-as évekig tulajdonképpen a filozófia egyik ágának tekinthető csupán. Kezdetben nem is közgazdaságtannak, hanem politikai gazdaságtannak nevezték. Csak a második világháború után alakult ki a közgazdasági doktrínák két fő irányvonala, ekkor elkülönül a mikroökonómia és a makroökonómia.

A makroökonómia egy nemzetgazdaság, vagy közösségek, régiók gazdaságának egészét, annak folyamatait tanulmányozza. A hosszú távú növekedés alakulását, a teljes kibocsátás ciklikus mozgásait, a munkanélküliséget, az inflációt, a pénzkínálatot elemzi, valamint a külkereskedelmet és a nemzetközi pénzügyeket, belső szinten pedig a költségvetés alakulását. Minden gazdaságban megtapasztalhatóak a fellendülés és a hanyatlás hullámai, ezeket nevezik konjunktúraciklusoknak.

A kibocsátást a bruttó hazai termék (GDP) mutatóval mérik. Ez lényegében a végső termékek és elvégzett szolgáltatások piaci összértéke az adott évben. A GDP mérésének kétféle módja van. A nominális GDP-t a valóságos piaci árakon mutatják ki. A reál GDP kiszámítására pedig azonos árakon kerül sor.

A kormányzatoknak különféle eszközei vannak a gazdasági folyamatok irányítására. A költségvetési (fiskális) politika magában foglalja a kormányzati kiadások kontrollját. Az adókon keresztül elvonnak a jövedelmekből, amit aztán újraosztanak. Monetáris politika fő eszköze pedig, hogy a központi bank szabályozza a pénzkínálatot, azon keresztül befolyásolja a kamatlábakat, azzal pedig a hitelfeltételeket.

A mikroökonómia módszertanilag a (gazdasági) valóság vizsgálatának egy sajátos, bizonyos szegmensekre kiterjeszthető irányzata. Jellemzője, hogy az egyes részek elemzésén keresztül közelíti meg a gazdaság egészét. A 19. század végén alakult ki, amikor a közgazdaságtudományok a gazdasági szereplők egyéni magatartásának vizsgálatán keresztül vélték megismerhetővé tenni a gazdaság egésze működésének törvényszerűségeit.

A gazdaságelemzés két szintje, a mikro- és a makroökönómia természetesen jelentős mértékben összefügg. Annyira, hogy esetenként csak egészen önkényes eljárással lehet valamely jelenséget kizárólagosan a mikro- vagy kizárólag a makroökonómia tárgykörébe sorolni. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi időszak tapasztalatai pedig erősítik azt a teóriát, mely szerint a piacgazdaság nem képes a gazdaság egészére kiterjedő egyensúlyt megteremteni, ezért folyamatosan szükség van az állami intézmények bizonyos mértékű beavatkozására.

Mindemellett napjainkban számos olyan gazdasági problémával néznek szembe az országok, melyek túlmutatnak a piac eseti kudarcain, ezért aztán egészen mélyreható elemzésekre van szükség. Ezek megoldása jelenti most az elméleti közgazdászok számára a legnagyobb kihívásokat.

Továbbra is gazdasági és azon belül pénzügyi válság sújtja a világ számos térségét. A változó, gyakran visszaeső keresletű környezet nem teszi lehetővé a korábbi teóriák hagyományos eszköztárának változatlan alkalmazását. Paradigmaváltásra van szükség, új megoldások, elvek, szabályozók bevetésére.

A világ pénzügyi és azzal együtt a gazdasági rendszere is úgy néz ki mára már, mint egy feje tetejére állított kártyavár, amelynek az egymástól távoli lapjait erős zsineggel összekötötték. Egy szereplő bedőlése az egész rendszer megingásához vezet. Mindezért nehezen elképzelhető, hogy a rendszer békésen korrigálni tudja magát. Kizárt, hogy ez önmagától megtörténjék. 2016 elején továbbra is csak abban bízhatunk, hogy akik komoly befolyással bírnak a világgazdasági folyamatok irányításában, tisztában vannak ezzel és úgy építik tovább ezt a kártyavárat, hogy ne omoljon össze.