A nyugdíjrendszerekről

A nyugdíj egyébként viszonylag fiatal kategória. Az emberiség történelmének utolsó 200 évében beszélhetünk csak róla, habár az idősekről már az ősközösség idején is gondoskodtak ilyen-olyan formában. A nyugdíjrendszer alapját az 1800-as évek végén Németországban rakták le. Eredetileg arra az elméletre alapoztak – akkor helyesen -, hogy a folyamatosan megújuló és munkába álló nagyszámú aktív munkaerő egy rendszeresen befizettet, de minimális összegű nyugdíjjárulékkal könnyedén és teljes egészében fedezi az akkor még viszonylag kisszámú nyugdíjas minimális megélhetését. A bismarcki típusú nyugdíjrendszerként ismertté vált elképzelés a gyakorlatban jól is működött, egészen a múlt század második feléig. A fiatalok nagy számban, és viszonylag korán, 18-20 éves korukban elkezdtek dolgozni, az átlagéletkor a mostaninál jóval alacsonyabb volt, így a nyugdíjalap tényleg fenntartható módon működött. A be-, és kifizetések folyamatosan egyensúlyban voltak. Idővel azonban az eredeti arányok felbomlottak. Egyrészt folyamatosan emelkedett az átlagéletkor, arányaiban növelve a nyugdíjasok számát. Másrészt arányaiban a fiatal munkába állók száma is csökkent. A hagyományos felépítésű nyugdíjrendszer, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az állami nyugdíjrendszer a múlt század 80-as éveiben is még fenntarthatónak látszott. 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszert Bismarck 19. századi porosz kancellár nevéhez szokták kötni. Ez a rendszer alapvetően arra az elvre épült, miszerint általában több ember fizeti a járulékot, mint ahány embernek a befizetésekből az ellátmányát kell biztosítani. 

Otto Eduard Leopold von Bismarck (1815 – 1898) porosz családból származó német államférfi, akit az állami nyugdíjrendszer alapjait lefektette

 

 

 

 

 

A bismarcki nyugdíjrendszer tehát, azt is mondhatnánk, hogy a pozitív demográfiai mutatókon nyugodott. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos tényező, úgy hívják, hogy korfa. A korfa előrejelző szerepet tölt be abban, miszerint a különböző generációk milyen részarányt képviselnek az össznépességből. Az ilyen fa egy hagyományos rendszerben egy fenyőfára hasonlított, amelyben az idősebb generáció kisebb részarányt képvisel, és a fiatalabb generáció, a születések száma elegendő ahhoz, hogy pótolja azt az aktívan dolgozó 18-65 év közötti réteget, amely kitermeli a nyugdíjakhoz szükséges pénzt. A gond abban van, hogy egész Európában az elöregedő társadalom problémáját emlegetik, és Szerbiában is ugyanez a helyzet. Egyre több idős embert kell eltartania ugyanakkora, vagy kisebb számú dolgozó embernek. Különböző arányszámokat szoktak alkalmazni ennek a kimutatására és az összehasonlíthatóság végett, pl. hogy hány ember jut egy aktív dolgozóra. Az előrevetített a korfa azt mutatja, hogy pl. 20-30 év múlva már szinte megoldhatatlan problémát fog okozni társadalmunknak, amennyiben nem sikerül megfordítani ezt a tendenciát, vagyis az emberek nem vállalnak több gyermeket.

1870-ben Európa korfája még fenyőfára hasonlított

Régóta világos már mindenki előtt, hogy a meglévő szerbiai nyugdíjrendszer a jelenlegi formájában nem fenntartható. A hosszú távú megoldásokat, azonban előbb-utóbb fel kell kutatni, a nyugdíjrendszer reformját mielőbb be kell vezetni. A fenntartható nyugdíjrendszer problematikája összetett. Nemcsak pénzügyi, gazdasági, hanem társadalmi és szociális vetületei is vannak. Az elvárások lényege azonban nagyon egyszerűen megfogalmazható. A nyugdíjalapnak olyan forrásokat kell biztosítani, melyek hosszú távon biztonságossá teszik a rendszeres kifizetéseket, ugyanakkor a nyugdíjak összegének értékét nem lehet jelentős mértékben, illetve egyáltalán nem lehet csökkenteni, hiszen a nyugdíjasaink fele a létminimum határán tengődik. A hivatalos adatok szerint a nyugdíjasok száma Szerbiában mára már meghaladta a foglalkoztatottak számát. A trend nyilván folytatódik, hiszen a foglalkoztatás fellendülése a legjobb esetben is csak nagyon lassan valósulhat meg. A lakosság elöregedése folyamatos, még a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése mellett is mind többen kerülnek át ebbe a kategóriába. 

Szokás azt mondani, hogy a nyugdíjasok igényei kisebbek, mint az aktív lakosságé, hiszen ebben a korban jellemezően már nem kell hiteleket törleszteni, gyermekekről gondoskodni. Egyéb igényei is általában kisebbek a nyugállományban lévőknek. Vannak viszont olyan dolgok is, amire a lakosság ebben a korban általában, és átlagban többet költ. Ilyen például az egészségügyi ellátás, vagy a gyógyszerek. Ha megnézzük a nemzetközi gyakorlatot és normatívákat, az OECD által hivatalosan elfogadott és propagált irányelvek szerint, a nyugdíjba vonulást megelőző időszak átlagjövedelmének 70 százaléka lenne a méltányos juttatás. Az Európai Unióban is egy általánosan elfogadott álláspont, hogy ezt az összeget tekintik méltányos és megfelelő összegű nyugdíjnak. A tévhitekkel ellentétben azonban, ma már az európai országok többségében a fennálló nyugdíjrendszer nem képes a befizetett járulékokból a megfelelő nyugdíj összegét biztosítani. Ezért ott is más forrásokra kénytelenek ma már támaszkodni. 

Európa várható korfája 2050-ben

Európa, de az egész világ számára komoly kihívást jelent, hogyan lehet majd tartósan megoldani a nyugdíjkérdést. Demográfiai és egyéb szempontokból a nyugati országokban sem jobb a helyzet, mint nálunk. Ott viszont már korábban felismerték ezt a problémát. A lakosság jelentős része még aktív korszakában gondoskodott saját nyugdíjas éveiről. Magán-nyugdíjpénztárakban, befektetésekkel, illetve más módon tartalékolnak idős napjaikra. A világ egyes országaiban már azt emlegetik, a jövő emberének akár 80 éves koráig is dolgoznia kell majd. A hazai körülmények között a lakosság egészségügyi állapotából kifolyólag, de egyéb tényezők miatt is, ez még sokáig, csak nehezen lesz elképzelhető. 

Ha szétnézünk egy kicsit a világban, Hongkongban, Tajvanon, Horvátországban, Franciaországban, Szlovéniában és Máltán rossz a helyzet, miközben Nagy-Britanniában, Luxemburgban, Szingapúrban, Írországban, Romániában, Törökországban és Görögországban jelentősen javult. Néhol a demográfiai helyzet változott - lassult vagy éppen gyorsult a társadalom öregedése -, esetleg belenyúltak a rendszerbe, nyugdíjalapokat hoztak létre vagy töröltek el. Ausztráliában például nem sok tennivalója akad a politikusoknak. A hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év, de az effektív korhatár is ugyanennyi, vagyis nem mennek el korábban nyugdíjba az emberek. Kétpilléres a nyugdíjrendszer, ami azt jelenti, hogy az állami nyugdíjalap annyi nyugdíjat ad, amennyi az időskori szegénység elkerüléséhez elég, a nyugdíjasok a tőkefedezeti elven működő nyugdíjalapokból kapják a többi pénzt. Thaiföldön, Brazíliában és Japánban vannak a legnagyobb problémák. Thaiföldön a hivatalos nyugdíjkorhatár mindössze 55 év, a társadalom nagyon gyorsan öregszik, a politikai prioritások között mégsem kap helyet a nyugdíjkérdés. Brazíliában pedig hiába 65 év a nyugdíjkorhatár, a nyugdíjak relatív szintje túl magas ahhoz, hogy a rendszer hosszútávon fenntartható legyen, emellett a társadalom ott is nagyon gyorsan öregszik. Európában a skandináv államok vannak a legjobb helyzetben. Svédországban és Norvégiában például a költségvetési fegyelem és az ország tartalékai biztosítják a rendszer stabilitását.