Infláció és defláció – káros, vagy szükséges?

Az utóbbi két évben voltak olyan hónapok, amikor a hivatalos statisztikai adatok szerint Szerbiában az árak nem emelkedtek, hanem összességükben átlagosan csökkentek. Ilyenkor nem inflációról, hanem deflációról beszélhetünk. Tulajdonképpen a defláció is egy nemkívánatos jelenség, még akkor is, ha első hallásra jól hangzik, hogy csökkennek az árak. A klasszikus értelmezés szerint örülni kellene annak, amikor az árak esni kezdenek. A defláció azonban hosszútávon nem tesz jót a gazdaságnak. Ha ugyanis csökkenni kezdenek az árak, a racionálisan mérlegelő vásárló azt gondolja magában: amit ma megvehetnék, azt elhalasztom holnapra, mert akkor még olcsóbb lesz. Ennek következtében viszont a cégek nem tudják idejében eladni a termékeiket. A cégvezetők erre úgy reagálnak, hogy még olcsóbban próbálnak termelni. Leépítenek, költségeket csökkentenek, racionalizálnak. Ez a foglalkoztatottak létszámának csökkenését jelenti. A munkanélkülivé vált tömegek bevétel nélkül maradnak, bevétel híján nem tudnak vásárolni, ami deflációs spirál kialakulásához vezet.

A világ jegybankjai a gazdasági gondokat a mennyiségi könnyítés eszközével próbálják kezelni. A pénzpumpák beindítása pénzbőséget eredményez, félő azonban, hogy ez hosszú távon az infláció elszabadulását eredményezi. MI itt Szerbiában a legtöbben még saját tapasztalatainkból tudjuk, milyen káros az önmagát gerjesztő infláció. Ugyanakkor a defláció egy nemkívánatos formája, amikor a kereslethiányos gazdaságban senki nem tud árat emelni, így aztán bért sem, minek következtében egy lefelé tartó spirál alakul ki. A defláció azonban mindig csak valaminek tünete. Különböző okokra vezethető vissza, ezért nem lehet és nem is szabad általánosítani. Amikor pl. egy új technológia bevezetésével mérséklődnek a termelési költségek, vagy olyan kormányzati intézkedések, mint az adócsökkentés, szintén okozhatnak deflációt. Egészen más eset, más terápiával „gyógyítható” betegség, amikor az árak csökkenése elhúzódó recessziós környezetben, a keresleti feltételek elégtelensége miatt következik be.

Kollektív emlékezetünkben még viszonylag elevenen él a ’90-es évek itteni hiperinflációja. Akik később születtek, gyakran el sem hiszik, hogy mindenki milliárdos volt – hiszen a végén már milliárdos címletű bankókat nyomtak –, de lényegében a családok a mostani 5 eurónak megfelelő összegből, 10 német márkából éltek meg szerényen havonta. Deflációs élményeink viszont egészen újabb keletűek. Nem igazán alakult ki még valamiféle feltételes reflex sem, kollektív tudatunk nem tudja, hogy félni kell-e tőle vagy örülni neki. A közgazdászok mindenesetre azzal riogatnak, hogy ez majdnem olyan rossz, mint a magas infláció. Mások azzal érvelnek, hogy az egészségesen növekvő, a szabad piaci mozgásokat érvényesülni hagyó gazdaságokban a defláció csupán egy normális jelenség, hiszen a termelékenység növekedése és általában a technológiai fejlődés következményeként jelentkezik. Az a normális, ha technika és a technológia fejlődése oda vezet, hogy egyre jobb termékeket egyre olcsóbban állítanak elő. A történelmi példákat kutatva megállapítható, hogy az 1800-as évek végén Németország és az USA gazdasága irigylésre méltó tempóban fejlődött, miközben évtizedeken át tartott a deflációs időszak. A bérek ugyan stagnáltak, de közben egyre több javat lehetett vásárolni rajtuk. Infláció esetén viszont a pénz vásárlóértéke folyamatosan csökken. Ez kedvez az adósoknak, hiszen a tartozás lassan elinflálódik.

Az infláció mérése

Az inflációt egy előre meghatározott fogyasztói kosár alapján mérik. A fogyasztói vagy más nevén vásárlói kosár összetétele minden országban eltérő. Általában az egyes országok vásárlói rétegeinek jellegzetességei alapján állítják össze a fogyasztói kosarat. Szegényebb országokban nagyobb súlya van az élelmiszernek, hiszen ezekben az országokban a fogyasztók a keresetük túlnyomú részét élelmiszerekre költik. A nemzeti bankok, vagy jegybankok az alapkamat segítségével próbálják befolyásolni a gazdasági folyamatokat. Elsősorban így próbálják kordában tartani az áremelkedés ütemét, az inflációt, miközben igyekeznek megőrizni a nemzeti valuta értékét is.

Az inflációt mindig az előző évivel összehasonlítva százalékban adják meg. Ha például azt mondják, hogy az infláció 5 százalékos, ez azt jelenti, hogy átlagosan a termékekért és szolgáltatásokért 5 százalékkal l többet kell fizetni, mint egy évvel azelőtt. Ha viszont azt halljuk, hogy az infláció csökken, mert már nem öt százalék, hanem például csak három, akkor tudnunk kell, ez még nem jelenti azt, hogy a pénzünk két százalékkal többet ér. Ez csak annyit jelent, hogy a pénzromlás üteme csökkent. Az infláció kiszámításához használatos fogyasztói kosárban súlyozottan szerepelnek a különböző tételek, figyelembe véve, hogy van, amiből nagyobb mennyiségben vásárol az átlagember.

Az infláció úgy is definiálható, hogy egy adott országban a meglévő termékek és szolgáltatások mennyisége és a gazdaságban forgó pénz mennyisége között nincs egyensúly. Ha folyamatosan több pénz kerül egy gazdaságba, mint amennyi termék és szolgáltatás létrejön, akkor romlik a pénz értéke. Ha kevesebb a termék, vagy több a pénz, akkor a több pénznek kell egyensúlyban állnia ugyanannyi termékkel, tehát a pénz önmagához viszonyított értéke csökkenni fog. Az infláció a nagy háborúk idején általában a magasba szökött. A történelem által jegyzett nagyobb inflációk többnyire háborúkhoz kapcsolódtak, amikor az állam – megnövekedett kiadásai fedezésére – pénzt kezdett el nyomtatni.

Az infláció fajtái

Az inflációt mértéke alapján is kategorizáljuk. Megkülönböztetünk alacsony, magas inflációt, hiperinflációt illetve deflációt, ami negatív inflációt jelent. Alacsony vagy mérsékelt infláció az olyan eset, amikor az árszínvonal évente csak kis mértékben, néhány százalékkal nő. Az árak változásának mértéke nem jelentős, hirtelen áringadozások nincsenek. Általában 2-6 százalékos infláció esetén beszélhetünk ilyen esetekről. Az alacsony infláció mindenképpen egyszámjegyű százalékban kifejezett pénzromlást jelent. Magas infláció esetén viszont az árszínvonal változásának éves mértéke legalább két- vagy három számjegyű is lehet, utóbbi már hiperinflációnak tekinthető. A gazdaságban ilyenkor kiszámíthatatlan folyamatok zajlanak. A vállalkozók, vagy potenciális vállalkozók beruházási kedve a gazdasági környezet bizonytalansága miatt erősen mérséklődik.

 A hiperinfláció esetén a pénzvagyon napok, vagy órák leforgása alatt is semmivé válik. A gazdaság szereplői ilyenkor úgy védekeznek, hogy a közvetlen árucsere felválthatja a pénzzel való kereskedelmet. Előfordul, hogy más ország valutája veszi át a belföldi forgalomban is a pénz szerepét. Ez történt az egykor Jugoszláviában is, amikor mindenki márkában számolt. A közgazdaságtan az alacsony- és hosszú távon is kiszámítható mértékű inflációt tartja elérendőnek és fenntartandónak.