Nobel-díj a globális szegénység méréséért

Amíg több mint 3 milliárd ember kevesebb, mint 2,5 dollárnyi napi jövedelemmel, 1,3 milliárd szegénységben élő pedig kevesebb mint 1,25 dollárnyi jövedelemmel rendelkezik, addig globális szegénységről beszélhetünk. A bevétel nagysága azonban nem mindig tükrözi jól az illető életminőségét. De vajon hogyan mérhető a szegénység foka? Az idei közgazdasági Nobel-díjat olyanok kapták, akik megpróbálták a szegénység mérhetőségét definiálni.

A 2019-es közgazdasági Nobel-díjat Abdhijit Banerjee, Esther Duflo és Michael Kremer, tehát három közgazdász megosztva kapta. Az indoklás szerint a díjat a globális szegénység enyhítésére tett kísérleti megközelítésükért nyerték el. A francia-amerikai Duflo a második nő, aki kiérdemelte az elismerést a közgazdasági Nobel-emlékdíj 1969 óta tartó történetében, és 47 évével a legfiatalabb az eddigi díjazottak között. A kilencmillió svéd koronányi (908 ezer dollár) pénzjutalommal járó díjat idén 51. alkalommal osztotta ki a Svéd Tudományos Akadémia. Az átadási ünnepséget december 10-én tartják Stockholmban.

A közgazdasági Nobel-díj kitüntetettjei és munkásságuk esetenként ismeretlenek maradnak és nevük is a feledés homályába merülhet. Idén is elég sok vitát váltott ki a díj odaítélése. Olyannyira, hogy sokan voltak olyan véleményen is, hogy talán ezúttal ki sem kellett volna osztani. 

A közgazdasági Nobel-díjat, pontosabban a Svéd Központi Bank Alfred Nobel Közgazdaságtudományi Emlékdíját, a svéd jegybank alapította fennállásának 300. évfordulója alkalmából 1968-ban. Olyan szempontból nem is igazi Nobel-díj, hogy maga Alfred Nobel nem rendelkezett úgy, hogy a közgazdászok is kapjanak Nobel-díjat. Először 1969-ben ítélte oda a Svéd Királyi Tudományos Akadémia.

A Világbank egy korábbi becslése szerint 2015-ben csökkent először a szegénységben élők száma a világ népességének 10 százaléka alá. Ha figyelembe vesszük, hogy sosem élt még ennyi ember a földön, akkor megállapíthatjuk, hogy sosem éltek még ilyen sokan, ilyen jól a bolygónkon. Az első generáció lehetünk, amely megtapasztalja a szegénység megszűnését. Az ENSZ és a Világbank célja az, hogy belátható időn belül, 2030-ra mindezt elérjük. Jim Yong Kim, a Világbank elnöke szerint az oktatásba és az egészségügybe való befektetések illetve a szociális hálók kialakítása segítették a szegénységből felemelkedő embereket és előzték meg, hogy visszaessenek a szegénység állapotába. 

Sokan úgy tartják, hogy a nemzetközi szervezetek statisztikai ügyeskedéseinek köszönhetőek azok a kimutatások, mi szerint csökkenőben a globális szegénység. Valóban nem mindegy, hogy abszolút értékekkel vagy arányokkal számolunk. A szegénységi küszöböt időről időre úgy változtatják meg, hogy egyre kevesebb ember maradjon alatta. Noha a Világbank az árak és megélhetési költségek emelkedése miatt a küszöböt is növelni szokta, a kritikus hangok szerint kisebb mértékben, mint ahogy az szükséges lenne. A küszöb emelkedése elmarad az infláció emelkedésétől, így valójában (reálértelemben) a küszöb nem feljebb, hanem egyre lejjebb kerül.

A Nobel-díjas kutatók a hivatalos indoklás szerint az úgynevezett a fejlődésgazdaságtanban elért sikereikért kapták az elismerést. A kutatásuk eredménye szerint a globális szegénységet le kell bontani különféle leegyszerűsített kérdésekre és így lehet hatékonyan megoldást találni. Különböző módszereket próbáltak találni a gyermekek egészségének javítására. A témakört az oktatási módszerek, az egészségügyi rendszerek, különféle mezőgazdasági megközelítések és hitelhez való hozzáférhetőség kérdése alapján próbálták megközelíteni.

A bizottság indoklása szerint ezzel egy új megközelítést vezettek be a megbízható válaszok begyűjtésére a globális szegénység mérésével kapcsolatban. Valójában eddig is tudtuk, hogy egyszerűbb és pontosabban feltett kérdésekkel nagyobb hatásfokot érhetnek el, ha egy jól megtervezett kísérletet folytatnak a leginkább érintett embereket kérdezik meg.

A közgazdaságtan, illetve az azon belül végzett kutatások talán legfontosabb feladata, hogy  analíziseivel, az azokból eredő megoldási javaslataival segítse a gazdaságpolitikusokat abban, hogyan jusson el az áhított általános jólétig a világ. De nem minden esetben lehet globálisan vizsgálódni. Egy-egy régió, szegénység által sújtott terület általában specifikus ismérvekkel bír. Nem mindig működik az általánosítás. Ennek a problémának a megoldására tesznek kísérletet, a saját gyakorlati tapasztalataikat is felhasználva, az idei kitüntetettek.

Világszerte a szegénység még mindig súlyos gond. Nagyon sokan élnek napi egy dollárnál kevesebb pénzből. Az igazság az, hogy mindez viszonylagos, mert vannak olyan országok, ahol ilyen kis összegből is szolidan meg tudnak élni sokan. Nem kell okvetlen krónikusan sovány éhezőket feltételezni. A szegények is lehetnek például túlsúlyosak. Mégis szegények ők. Felzárkóztatásuk, az életminőségük javítása az egyik legkomolyabb globális kihívásnak tekinthető. Az idei közgazdasági Nobel-emlékdíj kitüntetettjei bebizonyították, hogy a nagy globális programok helyett, vagy akár azokon belül helyi, lokális, kisebb fejlesztési programokkal, képzéssel, a megfelelő helyre eljuttatott segélyekkel hatékonyan és eredményesen lehet hosszú távon is küzdeni a szegénység ellen. Nem csak a legszegényebb afrikai és ázsiai országokban, de a mi régiónkban is hasznosak lehetnek az ilyen tapasztalatok.

Sokan úgy vélekedtek, hogy idén nem kellett volna gazdasági Nobel-díjat osztani. Veszélyes, ha a közgazdászokat magasra emeljük, - figyelmeztetett több ismert közgazdász professzor, akik szerint a közgazdaságtan túl szorosan kapcsolódik a politikához, éppen ezért idővel a most díjazott elméletek elavulnak, vagy akár teljes tévútnak bizonyulnak. Erre is van számos példa egyébként, ezért is érdemes foglalkozni az ilyen kritikákkal.

Az Institute of Development Studies kutatói az idei Nobel-díjjal kapcsolatban úgy fogalmaztak, hogy az a közgazdaságtan szegénységét bizonyítja. Szerintük drága, egyenként átlagosan félmillió dollárba kerülő játékról van szó a közgazdasági kísérletezésnél, amelynek eredményei nem mutatnak egyetlen jól értelmezhető irányban sem. 

A kritikák között figyelemre méltó még az a vélemény, mi szerint az idei Nobel-díjasok elméletét feldolgozó sikerkönyv azért válhatott a kor egyik közgazdasági főművévé, mert önbizalmat ad a városi eliteknek. A könyvet olvasva abban a hitben élnek, hogy egyszerű módszerekkel meg lehet javítani a városi eliteken kívülálló világ problémáit, a nagyobb rendszereket érintő változtatásokra nincs is semmi szükség.

A mindennapok gyakorlata is azt mutatja, hiába van jó elképzelésünk, ha az intézmények, a kormányzás minősége, a piaci folyamatok más irányban hatnak. Hiába minden egyéni törekvés, ha a gazdaságpolitika hatékony módon nem célozza meg a teljes foglalkoztatás megteremtését, olyan körülmények között, hogy minőségi, jól fizetett új munkahelyek teremtődjenek világszerte.