Vén Európa, az elöregedő kontinens

Évezredeken keresztül viszont folyamatosan véres háborúk zajlottak a földrész kisebb-nagyobb szegleteinek birtoklása végett. De nem csak a területek birtoklása, hanem vallási-ideológiai okokból, vagy uralkodók személyes indítékaiból is fegyveres konfliktusok zajlottak. Milliók estek áldozatul. Legtöbbször és a legtöbben olyanok, akik valószínűleg pontosan nem is tudták, miért, vagy kiért halnak meg. Franciaország és Németország például csak 1870 és 1945 között háromszor háborúzott egymás ellen.

A háborút sosem lehet helyeselni. Még ha hivatkozhatnánk is esetleg arra a tagadhatatlan tényre, hogy a háborúzásoknak azért volt némi pozitív hozadéka is. A technika és a technológia fejlődéséhez hozzájárultak a háborúk által generált találmányok. A rakétatechnika fejlődése például végül a világűr meghódításához vezetett. De a konzervipart is a háborús ellátás során felmerült kérdésekre kikísérletezett megoldások vitték el a mai szintre. Józan gondolkodással azonban mindezek ellenére semmilyen fegyveres konfliktust nem helyeselhetünk.

Az országok közötti béke szavatolásának lehetőségei közül az egységesítés, vagy a szoros együttműködés, ami végül egymásrautaltságot szül, nem újabb kori elképzelés. Több karizmatikus egykori európai vezető és gondolkodó látta ebben a megoldást. Victor Hugo, Dante, Kant, Comenius, Erasmus, Saint-Simon műveiben olvashatunk ilyen elképzelésekről. Victor Hugo például már 1849-ben – a magyar szabadságharc leverésének évében - az Európai Egyesült Államokról, mint az európai országok számára követendő célról ír.

Az 1920-as években szárnyait bontogató úgynevezett Páneurópai Mozgalom a politikai egységesítés mellett a gazdasági integráció tervét is felvázolta. 1929-ben pedig Aristide Briand, Franciaország akkori miniszterelnöke beszédet tartott a Népszövetség gyűlésén, melyben javasolta az európai nemzetek föderációjának megalakítását a szolidaritás, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai és a társadalmi együttműködés jegyében. Nem sokkal a második világégés előtt úgy tűnhetett, hogy a célt meg is lehet valósítani? Mindenesetre Maynard Keynes, a kor kimagasló közgazdásza is támogatta az elképzelést. Edouard Herriot francia politikus pedig Az Európai Egyesült Államok címmel írt könyvet, ami 1931-ben jelent meg. A gazdasági világválság, a kommunizmus és a fasizmus térhódítása, majd az ennek okán kialakuló második világháború más irányba terelte az eseményeket.

A második világégést követően gyorsan kialakult a hidegháborús hangulat. Elsősorban a Szovjetunió és az USA konfliktusáról beszélhetünk. Az akkor bebetonozódni látszó kétpólusú világrend pedig gyorsan egyértelművé tette, hogy Európa gazdasági és politikai szempontból csak akkor válhat meghatározó tényezővé, „globális játékossá”, ha egyesül. Sorra alakultak meg az integrációt célul kitűző mozgalmak a nyugat-európai országokban. Churchill angol miniszterelnök a zürichi egyetemen már 1946 őszén az Európai Egyesült Államokról beszélt. A következő évben születik meg a Marshall-terv, melynek elsődleges célja Európa gazdaságának a helyreállítása, fellendítése.

Az egységes európai piac ma már az európai gazdasági integráció legfőbb pillére. Az egységes belső piac nagyon sok előnyt nyújt a tagországok polgárainak a mindennapi életben. A jelenleg működő mintegy 20 millió kis- és középvállalkozás számára is jelentősen megnöveli a mozgásteret az egységes piac. Az utóbbi időben viszont mintha olyan tekintetben szeretnének egységesíteni, ami nem kifejezetten gazdasági logika mentén értelmezhető. Az alapelv nyomán talán olyan területeken kellene erősíteni az integrációt, melyek további kölcsönös gazdasági előnyökkel járnak.

Európának - a békés jelző ellenére - számos ismérve bontakozik ki, mely akár aggodalomra is okot adhat. Több mint száz évvel ezelőtt, 1917 tavaszán fejezte be Oswald Spengler A Nyugat alkonya című első kötetének kéziratát. Egy egészen más kor volt az a 21. század perspektívájából visszatekintve. Ennek ellenére, megdöbbentő, hogy korunk eseményei és az akkori történések között mennyi hasonlóság fedezhető fel. A műben megfogalmazott gondolatok közül pedig sok máig is aktuális. Spengler sajátos módon értelmezte újra fajunk történelmét. Próbálták azonban mások – talán kevésbé ismert, vagy elfelejtett gondolkodók -, is hasonló megközelítésből vizsgálni a dolgokat. Valójában csak a képzelet szab határt annak, milyen összefüggéseket vélünk felfedezni korunk és a múlt eseményei között. A történelem ugyanis a jelek szerint, ha nem is ismétli önmagát, a mintázatok valóban kísértetiesen hasonlítanak egymásra.

Spengler is azok közé tartozott, aki szerint a múltbeli minták alapján viszonylag pontosan meg lehet jósolni a jövőt. Az egyszeri konkrét eseményeket nyilván nem lehet előre látni. A fő gazdasági, kulturális és politikai trendek viszont tényleg mintha ismétlődnének.

Spengler ugyanakkor a történelemben a haladás eszméjét is kétségbe vonta. Azzal a megállapításával viszont nehéz vitatkozni, hogy a különböző civilizációk mind átmennek a keletkezés, virágzás és a lassú vagy gyorsabb elhalás periódusain. Spengler már évszázaddal ezelőtt úgy gondolta, hogy a kapitalizmus térhódításától kezdődően a nyugati civilizáció – melynek aranykora szerinte a „sötét” középkorban volt – a hanyatlás útjára lépett.

Több mint száz évvel ezelőtt Spengler úgy vélte, hogy a nyugati világ hanyatlása 400-500 évig is elhúzódhat. Ennek tükrében a mostani szemlélődő nehezen fogja meglátni, beigazolódik-e a feltételezés.

Az utóbbi pár száz év azonban mintha tényleg arról szólt volna, hogy az uralkodók, a különféle politikai mozgalmak, pártok, a gazdasági hatalmak kiszolgálóivá váltak. Korunkban is látjuk, hogyan tűnnek el az igazi nagy formátumú népvezérek, államférfiak, és hogyan kerülnek bábok a helyükre. Spengler sok mindent tényleg elég jól láthatott már a 20. század elején is.

Művére pedig úgy is tekinthetünk, mint amelyiknek a célja, hogy feltárja a nyugati ember sorsát, azt, hogy mi is vár rá a jövőben. A történelmi tapasztalatok pedig tényleg arra utalnak, hogy az egyes kultúrák, civilizációk élettartama bő ezer esztendő, melynek során, azonos stádiumokon mennek keresztül: születés, fejlődés, csúcspont, majd a hanyatlás és a pusztulás. Közben rendre minden kultúra meghatározott pályaívet fut be. Ha már elérte fejlődésének csúcspontját, kibontotta a benne rejlő eredendő lehetőségeket, bekövetkezik a hanyatlás. 

Száz év távlatából szemlélve Spengler elmélete akár valóban valóra is válhat. A történelmi tapasztalatok azt is mutatják, hogy a birodalmak romjain újak serkenhetnek. A következő néhány száz évben fog kiderülni, hogyan zajlik a továbbiakban ez a folyamat. A Nyugat alkonyában felvázolt jövendölés elég tragikus jövőt sejtet. Ha tenni szeretnénk valamit beteljesülésének késleltetése, akadályozása érdekében, azt a valósággal való tényleges szembenézéssel tehetjük meg. Valószínűleg több mint száz évvel ezelőtt is a valósággal kívánta szembesíteni Spengler az embereket.