A bizonytalanság csapdájában

Ezért aztán korunk egyik jellemzőjévé vált a bizonytalanság, amit a járvány csak tovább tetézett. Mi pedig nem szeretjük a bizonytalanságot. Alapvető emberi tulajdonság ez, még akkor is, ha vannak kalandor típusú jellemek, akik élvezik, ha valamilyen bizonytalansági faktorral „fűszerezett” helyzetbe kerülhetnek. Valójában azonban ez számukra is valószínűleg csak élmény, kihívás, és az élet többi szegmensében biztos hátteret tudva élvezik csak az ilyen kihívásokat.

Világunk mindig is bizonytalan volt. Lehet, hogy csak azért érezzük most sokkal bizonytalanabbnak a kort, amelyben élünk, mert több információhoz jutunk hozzá és ezek egy része a vélt vagy valós kockázatokra utal. Sok esetben azonban valóban mi emberek vagyunk azok, akik viselkedése kiszámíthatatlan, vagy hosszú távon értelmetlen és káros, ezért fajunk saját magára is veszélyes lehet. Az évszázadokon, évezredeken át a mai napig zajló konfliktusok is ezt mutatják.

Sokan hitték, illetve hiszik ma is még, hogy a technikai és technológiai fejlesztések segítségével mindent meg lehet oldani. Az eddigi történelmi tapasztalatok ezt részben igazolják, egyben cáfolják is. Ez viszont azt jelenti, a felhalmozott tudás ellenére sem vagyunk ma sem okosabbak, mint régen élt elődeink?

A valóság megismerésére és a jövő előrejelzésé­re készített modelljeink rendszerint tökéletlenek. A nem várt események rendre felülírják a terveket. Ugyanakkor tervezés nélkül még többet árthatunk, lényegében magunknak. Az emberi elme korlátai nem teszik lehetővé, hogy minden lehetséges információt megfigyeljünk, feldolgozzunk. Arról nem is beszélve, hogy mindezt végül még helyesen értelmezi is kellene.

Korunk fősodrú közgazdaságtani elméletei az embert homo oe­conomicusként állítják be. A homo oeconomicus, vagyis a gazdálkodó ember eredetileg csak a saját érdekeit kö­veti. A legkisebb lehető áldozat, vagy ráfordítás árán a lehető legnagyobb haszonra törekszik. Ha ez elsőre nem is igazán szimpatikus megfogalmazás, valójában tényleg így van, és ezek a döntések gazdaságilag és pénzügyileg teljesen racionálisnak tekinthetőek.

Ugyanakkor az ember társas lény. Egyetlen személyre sem tekinthetünk csak mint egy egyedülálló, társadalmon kívüli személyre. A szociológia emberképe a homo sociologicus. Ősidők óta az ember a társadalmi normák­hoz is alkalmazkodik. A gazdasági válságok esetében szintén felmerül a kérdés, hogy a gazdaságban jelentkező hullámvölgyek mennyire tekinthetőek „természetes” jelenségnek, és mennyire az emberi tevékenység mellékterméke, káros következménye? A közgazdaságtudomány is folyamatosan fejlődik, de vajon arról lehet-e szó, hogy a tudomány mégis lemaradt valamilyen téren, ezért nem tudjuk az ilyen nem kívánatos jelenségeket előre jelezni és megelőzni? Az évezred vége előtt, amikor a kelet-európai országok gyakorlata arra engedett következtetni, hogy a szocialista tervgazdálkodás zsákutca, ismét divatba jöttek a szabad piac mindenhatóságát hirdető eszmék. A közgazdaságtan elméleti síkon rengeteget fejlődött. A gyakorlati gazdaságpolitikában azonban ennek kevés előnyeit láthatjuk. A tervezésben és a gazdaságpolitika vezetésében viszont - akárcsak az élet más területein – minden kétséget kizáróan, tudományos megközelítésre lenne szükség.

Ismétlődő variációkat figyelhetünk meg a történelem során. Innen eredhet a mondás, hogy a történelem ismétli önmagát, illetve, hogy rímel. Ahogyan ez minden tudományágra érvényes, a közgazdaságtan eredményei is függnek a rendelkezésre álló információ mennyiségétől. Ha pontosan tudjuk, mi történik, mi zajlik a jelenben, abból pontosabban következtehetünk arra is, mi fog a jövőben történni. Az utóbbi mintegy két évtized elképesztő méretű információrobbanást hozott. Lényegében ez a tudományos felfedezések széles körű alkalmazásának egyenes következményeként azonosítható.

A világháló segítségével ma már nagyon gyorsan hozzáférhetünk minden információhoz. A közgazdaságtudomány szempontjából azonban úgy tűnik, ez mégsem hozott korszakalkotó áttörést. Sok ember, sok szempontból erőleláthatatlan, sok tényező által befolyásolható viselkedése ma sem modellezhető pontosan. Ahogyan a váratlan eseményeket is csak modellezhetjük. Egyéni reakcióink és viselkedésünk sajátos módon összeadódik, a gazdasági folyamatok pedig ennek függvényében változnak. Viselkedésünk azonban sok esetben egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ezért nyilván lehetetlen egy olyan modell megalkotása, mely teljesen megbízható.

Az ember azt hinné, hogy a hegeli elvek a közgazdaságtanra is érvényesek. Azok szerint ugyanis a régi eszmék idővel érvényüket vesztik, ellentmondásba kerülnek a változó világgal, újak jelennek meg és kialakul valamifajta szintézis közöttük. A közgazdaságtanban viszont mintha körbe-körbe járnánk, nincs valódi spirálmozgás, felemelkedés. A ’70-es, ’80-as évek fordulóján meglepetésszerűen törtek elő a meghaladottnak hitt szabadpiaci kapitalizmus eszméi. Akkor az tűnt modern felfogásnak. Évikig tartó regnálásukat az is megerősítette, hogy a sokak által alternatívának hitt szocialista tervgazdálkodás megbukott. Azt hittük, eljött a történelem vége. A mostani válság kezelése viszont a lényegét tekintve az azt megelőző régi keynesizmus receptje szerint történik. A gazdaságtudomány ilyen szempontból nem sok újat tudott felmutatni. Időnkét kimennek a dolgok divatból, majd újra modernné válnak, és ez ismétlődik kisebb-nagyobb eltérésekkel, újra és újra.