Az együttműködés lehet a nyerő

Hart 1948-ban született Londonban, jelenleg a Harvard Egyetemen dolgozik. Holmström Helsinkiben született 1949-ben, svéd kisebbségiként. Jelenleg a MIT-en (Massachusetts Institute of Technology) tanít. Idén tehát ezzel egy újabb brit és egy svéd–finn lett a közgazdasági Nobel-díj tulajdonosa. Eredetileg egyébként ez nem is Nobel-díj, hanem olyan díj, amelyet Alfred Nobel emlékére a Sveriges Riksbank, a svéd központi bank 1969-ben alapított közgazdasági Nobel-emlékdíj néven. Alfred Nobel ugyanis nem rendelkezett arról, hogy a közgazdaságtudomány területén kutatók és alkotók is Nobel-díjat kapjanak.

Hart és Holmström évtizedek óta a szerződések világát kutatja. Már hosszú ideje együtt dolgoznak, a témát azonban gyakran különböző megközelítésből elemzik. Éppen 30 évvel ezelőtt, 1986-ban jelent meg az első közös, 150 oldalas publikációjuk A szerződések elmélete címmel. A szerződések általában a biztonság és az érdekellentétek szabályozása végett köttetnek. A felek szempontjából kiemelkedően fontos, hogy ezek a dokumentumok egzakt módon és kiegyensúlyozottan védjék a felek sok esetben teljesen ellentétes érdekeit. A téma egyébként nem csak az üzleti élet szereplőit érinti. Amikor az egyszerű állampolgárok lakást, gépkocsit, műszaki cikket vásárolnak, vagy amikor a gyermekünket iskoláztatják, internet-, vagy áramszolgáltatót választanak, rendre olyan szerződésre van szükség, ami biztosan megvédi az érdekeinket. Még az olyan kirívóan szélsőséges helyzetekben is, amelyek egyáltalán nem, vagy csak kevésbé valószínűek.

A Nobel-emlékdíj odaítélésekor a döntéshozók feltehetően elsősorban arra szerették volna felhívni a szakma figyelmét, hogy a közgazdaságtannak elméleti síkon nem csupán a piaci versennyel, nem kizárólag a piaci törvények hatásmechanizmusaival, hanem az együttműködéssel, annak szabályozásával is foglalkozni kell. Az üzleti élettel kapcsolatos közgondolkodás csak nagyon nehezen és lassan változik. Ez pedig sok esetben akadályozza a kedvező piaci folyamatok kibontakozását. Itt válik már egészen közgazdaságivá a téma. Az újszerű megközelítés azonban a tudományos körökben is gyakran komoly ellenállásba ütközik. Pedig Ronald Coase angol közgazdász még a második világháborút megelőző időszakban megfogalmazta, hogy a piacgazdaság lényege nem a verseny, hanem az együttműködés kell, hogy legyen. Az elméleti közgazdász, a tudomány, a szakma feladata pedig az együttműködés előtt álló akadályok ledöntésének lehetőségét megkeresni, olyan környzetet teremtve ezzel, ami hozzájárul a kedvező gazdasági folyamatok terjedéséhez és ezzel együtt jólétet eredményez a társadalomban. Ha ilyen szempontból tekintünk a termelés folyamatára, rájövünk, hogy a piaci szereplők, a termelő, a tőke tulajdonosa, a közvetítő, vagy eladó és a vevő, majd a láncolatban őket követő fogyasztó közös érdekeit kell keresni. Ha ugyanis ebben a láncolatban mindenki elégedett, akkor egymás céljainak megvalósításához is hatékonyan tudnak hozzájárulni. Coase egyébként nem túl régen, 2013-ben, 103 éves korában hunyt el, 1991-ben pedig ő maga is megkapta a közgazdasági Nobel – emlékdíjat. Ő volt az első, aki rámutatott, minden ilyen jellegű probléma hátterében az áll, hogy a gazdasági javakkal kapcsolatos tulajdonjogok nincsenek szerződésileg világosan definiálva és elosztva az érintett felek között, akik ennek hiányában nem tudnak megfelelő megállapodást kötni. Ezzel lerakta egy teljesen új közgazdaságtani diszciplína, a jogintézmények közgazdasági elemzésének, azon belül a tulajdonok közgazdaságtanának alapjait.

Coase után 1993-ban Douglass North is megkapta az elismerést, hasonló területen végzett kutatásaiért. A gazdasági rendszerek fejlődését elemezte új megközelítésből, a tranzakciós költségekre ható intézményi változások történeteként. Oliver Williamson és Elinor Ostrom szintén megkapta a díjat, amiért a rendszereken belül a gazdasági együttműködés megszervezésének alapvető struktúráit vizsgálták.

A közgazdasági kérdések kutatásában nem tekinthető innovációnak ez a hozzáállás. Az erkölcsi, vagy jogi megközelítésnek történelmi hagyományai vannak. Még a különböző vallásokban is fellelhetőek ennek gyökerei. Az ókor, majd a középkor és a korai újkor gondolkodói is gyakran az erkölcsök és a jog (de iustitia et iure) részeként értelmezték a gazdasági kérdéseket. Ha nem is kimondottan szándékosan, az intézményi közgazdászok ezzel az európai gazdasági gondolkodás régi hagyományaihoz tértek vissza. Vizsgálódási területüket az együttműködés intézményei, a tulajdon és a szerződés tartalmának irányába fókuszálták. Közben górcső alá vették a politikusok és az állampolgárok közötti szerződéseket is, melyek írásos formában nem minden esetben léteznek, ha a csak a választások előtti ígéreteket nem tekintjük annak. A nemzetközi szervezetek, parlamentek, kormányok és az alkotmánybíróságok kapcsolatrendszere, a politika területén létrejövő megállapodások azonban döntően befolyásolhatják a gazdasági mozgásokat. Az ortodox közgazdászok viszont a Nobel-díj odaítélésére vonatkozó idei döntést úgy is értelmezhetik, hogy a valódi közgazdaságtudomány komoly krízisben van, nem képes korszakalkotót, újat alkotni. Ez a döntés majdnem annyira megosztja közgazdász társadalmat, mint az irodalmárokat Bob Dylan Nobel-díja.

Ha visszatérünk ahhoz, hogy a közgazdasági Nobel nem is igazi Nobel-díj, idén azt is mondhatnánk, hogy nem is igazán közgazdasági. Részben talán inkább a jogtudomány szakterülete lenne, még ha azon belül az üzleti jogé is, hogy mi álljon az ilyen szerződésekben. Ugyanakkor világunkat, azon belül pedig az üzleti világunkat döntően formálhatja, ha megfelelő módon meg tudunk állapodni a bennünket és üzleti partnereinket is alapvetően érintő kérdésekben. Szinte minden esetben meg lehet találni, de legalább is keresni kell a megállapodások olyan formáit, melyben mindkét fél érdekei kiegyensúlyozottan érvényesülhetnek.