Szabadságjogokról krízishelyzetben

Időnként a megnyugvás jelei tapasztalhatóak, majd a folyamatok ismét a káosz jeleit mutatják. Nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi helyzetben tudatos, világméretű cselekvési összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy a gazdasági válságból kilábaljon az emberiség. Kicsit pesszimista tónusban azonban az is megállapítható, hogy erre vajmi kevés esély mutatkozik. Éppen ezért joggal nevezhetjük ezt utópiának. Gyors cselekvésre lenne azonban szükség. Olyanra, amihez jelen pillanatban nemcsak az egyes „szereplők” szándéka, de az eszközök is hiányoznak.

A jelenlegi helyzet kilátástalanságát jól jellemzi, hogy több egymástól független, de egybehangzó vélemény szerint bármikor bekövetkezhet egy eddig még nem tapasztalt méretű krach, a világon hirtelen végigsöprő pánik, gazdasági összeomlás. Ezek a leginkább borúlátó vélemények. Ugyanakkor, a másik oldalon, „ellensúlyként” ott vannak a politikusok, akik viszont esetenként olyan pozitív gazdasági jövőképet festenek elénk, hogy annak tartalmát és leírásmódját a nagy mesemondók is megirigyelhetnék.

Az aszály, az éghajlatváltozás, a világszerte gondokat okozó infláció intő jel lehet. Gondok vannak, ez egyértelmű. Kérdés azonban, hogy amennyiben a gazdaságot betegként tekintjük, milyen terápiát alkalmazzunk, és mennyire legyünk következetesek annak végrehajtásában. Az egyik elméletileg lehetséges és kínálkozó megoldás, ha azt a teóriát vesszük alapul, hogy a piac mégiscsak mindenható és hosszú távon önmagától megold mindent. Ebben az esetben egyetlen céget, bankot, államot, de még a bajba jutott családokat, devizahiteleseket sem lenne szabad kisegíteni, vagy megmenteni. Nem lenne szabad árakat megszabni, kivitelt korlátozni, szankciókat kivetni, mert az ellentmond a szabad piaci felfogásnak. Az ilyen hozzáállás szerint hagyni kellene, hogy a piac elpusztítsa, tönkretegye a felesleges feldolgozói és egyéb kapacitásokat, elértéktelenítse, megsemmisítse a felesleges tőkemennyiségeket, elvégezze „teremtő pusztítást”. Ez egyébként javában zajlik is, vagyonok válnak semmivé pillanatok alatt.

A korábbi idők történései, a történelmi tapasztalatok megmutatták, hogy a piacgazdaság abban különbözik más rendszerektől, például a kommunizmustól vagy a szocializmustól, hogy nem az emberek jó szándékára, hanem az ősidők óta létező „természetes” emberi tulajdonságra, a kapzsiságára alapozza a javakkal történő ellátást. Éppen az emberi kapzsiság azonban annak is az oka, hogy a klasszikus értelemben vett szabad piac, a szabad verseny csak fikció, mint ahogy a piac, vagy az egyes gazdasági ágazatok önszabályozása. Valahogy ahhoz hasonlítható ez, hogy a vízesés is csak potenciálisan alkalmas villamos energia előállításra. Önmagától azonban mégsem termelt soha eddig, és nem is fog ezután sem egyetlen vízesés sem áramot előállítani. Ha viszont az emberi értelem és szorgalom megépíti ehhez a feltételeket, akkor lesz áram is.

Mind többen vélik úgy, hogy a jövőben a fenntartható fejlődés érdekében ma már nem csupán műszaki innovációkra van szükség, hanem a pénzügyi rendszer megreformálására. A most kibontakozó infláció is erre utalhat. Szemléletváltásra lenne szükség, hiszen a fenntartható fejlődés egy véges helyszínen, a Föld bolygón, szintén csak elméleti kategória lehet. A globális pénzügyi rendszabályok és reformok bevezetésére azonban a próbálkozások ellenére nagyon kicsi az esély. Sok lokális, regionális és egyéb stratégia közkedvelt terminusa a fenntartható fejlődés. Pedig éppen a fogyasztói társadalom termelte ki már a XX. század végére azt a hosszú távon nehezen fenntartható állapotot, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet egyre csak fokozódó pusztítása jellemez.

A közgazdászok pedig már az 1800-as években megállapítottak, hogy a piac csak akkor működhet abszolút értelemben jól és igazságosan, ha tökéletes a verseny, azonosak a játékszabályok és minden piaci szereplő azonos nagyságú tőkével rendelkezik. Ezek a feltételek azonban a gyakorlatban soha nem teljesülnek. Így a dolog csak szép elmélet marad, akárcsak a szocializmus, vagy a kommunizmus eszméje. A fejlett országokat továbbra is a fenntarthatatlan túlfogyasztás és a mérleghiány jellemzi, amit különféle mechanizmusokon keresztül a közepesen és gyengén fejlett országok finanszíroznak. Ezt nevezi a szakirodalom „perverz tőkeáramlásnak”. Aggódó szemeink előtt azonban a világgazdaságban ennél sokkal „perverzebb” dolgok is történnek.  

A társadalmi helyzet tarthatatlansága annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik. Olyan feltételek mellett, amelyek folyamatosan a gazdagoknak kedveznek, a szegények, az elmaradottak kárára. A kereskedelem, a technika, az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé vált. Ebben a globális világban azonban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál és száznegyvenötször több autót vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. Földünk ötszáz legnagyobb multinacionális cége kezében tartja viszont a világkereskedelem hetven százalékát. Ilyen egyenlőtlen feltételek mellett előre borítékolni lehet, hogy kik a nyerők, bármi is történne. A szabad piac mindenhatóságát éppen azok propagálják, akik előnyös pozíciókból élnek lehetőségeikkel, miközben nem maga a piac a szabad, hanem csak van egy réteg, melynek szinte mindent szabad.