Talán még nem minden romlott el?

Az „ami elromolhat, az el is romlik” megfigyelést bizonyos források szerint először 1952-ben Anne Roe említi, aki akkor egy általa meg nem nevezett fizikus ismerősét idézte. Később kiderítették, hogy a szálak nagy valószínűséggel Edward Murphy amerikai mérnökhöz vezetnek. Murphy száját állítólag 1948-ban az Egyesült Államokban a Wright-Patterson légitámaszponton végzett kísérletsorozat során hagyta el a mondat. A gyorsulásnak az emberi szervezetre kifejtett hatását vizsgálta éppen, amikor a rosszul felszerelt mérőműszerek miatt egy bonyolult kísérletet meg kellett ismételni.

Ha már a szállóigévé vált megállapításoknál tartunk, szintén Murphy-nek tulajdonítják a mondást, mi szerint „az emberek és az államok csak akkor cselekszenek ésszerűen, ha már minden egyéb más lehetőséget kimerítettek”. Albert Einstein viszont – akiről pontosan tudjuk, hogy létezett, és azt is, hogy ki volt – azt mondta „két dolog van, ami végtelennek látszik: az első a világegyetem, a másik pedig emberi butaság”. Állítólag azt is hozzátette, hogy az előbbiben, tehát a világegyetem végtelen mivoltában azért nem teljesen biztos. Ha megnézzük, mi történik Földünkön, Murphy és Einstein megállapításai is beigazolódni látszanak. Kezd lassan minden elromlani, úgy tűnik, az emberek és az államok sem cselekszenek ésszerűen és az emberi butaság (bizonyos fordítások szerint Einstein a hülyeség szót használta) is valóban határtalannak tűnik. Gátlástalanul és folyamatosan szennyezzük a vizet, a földet, a levegőt, kilyukasztottuk a földi élet szempontjából a védelmet jelentő ózonpajzsot. Naponta elpusztítunk több ezer hektárnyi őserdőt. Szintén naponta kipusztítunk néhány fajt, mintha csak nem tudnánk, hogy eltűnésükkel magunk is egyre védtelenebbé válunk. A túlélés, a most és itt filozófiája bizonyos szempontból érthető, de nem lenne szabad elfelejteni, hogy gyermekeink és unokáink is itt szeretnének még élni. Nem csak mi jelentünk veszélyt önmagunkra. A geológia ismeretek birtokában ma már megállapítható, hogy elég lenne néhány jelentősebb tűzhányó egymáshoz közeli időpontban történő kitörése is a kipusztulásunkhoz. A kilövellt hamu és a gázok elborítanák az eget, nem engedve át a napsugarakat. Ennek viszonylag gyors következménye lenne az élővilág zömének kipusztulása és egy tartós jégkorszak. A geológiai vizsgálatok szerint a Föld története során ilyen nagy vulkánkitörések már sokszor előfordultak, és rendre meg is változtatták az evolúció folyamatát.  

Lehet, hogy vulkánkitörés vet majd véget civilizációnk fejlődésének, de az is lehet, hogy végül az emberiség pusztítja el önmagát a felelőtlen magatartásával. A világűr is változik, végül maga az éltető Nap fogja majd bolygónkat beszippantani, legalább is erre a következtésre jutottak a kutatók. Addig azonban van még pár millió évünk. Sokan még mindig eltúlzottnak és megalapozatlannak vélik a vészharangok kongatását. A vidéken élők talán még valóban nem is érzékelik olyan mértékben a környezetpusztítást. A városi ember pedig azt tapasztalhatja, hogy elég csak elhagyni az urbánus területeket és máris többé-kevésbé háborítatlannak tűnő természeti környezetben találja magát. Ilyenkor úgy tűnik, hogy rengeteg hely van még öreg bolygónkon. Sokan megmosolyogják emiatt azokat, akik viszont arra figyelmeztetnek, hogy az emberiség már a 20. században kinőtte a bolygót. Tudni kell azonban, hogy ez esetben a „kinőttük” szó nem fizikai, sem pedig földrajzi értelemben értendő. A „kinőttük” ige ebben az esetben egyfajta összemérhetőséget jelez. Ha így szemléljük a dolgokat, elgondolkodtató megállapításokra juthatunk. A még létező természetes ökoszisztémát kellene valamilyen módon összemérni az emberi társadalommal, ezek egymásra gyakorolt kölcsönhatásait kell vizsgálni.

Környezet-közgazdaságtan

A közgazdaságtan már több mint száz évvel ezelőtt elkezdett foglalkozni az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés problémájával. A környezet-gazdaságtannak (environmental economics) nevezett irányzata vizsgálja behatóbban ezt a területet. Önálló szakága lett mára már ez a közgazdaságtanon belül. Azt tapasztalhatjuk azonban, hogy a főáramú közgazdaságtan még mindig nem fogadja el a környezeti szűkösség gondolatát és az ebből adódó következményeket, nem próbál meg olyan megoldásokat és modelleket felkínálni, ami komplex megoldást jelenthet. Amikor esetenként a közgazdaságtan foglalkozik is az ilyen jellegű problémákkal általában egy mechanisztikus világképben igyekszik megragadni az ökológiai problémákat, megoldható technikai kérdésként kezelve a dolgot.

Kenneth Boulding a 20. századbeli környezetgazdálkodási kutatások egyik klasszikusa volt. Saját korát is megelőzve, nagyon találóan a cowboy és az űrhajós életfilozófiáját írta le összehasonlítási alapként. A cowboy az amerikai prérik gyéren lakott hatalmas térségének világában él. Látszólag a kimeríthetetlen anyagi erőforrások birtokba vételének lehetősége határozza meg az egész életét. Birtokba vehető minden. Akár szelíd módszerekkel, akár némi erőszakkal, de mindent a magáévá tehet. Ugyanakkor minden, amiről úgy véli, hogy már szükségtelen, el is dobható! A természet befogadja, majd elnyeli azt, amire nincs már szükség. Az űrhajós viszont, noha ott van előtte a végtelennek tűnő, beláthatatlan tér, életben maradása mégis attól függ, hogy a rendelkezésére álló eszközöket és forrásokat mennyire tudja jól beosztani. Az űrhajós semmit sem bízhat a véletlenre. Ahol korlátozott mennyiségben állnak a javak az ember rendelkezésére, ott újra kell hasznosítani még a vizeletet is. Nemrégiben a sajtó egy olyan hajótörött sikeres partraszállásáról számolt be, aki hónapig bolyongott egy kisebb hajóval az óceánon. 

Kenneth Ewart Boulding (1910-1993)

„Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” A legtöbben az imént már említett Kenneth Boulding nevéhez kötik ezt a mondást, de az idézet szerepel még Serge Latouche közgazdász és filozófus, növekedéstagadó, a Paris-sud Egyetem nyugalmazott professzora, az észak–déli gazdasági és kulturális kapcsolatok szakértője, a Nemnövekedés (Décroissance) mozgalom egyik alapító tagja: A nemnövekedés diszkrét bája című könyvében is, így aztán sokan tőle származtatják a mondást. Az sem lehetetlen egyébként, hogy mindketten eljutottak ugyanarra a felismerésre. A könyv 2006-ban jelent meg – előbb Franciaországban -, ahol a "nemnövekedés" elmélete egyfajta mozgalomként terjedt el a kétezres évek elején. A professzor meglátásai szerint nem tudhatjuk, milyen lesz pontosan a növekedés nélküli társadalom, de abban biztos, hogy a jelenlegi folyamatos növekedésre alapozott rendszerrel szakítani kell, mert nem fenntartható. „Kevesebbet fogunk dolgozni, másképpen, és megosztjuk a munkát. Jelenleg mindenki egyre többet dolgozik, ami jelentős stresszt okoz, miközben egyre nagyobb a munkanélküliség. Ezt meg kell változtatni. A nemnövekedés koncepciója szerint kevesebbet dolgozunk, hogy értékesebb életet élhessünk.” – nyilatkozta Latouche, aki szerint olyan, hogy ökokapitalizmus, biztosan nincs. Úgy véli, gyökeres változásokra van szükség. „Azzal még mindig megőriznénk azt a logikát, hogy a természeti erőforrásokat termékekké alakítjuk, miközben tönkretesszük a környezetet. Hiába adunk el környezettudatos termékeket, attól még a logika ugyanaz marad, hogy adjunk el egyre többet. Hiába adunk el környezetkímélő autókat, ha abból is egyre többet adunk el, az ugyanúgy növelni fogja a rombolást. Amikor azt mondják, hogy zöldkapitalizmus, akkor éppen át akarnak verni. Olyan egyszerűen nem létezik.” – nyilatkozta egy alkalommal.

Latouche kritikusai szerint a nemnövekedési mozgalom egyik fő szlogenjével sokat lehet vitatkozni. Latouche konkrét intézkedési terveket is felvázol a könyvben, de ezekkel kapcsolatban sok a megválaszolatlan kérdés. Elsősorban megválaszolatlan marad, hogyan lehet ösztönözni a termelés fejlesztését, milyen hatása lenne a gyomirtók teljes betiltásának stb. A nemnövekedési ideológia elfogadását sokban nehezítheti, hogy Latouche könyvéből nem derül ki, az által leírt magatartásformát mindenkinek egyénileg kell elérnie, vagy pedig a közösség kényszerítené ki a helyesnek vélt életmódot. 

Serge Latouche, a nemnövekedés paradigmájának megalkotója

 „Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, (…) a társadalom elpusztulna” – ez az egyik fő gondolata az eredetileg magyar származású, de az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban világhírűvé vált Polányi Károly (Karl Polanyi) először 1944-ben megjelent: A nagy átalakulás! című könyvének. Polányi gondolatának eredetisége ma már azért nem annyira nyilvánvaló, mert a közgazdászok széles tömegei immár alapvetésként kezelik, hogy nem lehet mindent a piacra bízni.

A Magyarországot még a Tanácsköztársaság idején elhagyó közgazdász szerint a modern piacgazdaság kialakulása lényegében odáig vezethető vissza, hogy a piac logikája a 19. század első felében olyan területekre is befurakodott, ahol korábban nem volt semmi keresnivalója. Így lett az emberből munkaerő, a földből termőföld lett. A gazdaság ezzel lényegében levált a társadalomról és a saját törvényei szerint kezdett működni.

A növekedés mindennél fontosabb?

A most uralkodó közgazdasági szemlélet szerint a vállalkozás, cég, vagy nemzetgazdaság csak akkor működik megfelelően, ha folyamatos növekedést produkál. A közgazdász a stagnálást már egyfajta kudarcként éli meg. A gazdaság teljesítményének mérőszáma a bruttó hazai termék, népszerű rövidítéssel a GDP. Amennyiben egy adott időszakban mérve a GDP csökken, stagnál, vagy nem elegendő mértékben növekszik, azt már úgy értékelik, hogy gondok vannak a gazdaságban. A folyamatos növekedés pedig csak fokozott fogyasztással serkenthető, ahhoz pedig az kell, hogy az emberek mindig újabb és újabb termékeket vásároljanak. Az úgynevezett fogyasztói társadalomnak ez az alapja. A földi ökoszisztéma teherbíró képessége viszont valóban véges. Nem tudni pontosan, meddig viseli el a végtelen növekedést, amely az erőforrások túlzott kihasználásában, valamint a növekvő környezeti terhelésben ölt testet. A termékek élettartamának meghosszabbítása lenne az egyik legfontosabb dolog, ökológiai szempontból. Vajon mennyire racionális, ha 2-3 évente lecseréljük a használati tárgyainkat. Technológiailag ma már nagyon is kivitelezhető, hogy egy személygépkocsit, vagy mosógépet olyan minőségben gyártsanak, hogy azt évtizedekig használni lehessen. A cégek viszont, a saját piacuk fenntartása érdekében tudatosan pont az ellenkezőjére törekednek. A „fejlesztők” ma már azon dolgoznak, hogy a gépkocsi, a konyhai eszköz, háztartási gép, vagy bármi más, ne tartson túl sokáig, mert akkor belátható időn belül az emberek nem vesznek újat.

Nem csak néhány különc közgazdász, filozófus foglakozott a növekedés korlátaival. Az olyan elemzések, mint a Római Klub harmadik jelentése, a Pentagon elemzései, vagy a Bilderberg-csoport által közzétett előrejelzés a globális problémák kumulálódásának lehetséges időpontja, mind erről szólnak, csak kicsit másként megfogalmazva. A 2030 és 2070 közé eső időszakra jósolják azt, amikor már valóban komoly globális gondok jelentkeznek. A klímaváltozás és ennek következményei, mint például az éhezés, vagy a környezeti katasztrófák, fokozatosan szétfeszítik a meglévő rendszert. Valószínűleg mindenképpen eljutunk tehát valamiféle nemnövekedéshez. A kérdés az, hogy tudatosan békés úton, felkészülten, vagy kaotikusan, beláthatatlan következményekkel jutunk el odáig? Kölcsönvett karikatúránk talán jól szemlélteti, hogy Földünk különböző részein hogyan zajlik a modern kori „evolúció”.