Az együttműködés vagy az önzés a nyerő?

A máig is paleolit jellegű életmódot folytató úgynevezett természeti népek mindennapjainak vizsgálatakor megállapították, hogy valójában sokkal kevesebbet dolgoznak, mint az ókor, középkor, vagy a modern kor folyton robotolni kényszerülő emberei. Általában 2-3 nap alatt 8-10 napra elegendő élelmet tudtak biztosítani pl. egy-egy nagyobb állat levadászásával. Amikor még mamutokra, bölényekre és más hasonló nagytestű növényevőkre vadásztak őseink, akár ennél hosszabb időre is ellátták magukat egy-egy sikeres vadászat eredményeképp. Rengeteg idejük volt egyfajta társasági életet élni. A vadászatokról azonban a fennmaradt barlangrajzok, fegyverek csontmaradványok alapján lehet némi fogalmunk, a társasági életükről legfeljebb sejtelmeink lehetnek. Az emberi nyelv kialakulásának meghatározó szerepe lehet abban, hogy az emberei civilizáció elérhette a jelenlegi fejlettségi szintet. Valójában sok mindenben hasonlítunk az állatokhoz. Mára egyértelműen bizonyított tény, hogy genetikai állományunk 98 százalékban azonos a csimpánzokéval. Csupán ez a két százalék tesz minket emberré! Az alaptevékenységeink megegyeznek, de hasonlóak az érzékszerveink is, ezt el kell ismerni, még ha nem is mindenki veszi örömmel tudomásul. Az emberi evolúciót meggyorsította a nyelv kialakulása és fejlődése. Paradox módon azonban a nyelv fejlődésének két ellentétes hatását lehet megfigyelni. A csoporton belül leegyszerűsítette a kommunikációt. Az egyes egyedek által megszerzett tudást, tapasztalatot pedig egyszerűen és megbízható pontossággal lehetett átadni segítségével. Ugyanakkor, mivel más-más csoportokon belül más-más irányban fejlődött a nyelv, a csoportok közötti kapcsolatot megnehezítette, megnehezítve egyben a csoportok között a tudás, tapasztalatok áramlását.

Ahogyan állítólag a szervezetünk is máig a paleo étrendre reagál legkedvezőbben, úgy társas ösztöneinket is valószínűleg a több százezer éves törzsi lét berögződései határozzák meg. Az ember kis csoportokban „működik” megfelelően, ahol mindenki mindenkit ismer. A kooperációt, az együttműködési hajlamot a közösség jutalmazza, az önzésre hajlamosakat pedig bünteti. Ugyanakkor az önzés ennek ellenére megmaradt alapvető emberi tulajdonságnak és lényegében nem csak negatív tulajdonságként tekinthetünk rá, hiszen a fejlődés egyik legfőbb mozgatórugója is egyben. A korábban ideális létszámúnak tekinthető törzsek 100-150 főből álltak és ez sok szempontból bizonyult hatékony szerveződési formának. Ugyanakkor a specializációnak egy idő után ez már gátakat szabott. A civilizációs tapasztalatok szerint az ennél jóval nagyobb közösségek esetében már valamiféle intézményekre van szükség, másképpen előbb-utóbb anarchia vagy káosz kezd eluralkodni. Az emberek számára egy a minisztériumban dolgozó ismeretlen bürokrata ugyanolyan idegen, mint a közgazdasági elméletben csak „láthatatlan kéznek” nevezett piaci törvényszerűségek. Ezek azonban mégis meghatározzák az egyes emberek sorsát, életpályáját. Ilyenkor már nincs meg az érzés, hogy ott ül mindenki a tűz körül, egyformán melegszik és hozzávetőlegesen azonos arányban részesül az elejtett állatok húsából is. A modern kori kapitalizmus az ilyen törzsi ösztönök szempontjából idegen és igazságtalan. Akik a különféle ügyletekből aránytalanul sokat profitálnak, azokat a törzsi viszonyok között a többség valószínűleg elítélné, meg is büntetné, megölnék, jobb esetben elűznék őket a többiek, az átlagos, illetve átlagon aluli képességűek. Az ilyen berögződések máig is megfigyelhetőek.

Az evolúciós pszichológia régóta próbálkozik annak a problémának a megoldásával, vajon hogyan alakulhattak ki és maradhattak fenn az önzetlenségnek azok a formái, amelyek nyilvánvalóan hátrányosak az egyén közvetlen túlélése és szaporodása szempontjából. Azonban a piacgazdaságban az önzés, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az önérdek követése nem feltétlenül káros a társadalom többi szereplője szempontjából. “A mészárosnak, a sörfőzőnek vagy péknek nem jóindulatától várjuk ebédünket, hanem attól, hogy azok saját érdekeikre vannak tekintettel. Nem emberiességükhöz, hanem önszeretetükhöz fordulunk, és sohasem emlegetjük előttük saját szükségletünket, hanem az ő előnyüket.”- ismerte fel több mint 200 évvel ezelőtt Adam Smith skót klasszikus közgazdász és filozófus, akit a modern közgazdaság-tudomány atyjának tekintenek. Az emberek hajlamosak a szélsőségekre figyelni. Ezt ma már úgy tűnik, jól kihasználják pl. a kereskedelmi tévécsatornák hírszerkesztői. Törzsi hozzáállással azok szúrnak szemet, akik “igazságtalanul” jól járnak a piacgazdaságban, míg azok az együttműködésre alkalmas nagyobb tömegek, akik ehhez hozzájárulnak, szintén jól járnak ezzel, de ők kevésbé szúrnak szemet.

A világot valójában a vállalkozói szellem viszi előbbre. A régi korokkal kapcsolatban csak elképzeléseink lehetnek. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy így volt ez a kezdetektől. Amikor őseink közül valaki először vállalkozott rá, hogy a félelmetesnek és ijesztőnek tartott tüzet, próbálja meg melegedésre, ételek elkészítésére, vagy a vadállatok távoltartására felhasználni, szintén kellett hozzá egy jó adag vállalkozói kedv. Valószínű, kicsit lököttnek, bolondosnak kellett lenni egy ilyen kísérlethez. Az egykori bölcsek valószínűleg azt hirdették, hogy a tűz nagyon veszélyes, süt, megéget. A későbbiekben, az általunk már a feljegyzésekből jól megismerhető korokban is a vállalkozói szellem vitte előbbre a civilizáció fejlődését. A vállalkozói szellem generálja az ipari forradalmakat is. Az igazi vállalkozók saját javaikat, pénzüket, vagyonukat, akár testi épségüket is kockáztatják egy-egy új ötlet kipróbálásával. Kudarc esetén magukat égethetik meg, a saját pénzüket veszítik el. Siker esetén azonban nem csak maguk melegedhetnek a tűznél, vagy nem csak önmagukban lesznek gazdagabbak, hanem mások jólétéhez is hozzájárulnak. Akár egy kis bolt nyereséges működtetése is sikeres vállalkozásnak tekinthető. Azt hihetnénk, ilyenkor nem talált fel semmi újat az illető. Pedig ez nem így van. Adott körülmények között fel kellett találnia annak a módját, hogy a vállalkozás fenntartható módon működőképes legyen. Tanfolyamokat, képzéseket szerveznek, könyveket adnak ki, melyekből a vállalkozást, a cégvezetést tanulni lehet. Tévhit azonban, hogy akár könyvekből, akár tanfolyamokon, vagy akár a Harvardon is meg lehet ezt tanulni. Mert vannak ugyan egyrészt tudnivalók és vannak úgynevezett elsajátítható technikák, de a sikerhez ennél valamivel több kell. Intuíció, emberismeret, érzelmi intelligencia, helyzetfelismerő készség, elszántság és motiváció is kell hozzá. Egyfajta művészet, életfilozófia, a valóság különleges formában történő megközelítése. Ősünket biztos bolondnak, felelőtlennek tartották társai, amikor közel ment a tűzhöz, majd később a nyers élelmiszert a parázson meg is sütötte. Azonban mikor látták, hogy ellentétben velük nem fázik, hanem melegszik a tűznél, étele pedig finomabbá, könnyebben fogyaszthatóvá vált, valószínűleg gyorsan utánozni kezdhették. De lehet, sok időbe telt, mire el tudta fogadtatni társaival, hogy a tüzet hasznos dolgokra is fel lehet használni.

A vállalkozó kedv, mint hajlam, valószínűleg ott szunnyad minden emberben. Az adott társadalmi körülmények és a nevelés azonban nyilván sokban hozzájárulhat ahhoz, hogy kiben mennyire tud ez majd kibontakozni. Akkor tekinthető egészségesnek egy társadalom, ha minél több ember ki tudja bontakoztatni ezt a hajlamát. A fejlődés pedig talán elvezethet odáig, hogy 2-3 napi munka eredményeit élvezve 8-10 napig társasági életet élhetnek utódaink. Vagy ezt már valahol hallottuk?