Tudta-e?
hogy az újszülött gyomra születésekor akkora, mint egy cseresznye (befogadó képessége kb. 6 ml).

117. szám - 2014. június 01.

Könyvismertető

Az európai kultúrá(i)nk kérdéséről a pedagógiai koncepciók tükrében

Kováts-Németh Mária, a révkomáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának oktatója a kultúraközvetítés és a pedagógiai értékrendszerek összefüggéseinek a feldolgozását tűzte ki céljául az újabb könyvében.
Barátka Agnieszka PhD hallgató, Varsói Tudományegyetem (Magyar Tanszék): Az európai kultúrá(i)nk kérdéséről a pedagógiai koncepciók tükrében

10

A 2013 végén megjelent könyvben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami meghatározza a közös európai kultúránkat, több mint ezeréves kulturális örökségünket arra is emlékezve, hogy minden nemzet rendelkezik sajátos, csak rá jellemző kultúrával, amelynek a titka a műveltségben rejlik, s annak a közvetítésében. A szerző célja rendkívül bonyolultnak tűnik, hiszen Kováts-Németh Mária nemcsak a kultúra állandóan változó értelmezéseit és súlypontjait kívánja megmutatni, hanem a pedagógiai értékrendszerekkel is egyezteti azokat. Így a könyv lapjain végigvezet az egyetemes, az európai és a magyar pedagógiai koncepciók fordulópontjain arra a kérdésre koncentrálva, hogy milyen szerepet játszik az iskola a kultúraközvetítés folyamatában.

            A tíz fejezetből álló könyv, ahogy maga a szerző is vallja, mindannak a prezentálása, amit „a tudomány, a közvélemény kiérlelt, valamint minden nép őriz kultúrális kincseiben”, s aminek ismerete erősítheti az ember identitását és méltóságát. Így a könyvét az európai örökség gyökereinek tárgyalásával kezdi a szerző. Ezzel felhívja az olvasó figyelmét az európai kultúra három pillérére (a görög filozófiára, a római jogra és a keresztény erkölcsre). Párhuzamosan a görög, a római és a keresztény kultúrának a nevelési ideáljára és céljára teszi a hangsúlyt.

Az európai iskolarendszer kialakulásának igazi kiindulópontja pedig nem az ókorra jellemző, a filozófusok gondolataira alapozott gyakorlat, hanem az első kolostori iskolák létrehozása, ami nem az életben való eligazodás, hanem a keresztény életeszmény terjesztése céljából történt meg. A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. Az ókor embere mindenekelőtt élni akar, ezért is a teljességre törekszik. A keresztény ember a földön túli életre fordítja a figyelmét, az abszolút erkölcsi tökéletességre törekszik. A kolostorok igen fontos szerepet töltöttek be egyrészt a kultúra megőrzésében és terjesztésében (az ókori művek és a Szentírás másolása), másrészt a szigorú nevelési elvek kialakulásában. Hosszú ideig a bencés rend alapítója, Szent Benedek által összeállított „Regula” példaképül szolgált a kolostorok számára, a szerzetesek életére és neveltetésére.

Nagy Károlynak a VIII. század végére megszilárdult frank birodalmában a területi elv alapján jöttek létre az európai iskolarendszer alapjai, kialakult az oktatási és nevelési intézményrendszer alapszerkezete. Az uralkodó megteremtette a kolostori, székesegyházi és plébániai iskolák rendszerét. Ezt a modellt a magyar iskolarendszer kialakulása és fejlődése is követi. A Géza fejedelem hívására Magyarországon letelepedett bencés szerzetesek Szent Márton-hegyi kolostorában (Pannonhalma) 996-ban elkezdődött az oktatás, s ezzel megvetették az első magyar [kolostori] iskola alapjait. A magyar iskolaszerkezet kialakítása pedig Szent István király nevéhez fűződik, és egybeesik a katolikus egyházi szervezet létrehozásával. Köztudott az is, hogy az oktatás a klerikusok hatáskörébe került, így az alapvető nevelési cél a klerikusok, az egyházi szakemberek képzése volt. 

Ez a rendszer a XIV. században megváltozik, Károly Róbert és Nagy Lajos idejében. A fejlődésre törekvő országban az állami hivatalnokrendszer és a céhek kialakulásával bővül a közvetítésre váró kultúra tartalma. Előtérbe kerül az értelmiségi, világi hivatali képzés és a sokoldalú, gyakorlatias világi ismeretek elsajátításának a szükségessége, a praktikus ismeretek megszerzése. Az oktatási rendszer nemcsak egyházi, hanem világi célokat is egyaránt szolgált a kor európai műveltségét terjesztve. A papság és a császárság mellett az egyetem, mint tudományos intézmény, a harmadik nagyhatalommá vált. Eközben a középkori feudális Európában kialakult lovagi világi eszmény további igényeket fogalmazott meg a kultúra- és értékközvetítés szempontjából.

A kötet következő fejezeteiben a szerző kiválóan kalauzolja az olvasót a pedagógiai értékrendszer és kultúraközvetítés állandóan változó világában. A reneszánsz eszmerendszerétől (az ember humán jellemformálásától és a humanista irányzat nevelési ideáljától), a reformáción (új hit, eszme, nyelv – anyanyelv, kollégiumi típusú iskolák) és ellenreformáción (jezsuita rend és iskolaszervezet, Ratio Studiorum, új keresztény műveltségkoncepció, piaristák), a XVII. századi iskolakoncepciókon (Comenius elméleti és gyakorlati munkássága és a pedagógia tudománya születése, Apáczai Csere János koncepciója) át a felvilágosodásig („az értelem diadala”, pietizmus, a Rousseau-féle nevelési pedagógiai út, Ratio Educationis, II. Ratio Educationis, a királyi akadémiák, a normaiskola, a szakirányú iskolatípusok és a leányiskolák létrehozása, a tanítóképzés indítása, Tessedik Sámuel mezőgazdasági iskolateremtő tevékenysége, Pestalozzi „munkaiskolája”) vezeti a szerző az olvasót.

A továbbiakban a könyv ismerteti a reformkor vívmányait és kihívásait, a magyarországi óvodai nevelés kialakulását (Brunszvik Teréz és Közép-Európa első kisdedóvó intézményei), az első egyetemes tanítógyűlést, az első érettségi vizsgát Magyarországon (az 1850/51-es tanévben), az új iskolatípus – a reáliskola létrehozását, a tanítóképzés terjesztését, valamint az 1868. évi népoktatásról szóló törvényt és az Eötvös József tevékenykedéséből eredményezett iskoláztatás kiterjesztését, a tankötelezettség bevezetését (6-12 éves gyerekekre) és az új iskolatípust, azaz a 6 (fiúknak) és 4 (lányoknak) osztályos polgári iskola megalapítását.

Külön hangsúly esik a XIX. században bekövetkező alapvető változásokra: a kultúra újfajta értelmezésére és a szilárd pedagógiai értékrendszer kialakulásának a folyamatára, amelyik a XX. században továbbra bonyolódik az állandóan növekvő pedagógiai irányzatok száma miatt. Sorra előjönnek az egyes teoretikusok nevei a pedagógia – mint tudomány – rendszerének és területeinek meghatározása és prezentálása céljából (Johann F. Herbart, Tuiskon Ziller, Wilhelm Rein, Weszely Ödön, Fináczy Ernő, Friedrich W. Kron). A pedagógiát a kultúraközvetítés tudományának tekintve a szerző törekszik a kultúrpedagógiai koncepciók bemutatására. Ismerteti a német pedagógia tudósai – Wilhelm Dilthey, Georg Kerschensteiner, Eduard Spranger – munkásságát, valamint a kultúrpedagógiai irányzat magyar (Kornis Gyula, Prohászka Lajos, Weszely Ödön) és lengyel (Bogdan Nawroczyński) alapítóit. A továbbiakban taglalja a reformpedagógiai elméleteket (John Dewey, Eduard Claparede, Ellen Key, Maria Montessori, Cecil Reddie), iskolai koncepciókat (Rudolf Steiner Waldorf-iskolája, Celestin Freinet Modern iskolája, Helen Parkhurst, Peter Petersen, Nagy László) és azok kortárs bírálatát.

A könyv utolsó fejezetében a szerző bemutatja a kultúraközvetítést meghatározó törvényeket és gyakorlatukat 1868 és 1998 között. Alaposan tárgyalja a több mint száz év alatt változó törvényeket és azoknak a hatását az iskolák gyakorlati működésére, valamint a nemzetiségek, kisebbségek helyzetére. Külön helyet szán a századfordulóra eső északnyugat-magyarországi, a továbbiakban az 1920 és 1945 közötti csehszlovákiai és osztrák iskoláztatás elemzésének, valamint az 1920 és 1990 közötti magyarországi közoktatás prezentálásának. A könyv végén a szerző a szlovákiai iskolarendszert is bemutatja a 245/2008. törvény tükrében.

A Kultúraközvetítés és pedagógiai értékrendszerek c. könyv igen fontos alkotás mindazoknak, akik a pedagógiával vagy kultúrával foglalkoznak, illetve e témakör iránt érdeklődnek. A könyv szerkezetét tekintve nagyon jó megoldásnak tűnik az egyes korszakok tárgyalásánál a legfontosabb kulturális, történelmi és pedagógiai jellegű emlékeink elhelyezése a fejezetek elejére. A könyv legnagyobb értéke, hogy korszakonként és viszonylag röviden (körülbelül 150 oldalon keresztül) bemutatja a kultúraközvetítés és a pedagógiai értékrendszerek összefüggéseit.

Jellemző, hogy a tengernyi témakört Kováts-Németh Mária úgy dolgozza fel, hogy a választott téma tárgyalásában az egyetemes ismeretek mellett kitüntetett szerepet kap a Közép-európai régió. Előtérbe kerülnek a szlovák, osztrák és lengyel fejlemények. Ennek köszönhetően a könyv nemcsak Magyarországon, hanem a határontúliak körében is rendkívül figyelemreméltó és olvasásra ajánlott. Az a kitekintés néhány ország irányába még értékesebbé teszi a könyvet, amely tankönyvként is forgatható. Mindazok az ismeretek összegzése, amit tudnunk kellene, s ami bizonyítja, hogy a származástól függetlenül minden nép a közös értékrend közvetítésére, a nemzeti sajátosságok megőrzésére törekszik. „Minden generáció feladata az értékek újrateremtése” – ahogy maga a szerző írja – „hogy képesek legyünk a magunk és a másik nép sajátos kultúráját – tudományát, művészetét, hitét, hagyományait – megbecsülni, mert sokszínűségünk nem szegényít, hanem gazdagít bennünket, s végső soron Európát”.

Kováts-Németh Mária: Kultúraközvetítés és pedagógiai értékrendszerek, Monographiae Comaromienses 13., Selye János Egyetem Tanárképző Kara, Komárom, 2013, 158 p.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor