- Heti Ajánlat
- Természet
- Történelem
- Kultúra
- Nyelvtudomány
- Életmód
- Technika
- Tudósok
- Közélet
- Diákoldal
- Olvasóink küldték
- Tanítástan
- Pszichológia
e-Learning
- Tudta-e?
- A nagyvárosi lakásokban a szobanövények a kintről beáradó szennyeződés 20-30%-át is képesek elnyelni.
180. szám - 2019. szeptember
Két Szabadkán született híres magyar színművészA Latabár család a magyar színjátszás egyik leghíresebb színészdinasztiája. Az 1830-as évektől napjainkig van aktív tagja a családnak a színi pályán.
|
5
|
A dinasztia alapítója Latabár Endre (1811–1873) színész, rendező, színigazgató és műfordító a egy kiskunhalasi református családba született. 1841-ben között házasságot Török Mária (1822–1895) kolozsvári színésznővel. A színész házaspárnak nyolc gyereke született. A három fiúgyermek: ifj. Endre (1852–1888), Dezső (1849–1886) és Kálmán (1855–1924) mind színészek lettek, mint ahogy az ő gyermekeik is. Mára már csak a legifjabb Latabár-fiúnak, a Szabadkán született Kálmánnak élnek leszármazottjai: az egyik ükunokája, Latabár Árpád (1963) jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház tagja, míg egy másik ágról származó ükunoka, Latabár Kálmán (1969) táncművész, Pesti Színház társulatának a tagja. Visszatérve főhősünkre, a Szabadkán született Kálmánra: már gyermekként apja társulatában szerepelt, de játszott Budán, Aradon és Balatonfüreden is. 1883 őszén keresztapja Paulay Ede színigazgató a Nemzeti Színházhoz szerződtette. 1905-től a Várszínház felügyelője volt, beköltözött családjával a Várszínházba, ott élt haláláig. Latabár Kálmán hihetetlen, eredeti bohóckodásain a közönség igen jól szórakozott. Nemcsak színészi képessége volt páratlan, hanem humora és rögtönzőképessége is. Hanghordozása, látszólagos ügyetlen mozgása olyan stílust teremtett számára, amely utánozhatatlanná tette. Az improvizációk esetében azonban sokszor csalt a látszat, ugyanis minden fellépésére és szerepére különös figyelmet fordított, nagy gonddal készült rájuk, minden egyes mozdulatot pontosan begyakorolt előre. Mindezt pedig úgy adta elő, hogy a közönség azt hitte, hogy minden, amit a színpadon lát, a szemük láttára születik meg a pillanat hevében. A humorban viszont nem ismert tréfát. Szövegeit házvezetőnőjén tesztelte. Ha ő nevetett, akkor a poén bennmaradt a műsorban. Sikerének titka volt az is, hogy humora soha nem negatív volt, azaz sohasem állított pellengérre senkit, a közönséget is csak játékos formában vonta be a produkcióiba, ezért mindenki önfeledten szórakozhatott. Számos olyan szerepet kapott, amelyekhez egyáltalán nem is írtak számára szöveget. Kollégái olyan szövegkönyvet láttak, amelyben az ő szerepénél egyszerűen kihagyták a szöveget, azaz teljesen rábízták, mit csinál. Szerepei mellett rendezőként is ismertté vált, emellett 1898-tól haláláig ő volt a Színészakadémia titkára is. Első felesége Buday Adél színésznő volt. Házasságukból két gyermek született Adél és Árpád. Miután a felesége fiatalon, hastífuszban elhunyt, másodszorra Jelenffy Jolánnal kötött házasságot. Mint gyászjelentésből megtudhatjuk, elhunyt 1924. augusztus 6-án, délután 1/4 7-kor, életének 70., házasságának 38. évében. Örök nyugalomra helyezték 1924. augusztus 8-án délután a Farkasréti temetőben a református egyház szertartásai szerint. Komlós Jucit (1919–2011) gyors- és gépírónak szánták, de ő teljesen más hivatást álmodott meg magának: ahogyan szülei, ő is színművész lett. „Háromévesen álltam először a színpadon. Akkor még nem tudtam semmit, csak örültem a szép ruhácskámnak. Csokoládéval csalogattak a színpad egyik oldaláról a másikra. Utána aztán ötévesen játszottam édesapámmal egy operettben. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a darab, csak arra, hogy be kellett mennem egy fűszerüzletbe és azt mondanom: Kérek ide sót, kérek ide paprikát!” – emlékezett vissza egy interjúban a karrierje kezdetére Komlós Juci, aki 1919-ben, Szabadkán született. Komlós Vilmos és Pintér Irma színművészek gyermeke volt, testvére, Komlós András szintén színész volt, férje Földessy Géza színész, színházi rendező és színigazgató, lánya Földessy Margit színművésznő. Földessy Gézával 11 évig éltek együtt, lévén a direktor úr 1948-ban Németországba disszidált, magára hagyva Komlós Jucit egyetlen gyermekükkel, az akkor mindössze hároméves Margittal. Külföldre menekült férje miatt a színésznőt több retorzió érte az Államvédelmi Hatóság részéről. 1935-ben végezte el Rózsahegyi Kálmán színészképző iskoláját, és pályáját még abban az évben elkezdte a Király Színházban. Játszott Szegeden, Miskolcon, az Operettszínházban, 1947 után a Művész Színházban, a Magyar Színházban, a Vidám Színpadon, 1957-től a József Attila, 1965-től a Thália Színházban. A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint pályája kezdetén szubrett- és naivaszerepeket alakított, később kiváló karakterszínésznő lett; játékát könnyedség, természetesség és érzelmi gazdagság jellemezte. Ma már sokszor „csak” a Szomszédok Lenke nénijeként emlegetjük, de több évtizedes pályája alatt megannyi szerepben láthattuk. Komlósi Juci volt A néma levente Ziliája, a Hamlet Ophéliája, a Koldusopera Pollyja, a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije és a Kaméliás hölgy Margitja is. „A világirodalom legszebb szerepeit játszhattam el, de a vágyam Szent Johanna van. Sajnos soha nem jutottam hozzá, és borzasztóan szenvedtem emiatt. Az akkori Néphadsereg Színház bemutatta, és két csodálatos színésznő (Bulla Elma és Ruttkai Éva) kapta meg a szerepet. Ez a vágy megmaradt nekem egy életre. De sokszor eljátszottam otthon.” Számos mozi- és tévéfilmben is szerepelt, az 1962-es Az aranyember-ben Teréza mamát alakította, a Semmelweis-ben Semmelweis Ignác (Apáthi Imre) feleségét játszotta. Szerepelt az 1954-es Rokonok-ban, az Esős vasárnap-ban, a Mire megvénülünk-ben, a Különös házasság-ban, aLányarcok tükörben című produkcióban, a Beszélő-ben és A megfelelő ember-ben. Láthattuk a Bors című 1968-as sorozatban is, a legszélesebb körű ismertségre viszont a Szomszédok című, a Gazdagréti lakótelepen 1987 és 1999 közt forgatott teleregénynek köszönhetően tett szert, amelyben Lenke nénit alakította. (A férjét, Taki bácsit alakító Zenthe Ferenc 2006-ban hunyt el.) A Szomszédok tényleg szerethető volt, mert valós, hétköznapi problémákat dolgozott fel, és együtt lehetett sírni, nevetni a szereplőkkel. Horváth Ádám rendező a karaktereket és a foglalkozásukat is aszerint választotta ki, hogy olyanok legyenek, akikkel akár naponta találkozhatunk az utcán. Eredetileg hat részt rendelt az MTV a gazdagréti teleregényből, le is akarták venni a műsorról, ám a negyedik után szinte robbanás-szerűen nőtt a nézettség. Így készült végül 331 rész a sorozatból. Komlós Jucit Jászai Mari-díjjal 1957-ben tüntették ki, három évvel később érdemes művész címet kapott, 1998-ban beválasztották a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjai közé. 2002 márciusában, Lukács Margit halálát követően a Nemzet Színésze cím birtokosa lett. A Színház és Filmművészeti Egyetem 2005-ben – munkássága elismeréseként – felmentette az órák látogatásának kötelezettsége alól és kiállította neki a színész-diplomát. És zárjuk a róla szóló írást egy rá jellemző, kedves visszaemlékezéssel: „Mindig is gyermeklelkű voltam, nem voltam hajlandó felnőni. Persze az életemnek sok olyan része volt, amikor komolynak kellett lennem. És voltak borzasztó szituációk az életemben, amikor azt hittem megőrülök. Ez a háború elején volt, amikor nemcsak szirénáztak, hanem félreverték a harangokat is támadásnál. Édesanyámmal a szálloda második emeletén laktunk Nyíregyházán. Ő fekvőbeteg volt, és elhatározta, hogy nem kel fel az ágyból, hanem ha bombatámadás éri, akkor ott érje őt, feláldozza magát a gyermekeiért. Könyörögtem neki, hogy anyám, hát itt vagyok, menjünk le az óvóhelyre. A végén hisztériás rohamot kaptam én is, de kirángattam az ágyból és lecipeltem. Amikor már biztonságba kerültünk, arra gondoltam, hogyha hasonló helyzetbe kerülök színpadon, vajon meg tudom-e ugyanígy csinálni. Akkor megdöbbentem, és azt mondtam: azt hiszem, én megőrültem, orvoshoz kell mennem. Anyám annyit felelt: nem fiam, te nem vagy őrült, te színész vagy.”
|
Kapcsolódó cikkek
- Jönnek a robotok! Végünk van?!
- „Ő hozzájuk fordult…”
- A modern monetáris elmélet
- A framing vagy keretezés, mint manipulációs módszer
- Merre tovább Zöld Óvoda, Ökoiskola?
- 25 éves a Kasztner Janka Iskolatörténeti Múzeum
- „Gyógypedagógia-e a gyógypedagógia?”
- Só és Világosság!
- Az ige közöttünk
- Középszintű állami és felekezeti iskolák...
- „Ide helyeztette a közös buzgóság, bízván, lesz gyümölcse kétféle boldogság.”
- Az eretnekmozgalmak eredete
- Kell egy hely, ahova leszállhatnak a galambok
- A világnézetről, avagy erkölcsi tudatosság
- Érdekesség Beethovenről
- PARLANDO - zenepedagógiai folyóirat
- Harc a másság ellen
- A művészet megtartó ereje
- Európai, s sajátosan magyar örökségünk és a reformáció
- Projektoktatás konferencia
- Újvidék - az új város
- Gyorsabban – Magasabbra – Erősebben
- Farsangi mulatságok, karneváli hangulat
- Színes természettudomány
- Nemzettudat és iskola
- A múlt alapos ismerete nélkül a jelenben is csak botladozunk „Nem azé, aki akarja…“
- Szakrális értékek a Duna kisalföldi szakasza mentén
- Találkozásaim Erdélyi Zsuzsannával
- A népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatója
- „A rejtőzködő hit egyenértékű a nyilvános hitetlenséggel”
- Köztünk élő alkotók
- Egy egyház, amely nem egy vallásról szól
- Környezetvédelem és vidékfejlesztés
- A vallás és a vallástudomány
- A zentai csata kortárs szemmel
- Menni, vagy nem lenni
- Pedig bírom a verést
- Szent István öröksége
- Konceptuális művészet egy kicsit másképp
- Színház és Film Intézet
- Olvasóink ajánlata