A forradalom pogányai és eretnekei

Voltaképpen politikai vallásként működik, és nem csupán a totalitárius rendszereket kiépítő XX. századi változatai, a kommunizmus-bolsevizmus és a nácizmus-fasizmus voltak ilyenek.

A külső jegyek alapján a forradalmi attitűd és a vallási beállítódás közötti kísérteties hasonlóságot bárki fölismerheti. A forradalmi ideológia is föltétlen hitet követel, akárcsak a vallás, neki is vannak hithirdetői, prófétái, messiásai, hittagadói és pogányai, adott esetben még Júdásai is, és magától értetődően egyfajta világias egyházi szervezettel is rendelkezik.

Pontosan úgy, mint a kereszténység, a Nyugat meghatározó hitrendszere. És mint a judaizmus (természetesen Júdások nélkül).

A FORRADALMI EGYHÁZAK

A klasszikus forradalmi hit egyházai a pártok: a baloldali forradalmároknak a XX. században a kommunista párt volt a világias egyházi szervezete, a jobboldali forradalmároknak a fasiszta és náci párt.

E politikai vallásokként működő totalitárius rendszerek egypártrendszereiben az egyházi hierarchia is valamiképp testet öltött. Az óriási többség a laikusoknak kijáró puszta párthívői státust élvezhette a vele járó előnyökkel és kötelezettségekkel együtt. A kiépített párthierarchia alapján minden településnek, városrésznek megvoltak a maga helyi vezetői. Ők ugyanazt jelentették a kommunistáknak és a fasisztáknak, ami a diakónusok és áldozópapok szerepe a katolikus egyházban: hirdették az igét, a nagy és szent eszmét, és közvetítették a felsőbb pártvezetés akaratát. A totalitárius rendszereket kiépítő XX. századi forradalmi pártok legfőbb vezetői ugyanazt a szerepet töltötték be, mint amit a püspökök a katolikus egyházban: igazgatták a rájuk bízott pártnyájat, illetve szolgálták a legfőbb vezetőt, mint ahogy a bíborosok szolgálják a legfőbb vallási vezetőt, a pápát. Fölkent személyükre pedig úgy kellett tekinteniük az alattuk lévőknek – ez a személyi kultusz lényege –, mint akin keresztül „a nagy és szent eszme” kinyilatkoztatja és kiteljesíti önmagát, úgy ahogy a keresztény hit szerint a Szentlélek (szó szerinti fordításban a Szentszellem) „használja” eszközéül a püspököket. Persze egyikük sem lehetett annyira fölkent, mint a legfőbb vezető, akinek a szava tévedhetetlen, akarata pedig megkérdőjelezhetetlen, éppúgy, ahogy a katolikus dogma szerint a pápa is csalhatatlan az erkölcs és hit dolgában (ha ex cathedra nyilatkozik).

A posztmodern forradalmárok már nem pártokba tömörülnek. Nincs szüksége a posztmodern forradalom módszerének intézményes formákra, mert e legújabb típusú társadalmi fordulatoknak már nem a hatalomátvétel a célja. Ha mégis szükségét érzik közülük egyesek az intézményesülésnek, akkor nem pártokban, hanem nemkormányzati szervezetekben, NGO-kban csoportosulnak vagy civil szervezeteket hoznak létre. A posztmodern forradalmak hitközösségei éppen ezért már nem a katolikus egyház központosított hierarchiáját tükrözik, világias formában sokkal inkább a reformáció korának XVI. századi vallási közegére emlékeztetnek, amelynek a forrongó eszmevilágában, mint tavasszal a földből a magok, egymás után nőttek ki a földből a legkülönbözőbb vallási irányzatok egy-egy átszellemült egyén vezetésével. E fölismerhetetlenségig sokszínű világot egyvalami mégis szorosan összekötötte: kivétel nélkül mindegyikük elvetette a régi vallási és társadalmi rendet.

Ugyanez, az idejétmúltnak kikiáltott régi rend, a hagyományos élet- és látásmód lerombolási vágya köti össze a számtalan csoportra oszló mai posztmodern forradalmi irányzatokat is. Egyszer talán majd intézményesült formát öltenek, mint ahogy a reformáció kezdeti vallási kavalkádjából is idővel kialakultak a protestáns egyházak.

A tisztán posztmodern jegyeket viselő gender forradalom a legjobb példa az eltérő táborba tartozóknak az (ellenkezésben való) összetartozására. Teljesen különböznek egymástól, mégis ugyanabba a forradalmi táborba sorolható a transzvesztita, a leszbikus, a queer, a feminista és a liberális gondolkodású heteroszexuális, ha a társadalmi nemek híveként elveti a hagyományos családmodellt és az úgynevezett heteronormalitást.

A FORRADALOM POGÁNYAI

A forradalom hite az üdvözítő állapot elérését célul kitűző „nagy és szent eszmébe” vetett hit. A hittagadók, a „forradalom pogányai” ebből kifolyólag mindazok, aki nem hisznek az egész társadalmat üdvözítő nagy forradalmi célban, illetve akik, bármilyen módon kerékkötői annak a minél gyorsabb megvalósulásának.

Adott esetben nem is kell, hogy tudatosan szembeszegüljenek az eszmével, elég, ha az nagy és szent idea megvalósulásának az útjában állnak puszta létükkel – mint a burzsoának nevezett polgári réteg és a kulákoknak kinevezett tehetősebb parasztréteg a XX. századi baloldali forradalmakban vagy az alsóbbrendű, parazita népfajnak tekintett zsidók, cigányok a múlt század jobboldali forradalmaiban –, és máris az eltakarítandók kategóriájába soroltatnak. Ki kell hangsúlyozni, hogy ennek egyetlen oka van: a puszta létük, azaz a forradalmár szeme elé táruló zavaró valóság. A forradalomnak ugyanis az eltökélt célja az, hogy az eszméhez alakítsa a valóságot, ebből kifolyólag a valóságnak azt a részét, amely ellentmond az eszmének – még ha hús-vér emberekről is van szó – törölnie kell a létezésből.

Ez a gondolkodásmód a posztmodern forradalmakra is jellemző. Így például a gender-forradalom eszméjének akkor is az útjában állnak a hagyományos családmodellt és heteroszexuális viszonyt természetesnek tekintő emberek, ha egy szóval sem vitatják a társadalmi nemek elméletét, de mivel a posztmodern forradalom más módszerekkel él, ezért e rétegnek a törlése a valóságból, azaz e zavaró elemeknek a „nagy és szent eszme” érvényesülésének az útjából való eltakarítása nem a klasszikus módszerekkel zajlik, hanem a nem megfelelőképpen gondolkodók, cselekvők (hangjának) elhallgattatásával és (létük) elhallgatásával, valamint a (gyűlölködő, homofób, szexista stb. jelzőkkel ellátó) lejáratással és (a maradiság vádjával való) megbélyegzéssel. Az elhallgat(tat)ás, a lejáratás és a megbélyegzés hatékonysága pedig attól függ, hogy mekkora befolyást sikerült kiharcolniuk a posztmodern forradalmároknak az oktatási intézményekben, a médiában és az egyéb közvélemény formáló személyek és intézmények körében, akiket és amelyeket minden erővel a nagy és szent eszme szolgálatába igyekeznek állítani.

A FORRADALOM ERETNEKEI ÉS JÚDÁSAI

A XX. század forradalmainak eretnekei, hittagadói azok a kommunisták, nácik, fasiszták voltak, akik valamiben letértek „a nagy és szent eszme” útjáról. Ők népesítették be a kommunista gulágokat és az ezek mintájára létrehozott náci koncentrációs táborokat (kiegészülve a forradalom pogányainak még számosabb társadalmi rétegével és a közönséges bűnözőkkel.)

A forradalom eretneke maga is nyíltan kinyilváníthatja az ellenkezését a „nagy és szent eszme” valamely tanításával vagy a tévedhetetlen vezető valamely cselekedetével szemben, de ez a ritkábbik az eset. A forradalom eretneke leginkább attól válik hittagadóvá, hogy felsőbb szintről, a pártvezetés részéről – vagy ne adj isten, a legfőbb vezető részéről – eretneknek kiáltják ki. Ehhez még inkvizíciós eljárásra, azaz – a gyakran kínvallatással végzett – „ügyészi vizsgálatra” és „bírósági ítéletre” sincs feltétlenül szükség a forradalmi hatóság részéről, bár azért jó, ha van ilyesmi, mert a látszatra még a klasszikus társadalmi átalakulásokban is adni kell.

A forradalom Júdásai – világosan visszatükrözve ezzel az evangéliumi tanítást – a legfőbb vezető, a forradalmi Messiás legszűkebb köréből kerülnek ki, mint Berija a sztálinista Szovjetunióban, „a négyek bandája” a maoista Kínában vagy éppen Rajk László a rákosista Magyarországon, illetve Milovan Đilas a titói Jugoszláviában. Őket – ez is evangéliumi minta – elsőként mindig a legfőbb vezető tévedhetetlen szeme ismeri föl, de elítélésükkel már nem szennyezi be magát, az a nyilvánosságnak szánt koncepciós per során történik meg.

Az előbbi felsorolás is tanúsítja, hogy forradalom Júdásai csak a XX. századi baloldali, kommunista-bolsevik forradalmakban tűnnek fel. Ennek az oka az, hogy a baloldali forradalmaknak a vallási mintája a keresztény hit volt, amit ez a kommunista politikai vallás a lehető legteljesebben tükrözött vissza egészen a Júdások „felismeréséig”, természetesen nem tudatosan törekedve erre. A múlt század jobboldali forradalmai ezzel szemben a Nyugat másik meghatározó hitrendszerének, a judaizmusnak a messiásképére építkeztek.

Mondani sem kell, ez a ráépítkezés és visszatükrözés nem tudatos törekvés terméke volt, egyrészt ösztönösen ráéreztek a forradalmi ideológusok és szónokok, hogy milyen páratlan motivációs erővel bír az elvilágiasodott, vallástalanodott társadalmakban a vallási minták és a vallási nyelvezet, mint például a messiásra utaló szófordulatok használata a forradalmi vezetőre, másrészt a szekularizálódott tömegekben is erőteljes igény mutatkozott arra, hogy az elvesztett vallási tartalmakat valamilyen világias, civil és politikai vallási formákkal helyettesíthessék. Vallási pótlékként is működött tehát a kommunizmus vagy a nácizmus a néptömegek körében.

A legvilágosabban az bizonyítja, hogy a totalitárius rendszereket kiépítő XX. századi politikai vallások tudattalanul kölcsönöztek a valódi vallásoktól, hogy a nácik legfőbb ellenségüket a zsidókban látták, tehát azokban, akiktől a politikai messiásképüket rabolták, a marxisták pedig végső soron a keresztény egyházat tekintették az eltörölni szándékozott hagyományos társadalmi rend legfőbb őrének, amelynek a társadalmi befolyását ebből kifolyólag minden erővel letörni igyekeztek.

Pszichológiai törvényszerűség, hogy észérvekkel megmagyarázhatatlanul azokat gyűlöljük a leginkább, akiknek – sokszor tudatában sem lévén a részünkről ellenük elkövetett erőszaknak – a legtöbbet ártottunk.

A „magyar Júdás”, Rajk László vallomást tesz a Népbíróság előtt

A cikk első része itt olvasható.

A cikk második része itt olvasható.

A cikk harmadik része itt olvasható.