A posztmodern forradalom

A REVOLÚCIÓ EVOLÚCIÓJA

A revolúciós módszer – egyfajta „evolúciós” ugrást végrehajtva – a XX-XXI. század fordulóján forradalmi változáson haladt át, ezt az új típusú társadalmi fordulatot kereszteltük el posztmodern forradalomnak. Csak a módszer változott, a forradalom lényege ugyanaz maradt a posztmodern társadalmi fordulatban is: mindkettőt az erőszakos doktrinerizmus határozza meg, azaz a valóság mindenáron történő hozzáalakítási kísérlete az eszméhez.

A revolúció célja a posztmodern forradalomban továbbra is valamely légből kapott, utópikus cél maradt, ennek a kifejtése viszont már modernitás utáni homályossággal zajlik: nincs „kinyilatkoztatva” szentírásként olvasott nagy forradalmi művekben, hogy hova kell elvezetnie a forradalomnak és hogy ennek érdekében mit kell lépésről-lépésre megvalósítani.

A posztmodern forradalom, amely a frankfurti iskola kritikai attitűdjéből kinőve öltött testetlen testet, a bírálat és a rombolás élő szelleme, és ebből kifolyólag nem azt akarja megmondani a híveinek, hogy mit kell megvalósítaniuk, hanem azt, hogy mit kell eltüntetniük, megsemmisíteniük, lerombolniuk a könyörületet nem ismerő kritika és a másként gondolkodók kíméletet nem tanúsító félreállításának, ellehetetlenítésének az eszmei fegyvereivel. E vonása miatt sok tekintetben a kultúrharcra emlékeztet.

A TÖKÉLETES EMBER KÉPZETE

A posztmodern forradalmi látásmód szerint miután minden negatívumot eltüntettek a világból, amely akadályozza vagy eltéríti az emberi természet szabadon áradó megnyilatkozását, azután a konkrétan soha le nem írt forradalmi cél, mint egy fénylő Nap, magától fel fog tündökölni a forradalomárok által megváltott világ egén. A forradalmi látásmód Rousseau-tól eredeztető alaptévedése szólal meg ebben a hitben: az áteredő bűn keresztény tanát tagadó nézet, miszerint az emberi akarattermészet születésétől fogva tökéletes és jó. Hibátlan működését csak a negatív társadalmi hatások téríthetik le a helyes útról, ha tehát eltöröljük ezeket a negatív hatásokat, nyomban minden világok legtökéletesebb világában fogjuk találni magunkat.

Ez egy a Szent Pál-i teológiát alapjaiban elvető, az emberismeret teljes hiányáról tanúskodó végletesen naiv hit, amely az átlagemberek gondolkodására mégis nagy befolyással lehet, komolyan vehető filozófiát azonban nem lehet alapozni rá. A posztmodern forradalom eszmei alapvetéséhez a kulturális marxizmus szolgáltatta a filozófiai tartalmat, olyan gondolkodók mint az olasz Antonio Gramsci és az eleinte Németországban működő, majd az Egyesült Államokba átköltöző frankfurti iskola tagjai. Ezek a neomarxista bölcselők a két világháború között arra a rejtélyre keresték a választ, hogy Marx tanításával ellentétben a proletárforradalom miért Oroszországban, és miért nem a világ legfejlettebb országaiban győzedelmeskedett. Rákérdeztek arra is, hogy a nácizmus, valamint a nyugati tőkés társadalom árnyékában miért látszik eltűnni minden esély arra, hogy a világ fejlettebb részén egy napon a tőkés rendszert eltörlő proletárforradalom törjön ki. Különböző utakon járva arra a megállapításra jutottak, hogy az emberi életet minden oldalról átszövő negatív társadalmi hatások akadályozzák a forradalmi szellem kiteljesülését. Ezután ezeket a forradalom szemszögéből nézve negatívnak ítélt tartalmakat vetették alá metsző élű kritikájuknak. Ez már filozófiai alapvetésű attitűd, annak a neomarxista változata, amelyhez a frankfurti iskolához soroltak részéről, mint például Adorno, Horkheimer, Fromm, Marcuse munkásságában, elvitathatatlan gondolkodói teljesítmény kapcsolódik. Mégis a társadalomkritikától remélt forradalmi kiteljesülés hitében ott lakozik rousseau-i alaptévedés az emberi akarattermészet született tökéletességéről.

Van ilyen tökéletesség a keresztény tanítás szerint is, de csak az áteredő bűn előtt Ádámban és a megváltás után Krisztusban és Krisztus által. A negatív társadalmi hatások által eltérített, született emberi tökéletességről szóló forradalmi hit a megváltást a középpontba állító Szent Pál-i teológiát megtagadó gnosztikus kereszténység hitére emlékeztet, amely szerint az embernek csupán föl kell ismernie az igazságot, és az anyagvilág lehúzó hatásaitól megszabadulva máris fölemelkedhet a szellemvilág tökéletességébe. A megszabadító igazságot pedig a szellemvilágból az anyagvilágba leereszkedett Krisztus közli vele.

A POSZTMODERN FORRADALMI MESSIÁS

Erre a gnosztikus Szabadítóra emlékeztet a posztmodern forradalmak messiáshite is. A klasszikus társadalmi fordulatok forradalmi Messiásai a keresztény vagy a zsidó Messiás világias tükrei voltak.

A Messiás tükre kifejezést itt úgy kell érteni, hogy látni engedni ugyan a tükörként működő világ a szemnek az archetípus formájában mindenkiben benne lakozó messiásképet a tükör tisztaságától függő homályossággal, de a tükrözés szabályai szerint fordítottan jelenik meg ez a Messiás-arc, azaz antimessiási, vagy a keresztény fogalmat használva antikrisztusi módon. Ezt a fordítottságot azonban a messiásarcra meredő emberek közül csak kevesen ismerik fel, a legtöbben megigézetten azt hiszik, hogy az igazi, élő Messiást látják a tükörben, azaz a világban.

A zsidó és a keresztény vallás egybehangzó hite szerint az idők végezetén a Messiás az armageddoni nagy csatában legyőzi a világot uraló sátáni erőket, és megteremti Isten Országát, az eredeti evangéliumi kifejezés szerint Isten Királyságát, azaz az igaz Izraelt. Az Isten földi uralmának milyenségéről ugyan már más elképzeléseik vannak a zsidóknak és a keresztényeknek, akik allegorikus egzegézissel az egyházat értik az Izrael kifejezés alatt, de ez már a jelen kifejtést nem érintő másodlagos fontosságú kérdés. A lényegben megegyeznek, ez pedig a gonosz, a sátáni akarat földi uralma fölötti végleges győzelem az idők végezetén. Ennek a világias másával kecsegtettek a klasszikus társadalmi átalakulások is, az ígéret arról szólt, hogy a forradalmi Messiással az élen a társadalmi átalakulás elvezeti majd az emberiséget (vagy a „kiválasztott népet”) egy a történelmet beteljesítő boldog korba. Az Isten Országa világias tükréről, az úgynevezett boldog kor kinézetéről a baloldali és a jobboldali forradalmaknak már nem egészen azonos elképzeléseik voltak, de ez a most tárgyaltak vonatkozásában egy másodlagos fontosságú kérdés.

Jellegénél fogva a negatívnak mondott társadalmi hatások megsemmisítésére fölesküdött posztmodern forradalom a nagy igazságot közlő, a negatívnak kikiáltott tartalmaktól mentes, és ezért személyében a boldog jövőt megjelenítő tanítói Messiás eljövetelére vágyik. Ez a posztmodern forradalmi Messiás a gnosztikus Messiás elvilágiasított tükörképe. Mivel a kibontakozóban lévő posztmodern forradalmak még csak most indultak el világhódító útjukra, ezért jövőbelátó képességgel kellene rendelkeznünk annak a megválaszolásához, hogy modernitás utáni társadalmi fordulat meglelt Szabadítója egyetlen, globális forradalmi Messiásban testesül majd meg vagy sok-sok Messiásként tisztelt tanítóban.

Mindkettőre van esély, de arra is, hogy egyfajta gnosztikus színezetű szekuláris henoteizmusként működjön a posztmodern forradalom egyszerre imádva „az egész emberiséget megszabadító” globális Szabadítót, a Nagy Tanítót és a helyileg vagy tartalmilag behatárolt szereppel bíró kisebb jelentőségű Szabadítókat.

A HATALOMÁTVÉTEL NÉLKÜLI FORRADALOM

A posztmodern forradalmak a gyökeres társadalmi átalakulást nem az „uralkodó osztály” megdöntésével kívánják megvalósítani, mint a „klasszikus” forradalmak, hanem az egyének gondolkodásának a mélyreható átalakításával. Úgy is kifejezhetnénk magunkat, hogy lent és nem fent akarnak győzedelmeskedni. Ebből kifolyólag működési logikájuk is fordított. A modern(nitás) forradalmárai, a klasszikus forradalmárok az alulról kiinduló munkát, az emberek meggyőzését, a közvélekedés gyökeres átalakítását a forradalmi terep előkészítésének tekintették, amelyet követhetett az alkalmas pillanatban a forradalom kulcsfontosságú eseménye, a fegyveres harc, az erőszakos hatalomátvétel az „uralkodó osztály” elsöprésével vagy hatalmának a névlegessé tételével. (Az utóbbi, kompromisszumra hajlóbb módszert követve létezhetnek ma parlamentáris monarchiának Északnyugat-Európában.)

A királygyilkos francia forradalom előkészítését végző Voltaire-ék sem vetették meg a társadalom felülről kiinduló átalakítását, a „felvilágosult” uralkodókat megdolgozó észmunkát, valamint a másként gondolkodók „eltakarítását” az intellektuális küzdőtérről a maró gúnnyal és félreállítás egyéb változatos eszközeivel, mégsem ez volt a legjelentősebb hatású klasszikus forradalom igazi mozgatóereje. Így tettek, mert ezek a görögöktől fogva közkedvelt módszerek a bölcselők és az írók körében. Hivatásukat és természetüket a francia felvilágosodás vezéralakjai sem tagadhatták meg.

A posztmodern forradalmak ezzel szemben a forradalmi terep előkészítését felülről kezdik, lobbyerejükkel, olykor harsány nyilvános fellépéseikkel kikényszerítik, hogy az aktuális hatalom nekik kedvező törvényeket hozzon. A politikai hatalom befolyásolásánál is fontosabb eszközük az értelmiségi elit megnyerése az eszméiknek, tökéletesen tisztában vannak ugyanis azzal, hogy az ember születésétől fogva tekintélyelvű és mintakövető lény, a többség mindig azt a mintát igyekszik követni – különösen a számukra legfontosabb réteg, a fiatalság –, amelyet a felső réteg – az elismert tudósok, filozófusok, írók, médiaszereplők, filmsztárok, népszerű énekesek rétege – tár eléjük nyíltan hirdetett világképével és életvitelével. Miután pedig a már törvényekkel is körülbástyázott eszméiknek megnyerik a fiatalokat és a középkorúak nagy részét, sőt az idősebbek közül is sokakat, azután már nem kell tenniük semmit, csak várni arra, hogy kihaljanak a régi értékvilágot még mindig őrző vén „dinoszauruszok” és hogy reménytelen kisebbségbe szoruljon az a makacsul kitartó maradék, amely sehogyan sem akarja elfogadni a „haladó” forradalmi eszméket. Így zajlik a felülről lefelé irányuló posztmodern forradalom.

Részben már ilyen volt a hatvanas években kezdődő szexuális forradalom és az ugyanakkor lendületet vett feminizmus is. (Az utóbbit ugyan nem szokás forradalomnak nevezni, pedig radikális változatában mindenképpen az.) Velük szemben az egy nemzedéknyi idővel később jelentkező gender forradalom már „vegytisztán” posztmodern forradalom, az elmélete is az. A gender mainstreaming ideológiája voltaképpen a nemiség dekonstrukciója.

A posztmodern forradalom mint a negatívnak mondott társadalmi hatások megsemmisítésére fölesküdött kritikai attitűd jelenleg egyszerre három síkon fejti ki tevékenységét: mint keresztényellenesség, mint nemzetellenesség és mint családellenesség. Mind a hármat egyszerre több irányból támadják. A gender mainstreaming és a posztmodern feminizmus a hagyományos család elleni megsemmisítő forradalmi kritika egy-egy irányzata.

A posztmodern forradalmár lényegi célja ugyanaz, mint a klasszikus forradalmáré: a társadalom gyökeres átalakítása, hozzáalakítása az ideológiához, a felszabadító eszméhez. Ennek során pedig az erőszak nemhogy megtűrt, hanem egyenesen kívánatos. Az erőszak módszerében viszont már jelentős eltérés mutatkozik a klasszikus és a posztmodern forradalom között. Az utóbbi eszmei háborút folytat a másként gondolkodókkal és cselekvőkkel, az ellenforradalmárokkal szemben.

A POSZTMODERN ESZMEI HÁBORÚ

A lassú, de folyamatosan előrehaladó átalakulásként elképzelt posztmodern társadalmi fordulatokban az ellenforradalmi elemeket ugyanazzal a szentháború látásmódját tükröző mitikus gondolkodással igyekeznek megsemmisíteni, de nem fizikailag, mint a klasszikus forradalmakban, hanem intellektuálisan és erkölcsileg. A posztmodern forradalom emiatt nem fegyveres harcot, hanem eszmei háborút folytat, amelynek a módszereit az értelmiségi körökben az ellenlábasok félreállítására már ősidőktől fogva használják. Ebben a legújabb típusú társadalmi átalakulásban azonban általánosan alkalmazott fegyverré válik. A forradalmi szellemtől még nem áthatott értelmiségi körök eszmei küzdelmére az sem volt jellemző, hogy az ellenlábasokat a szentháborús logikát követve a sötét oldal képviselőiként ábrázolják. A posztmodern forradalmakban a megbélyegzés formájában ez is általánossá válik.

Erre szolgálnak a jól bevált jelzők: mint például a ma már régimódi bélyegeknek számító antiszemita, rasszista, fasiszta, náci minősítések, és az olyan újabb keletű bélyegek mint a szexista, a homofób stb. Ezek erkölcsi értelemben sorolják a megvádoltat az elfogadhatatlannak tekintett emberek közé, azaz a sötét oldalra. Intellektuális értelemben a tudománytalan, az összeesküvés-elmélet hívő, a műveletlen, a fantaszta, a tehetségtelen, az ostoba stb. minősítésekkel lehet manipulálni, de ezek sohasem olyan hatékonyak, mint az előbb említettek, amelyek erkölcsileg minősítik és sorolják azonnal a társadalmi vélekedés szerinti gonosz oldalhoz a megbélyegzett személyt. Ostobának lenni nem büszkeségre való ok, de még nem bűn.

A posztmodern eszmei hadviselésnek fokozatai vannak. Ezek nem minden esetben ebben a sorrendben mennek végbe, de az eszmei háború logikájából ezek a szintek következnek egymás után.

Az első fokozat a másként gondolkodók és cselekvők, azaz az ellenforradalmárok állításainak, munkáinak az elhallgatása, tudomásul nem vétele, amellyel kizárják őt a szellemi tekintélyeket hitelesítő tudományos, művészi, filozófusi körökből, pontosabban másként gondolkodása megbocsáthatatlan bűne miatt soha be sem engedik őt ezekbe az elit körökbe. Ezt visszamenőlegesen is alkalmazni lehet, a meg nem említésével a továbbiakban, az újabb lexikonokból, tankönyvekből való száműzésével a feledés homályába lehet száműzni egy korábban elismert gondolkodót, művészt is, miután kiderült, hogy elméletei vagy művészi felfogása veszélyeztetik a forradalmi cél győzelmét.

Akik esetében az elhallgatás nem működik, mert valamilyen módon képesek voltak áttörni az elhallgatás kínai falát és gondolataikkal képesek voltak eljutni az emberekhez – a még mindig csak részben cenzúrázott világháló erre kiváló lehetőséget nyújt –, azokkal szemben életbe léptetik az eszmei háború következő, magasabb fokozatát, a kigúnyolást, valamint a szakmai és szellemi értelemben vett ellehetetlenítést. Itt jöhetnek számításba az intellektuális lejáratásnak az előbb említett minősítései, amelyek olyan színben tüntetik fel az ellenforradalmárt, hogy az nem egy komolyan vehető ember, így arra sem érdemes odafigyelni, amit állít.

Ha ez sem bizonyul hatékonynak, akkor életbe kell léptetni az eszmei háború harmadik fokozatát, ez az erkölcsi megbélyegzés, amellyel az elfogadhatatlan nézeteket valló emberek táborába sorolják a megbélyegzettet. Erre szolgálnak az előbb említett, fasiszta, rasszista, antiszemita, homofób stb. minősítések.

Mi lesz akkor, ha már az erkölcsi megbélyegzés sem lesz működőképes? Erre jó esély van, hiszen a megbélyegző kifejezések folyamatos használata azok ellen, akik igazából nem fasiszták, rasszisták vagy homofóbok stb., csak másként gondolkodók, kiüresíti e fogalmakat, miután azok már nem lehetnek alkalmasak a cél elérésére, az ellenforradalmárok erkölcsi megsemmisítésére, társadalmi ellehetetlenítésére. Attól kell tartani, hogy ezután már csak a XX. századi klasszikus forradalmak jól bevált módszere következhet: a renitensnek a társadalomból való eltávolítása. Ennek a legenyhébb formái a karrierében való ellehetetlenítés vagy a munkahelyről való eltávolítás, melyekre a posztmodernségében előrehaladottabb Nyugaton már számos példa akad, de vannak az eltávolításnak sokkal keményebb módjai is, a börtön vagy az átnevelés. Az utóbbi a tudomány és a technika mai fejlettségi szintjén már nem is kívánja az átnevelő táborok létrehozását, anélkül is hatékonyan végrehajtható.

A renitensek, az ellenforradalmárok társadalomból való eltávolításának a végső módszere természetesen a fizikai megsemmisítés jelenti. Mint lehetőséget ezt sem lehet teljesen kizárni, szemernyit kétségünk sem lehet afelől, hogy a posztmodern forradalom a nagy és szent cél elérése érdekében, amennyiben szükség mutatkozik rá, ugyanúgy nem fog visszariadni semmitől sem, mint ahogy cél szentesíti az eszközt jegyében a klasszikus forradalmak sem rettentek vissza semmitől sem.

Szerencsére itt még nem tartunk. Ezeknek az ellenforradalmárokkal szembeni kemény módszerek alkalmazásának az előfeltétele az, hogy a posztmodern forradalmi erők az államhatalmat saját céljaik kiszolgálójaként használhassák. Máskülönben nem valósíthatók meg zökkenőmentesen a társadalomból való eltávolítás vagy az átnevelés forradalmi feladatai.

A POSZTMODERN FORRADALOM VÉGREHAJTÓ SZERVE

Az ellenforradalmi elemekkel való leszámolás a posztmodern forradalmakban is alapkövetelménynek számít azzal a fontos különbséggel, hogy ezekben a XX-XXI század fordulóján erőre kapó új típusú társadalmi átalakulásokban a forradalmi harc a másként gondolkodókkal szembeni eszmei küzdelem formájában zajlik, mivel a posztmodern forradalom a klasszikussal ellentétben nem a politikai hatalom megszerzésével szeretné megvalósítani céljait, hanem a társadalom átnevelésével, maga mellé fordításával. Ez a forradalom elsődlegesen nem a politikai színtéren zajlik és nem a hatalom fegyveres (vagy esetlegesen békés úton történő) megszerzéséről szól. Az új típusú társadalmi fordulat kulturális és intellektuális háború a másként gondolkodókkal szemben, harci eszköze nem a puskagolyó vagy a kard, hanem a bírálatra ráhangolódott, szofizmusokat előszeretettel alkalmazó pengeéles emberi ész. A posztmodern forradalom fegyvere a kíméletlen kritika a régi rend alapértékeivel és összekovácsoló tartalmaival szemben. Az ezeket a tartalmakat „ízzé-porrá zúzó”, könyörületet nem ismerő bírálat teremti meg idővel azt a hagyományossal szembeni kétellyel és elidegenedéssel teli szellemi űrt a fejekben, amit a forradalom zászlóvivői ezután könnyedén betölthetnek a maguk felkínálta nagy és szent eszmével, a modernitás utáni forradalmi céllal. A posztmodern forradalmárok ugyanis, tudatosan vagy csak ösztönösen ráérezve, úgy cselekszenek, mint akik tisztában vannak azzal a két alapigazsággal, hogy az új tartalmak mielőtt megtestesülhetnének a világban előbb szellemi alakban, ideaként jelennek meg, és hogy minden pusztulásra van ítélve, legyen szó bármiről, ami elveszíti szellemi megalapozottságát.

A klasszikus és a posztmodern forradalmak lényegük alapján nem különböznek egymástól, mindkettőnek az a célja, hogy valóságot az eszme képére alakítsa át, ebbéli törekvésük során természetesen az erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza, máshogyan nem is volna kivitelezhető a valóság átformálása a nagy és szent idea szerint. Az alkalmazott erőszakban azonban már jelentősen eltérnek egymástól: az erős monarchikus államok ellen fellépő klasszikus forradalmaknak szükségképpen fegyveres erőszakhoz kell folyamodniuk, a megerősödött civil társadalom erejére hagyatkozó posztmodern forradalmaknak viszont nincs szükségük ilyesmire a gyenge és emiatt könnyen befolyásolható demokratikus államberendezkedésekkel szemben. A fékek és az ellensúlyok sokat hangoztatott posztmodern közegében miután megszerezték a civil társadalom fölötti eszmei dominanciát, azután a szintén a kezükben tartott különböző intézményeken keresztül, az általuk uralt médián át és lobbyerejükkel viszonylag könnyedén a saját céljaik kiszolgálójává tehetik az államot.

A modernitás utáni társadalmi fordulatokban egy idő után a civil szférával szemben tudatosan legyengített demokratikus állam a forradalom végrehajtó szerveként kezd el működni anélkül is, hogy a forradalmárok fegyveres fölkeléssel, puccsal vagy békésen, esetleg demokratikus választások útján bármikor is átvették volna a hatalmat. A civil társadalmat mindenestől átható forradalmi akarat háttérből irányító befolyásoló ereje nyomán a parlament azokat a törvényeket hozza meg, amelyek a posztmodern forradalmi célt szolgálják, az állam végrehajtó szerve, a kormány pedig a nagy és szent idea jegyében vezeti az országot. Ha makacskodnak és nem hajlandók erre, akkor gyorsan lecserélik nemcsak a kormányt, hanem a parlament tagjait is. Alkotmányos jogaik által behatároltan az igazságszolgáltatás és az állam erőszakszervezetei, a rendőrség és a katonaság nem is tehetnek mást, minthogy kiszolgálják a történelem beteljesítésére hivatott posztmodern forradalmi célokat. A bíróság a meghozott törvények alapján megfelelő módon szankcionálja, ha szükséges, börtönbe dugja az ellenforradalmárokat vagy az azoknak kinevezett embereket, a rendőrség és a katonaság pedig, ha kell, fegyveres erővel szerez érvényt ezeknek a döntéseknek, és eközben a demokrácia jegyében minden képességével védelmezi a törvényes rendet, az államhatalmat, vagyis a posztmodern forradalom végrehajtó szervét.

Ha a posztmodern forradalom betetőzéseként az állam valahol ténylegesen a társadalmi átalakulás végrehajtó szervévé válna, akkor az ellenforradalmárokkal szembeni eszmei harc a „demokratikus állam” által végzet harccá minősülne át. Ennek következtében az eszmei háború első fázisa, az elhallgatás, alkalmazhatatlan félreállítási módszerré válna, hiszen az államnak a törvények erejénél fogva kötelessége volna fellépni a másként gondolkodással és a másként cselekvéssel szemben, pontosan úgy, ahogy a hatalomátvétel után a klasszikus forradalom államvezetésének is kötelessége volt eljárnia az ellenforradalminak minősített megnyilatkozásokkal szemben. Ezután a fasiszta, homofób, rasszista jelzők sem „csupán” az erkölcsi megsemmisítés, a társadalmi ellehetetlenítés eszmei harci eszközei lennének, hanem bírósági döntésekkel „igazolt” ítéletek.

A fönti sorokban szerencsére még csak a lehetséges jövőt ábrázoltuk, nem a jelen valóságát. A XX-XXI század fordulóján erőre kapó posztmodern forradalmak még csak most jutottak el abba a stádiumba, hogy a legyengített és az önálló döntésképességétől megfosztott államot bizonyos esetekben végrehajtó szervükként kezdjék el használni. Az ezzel szembeni ellenállást még nem sikerült megtörniük a posztmodernségében leginkább előrehaladott nyugati országban, az Egyesült Államokban sem. Ez pedig jó hír azok számára, akik a realitás talaján állva nem úgy képzelik el a társadalom jövőbeni életét, hogy annak valamely légből kapott eszméhez kellene hozzáalakítania a valóságot. Egyelőre van esély a modernitás utáni kor (e most forradalomnak sem nevezett) újfajta őrületének a leküzdésére még azelőtt, mielőtt az újabb pusztulásba sodorná az emberiséget.

A KRITIKA FORRADALMA

A legújabb őrülettel szembeni küzdelemhez azonban előfeltételként arra is szükség van, hogy világosan felismerhessük a posztmodern forradalmat és a posztmodern forradalmárokat. Ez pedig nem is annyira egyszerű feladat, hiszen a forradalmiságát el nem ismerő vagy nem is ismerő kritikai attitűdről van szó, ami számtalan, egymással akár ellenséges viszonyt is fenntartó ágra oszlik, olyanokra mint posztmodern feminista, gender elmélet hívő, globalista, életmódváltást nem követelő környezetvédő, antifasiszta, az Európai Egyesült Államok híve, a világkormány híve, a multikulturalizmust propagáló, a No Borders, No Nations jelszavát zászlajukra tűző mozgalmak, a harcos ateista, a nyíltan keresztényellenes, a rejtetten keresztényellenes, a nihilista, a drogliberalizációt propagáló stb. Ebben a tekintetben is teljesen posztmodern jelenségről van, nincs egy mindenkire érvényes metanarratívája és egy közösen elérendő célja, amely egyetlen nagy táborba terelhetné ezt a rengeteg mozgalmat és elképzelést. Egyetlen közös pontja van a posztmodern forradalmiságnak, amely szintén határozottan egy modernitás utáni ismertetőjegy: a kritikai attitűd, a lerombolási vágya mindannak, ami hagyományos és ami identitásépítő tartalom. E tekintetben már világosan kirajzolódnak azok a síkok, amelyeket támad a posztmodern forradalom: ezek a vallás, a nemzet, a család és újabban a negyedik sík elleni harc is, az emberi önazonosság elleni támadás is kezd fölsejleni a minden hagyományos ellen indított posztmodern háború láthatárán.

A vallásellenesség a jelen pillanatban még elsősorban keresztényellenességet jelent lévén, hogy a posztmodern forradalom az egykoron keresztény nyugati országokban jutott el a legelőrehaladottabb állapotba. Megnyilvánulási formái a harcos ateizmus, az antiklerikalizmus, a további szekularizáció erőltetése, a nyílt és a rejtett keresztényellenesség. Az utóbbi a legkülönbözőbb formában jelenhet meg, például az iszlám pártolásaként, mivel az közismerten a kereszténység vallási ellenlábasa és a hívek megnyerésében a legkomolyabb vetélytársa. Az az újabban tapasztalt jelenség is a rejtett keresztényellenesség megnyilvánulása, hogy a posztmodern forradalmárok a muzulmánok állítólagos érzékenységére hivatkozva a keresztek levételét követelik a templomokban vagy a karácsonyfák városi terekről való eltüntetéséért szállnak síkra, de az is, hogy nem hajlandók a nevükön nevezni a keresztény vallási ünnepeket, és ezt a politikailag korrektnek tartott nyelvhasználatot az egész társadalomra rá akarják kényszeríteni. Úgyszintén rejtett keresztényellenesség, hogy a posztmodern kritikai attitűdnek alárendelődő média és a politika Nyugaton nem hajlandó tudomásul venni és néven nevezni az egész világ elharapózott keresztényüldözés tényét.

A nemzetellenesség kifejeződései is sokrétűek. Már a XX. században széles körben alkalmazottá vált leggyakoribb módszere az, hogy nacionalizmusnak, azaz a fasizmus, nácizmus előszobájának bélyegeznek minden megnyilatkozást, amely a haza, a nemzet, a nemzeti kultúra védelmét képviseli akkor is, ha abban pusztán csak a nemzeti sovinizmus nélküli jogos önvédelem és a hazaszeretet (patriotizmus) hangja szólal meg.

Ha posztmodern forradalmi jegyeket ölt, akkor a nemzetellenesség hordozójává válik a globalizmus is. Ez a fajta globalizmus a homogenizáció pártolása minden emberéletet irányító szinten: egy nagy világnyelv elterjesztése például, egy nagy globalista kultúra megteremtése, egy az egész Földet átfogó gazdasági-kereskedelmi rendszer létrehozása, mindezek megkoronázásaként pedig az egész Földet magába foglaló világállam megalkotása. Ezeket a csak lépésről-lépésre megvalósítható célokat szolgálja például az angol nyelv favorizálása az egész világon, a Hollywoodnak köszönhetően globális termékké vált amerikai tömegkultúra egyeduralkodóvá tétele, az egész földrészeket egységes kereskedelmi és gazdasági szabályokba beterelő nagy szabadkereskedelmi megállapodások elfogadtatása és az olyan nemzeteken túllépő nagy politikai szerveződések létrehozásának a szándéka, mint például az Európai Egyesült Államok.

A fönt említett nemzetek eltörlésére is alkalmas módszerekkel kapcsolatban tisztában kell lenni, hogy használatuktól függően válnak a posztmodern forradalom eszközévé, aki forradalmi harci hév nemzeti identitás iránti gyűlölete nélkül beszél róluk, az lehet, csak a jövőt fürkészi, hiszen kétségbevonhatatlan tény, hogy az elképesztő technológiai fejlődés következtében a Föld nevű bolygó megállíthatatlanul a globalizáció és az azzal járó nagyobb politikai szerveződések útjára lépett. (Ennek a folyamatnak csak egy világkatasztrófa vethetne hirtelen véget.) Nem mindegy azonban, hogy ez a globális világ milyen lesz: a sokszínűség együttműködő gazdagságának a világa vagy olyan, amilyent a posztmodern forradalom szeretne megvalósítani az általa szorgalmazott (és a sokszínűség jelszavaival álcázott) homogenizációval, ami egy szürke, egyszínű, világkormány által igazgatott embervilág lenne.

A kettő közötti különbséget a régi és a (poszt)modern földművelés közötti különbséggel lehet szemléltetni: a régi mezőgazdaság tája sokszínű volt apró parcellákkal, amelyekben a legkülönfélébb növényeket termesztették, sőt az azonos parcellán belül is több egymással szimbiózisban élő növénykultúrát ültettek. A megművelt vagy a pihentetés miatt célzatosan parlagon hagyott parcellák mellett haszonállatokkal teli legelők zöldelltek. A földet, mondani sem kell, a parasztok állataikkal és saját kézi erejükkel művelték meg. Ezzel szemben a (poszt)modern földművelés a monokultúrát részesíti előnyben: a szem mérföldeken át csak nyílegyenes kukoricasorokat, majd mérföldeken át csak nyílegyenes szójasorokat lát. A humusztartalmát rohamos ütemben veszítő földet pedig óriásgépekkel, valamint vegyszerekkel, sőt növényi génmódosítással művelik meg, amelyeken mérföldeken át egyetlen szál gyomnövényt sem látni.

A posztmodern forradalom globalizmusa, bármennyire is a sokszínűség hívének hirdeti magát, egy ilyen szürke jövőt szán az emberiségnek.

A társadalom alapegységének, a hagyományos családnak az aláásását a posztmodern forradalom olyan egyébként társadalmilag indokolt jogegyenlőségi harcot folytató mozgalmak maga mellé állításával érte el, mint például a női egyenjogúságért küzdő feminizmus, a nemi prűdség ellen fellépő szexuális forradalom vagy a nemi másság elítélésének megszüntetését követelő LMBT mozgalmak. Miután ezeket – ismételten kihangsúlyozandó – jogos követeléseket megfogalmazó mozgalmakat a posztmodern forradalom szolgálatába sikerült állítaniuk a szervezetekben főszerephez jutó radikális aktivistáknak, azután ezek a forradalmi harci hévtől tüzelten eltúlzott követeléseket zászlajukra tűző mozgalmak a hagyományos nemi kapcsolatok és a család legveszélyesebb ellenségeivé váltak. Ugyanaz különbözteti meg például a jogos célokat kitűző feminizmust a posztmodern forradalmat szolgáló feminizmustól, mint ami megkülönbözteti a jogos célokat kitűző forradalmat a klasszikus (és posztmodern) forradalomtól.

A jogos célkitűzéseket zászlajára tűző társadalmi fordulat – mint például az 1848-as forradalmak Európában, köztük Magyarországon, de az 1789-es francia forradalom is ilyen volt addig, amíg a radikális forradalmárok át nem vették az irányítást – csupán az idővel végbement társadalmi változásokhoz kívánja hozzáigazítani az államirányítási módszereiben, felépítésében és törvényeiben még mindig a régi rendet kiszolgáló hatalmat. Ez az jelenti, hogy az aktuális társadalmi valósághoz kívánja alakítani a hatalom valóságát. A lánglelkű forradalmárok eszméket követve indulnak harcba, de a forradalmi vezetők józan kontrolljának köszönhetően nem következhet be, hogy valóságot az eszmék képére próbálják átalakítani, ellenkezőleg, ezekben a társadalmi átalakulásokban a célul kitűzött változtatások elérése után az eszméket alakítják hozzá a valósághoz, és ezzel ki is huny a forradalom lángja. A jogos célokat kitűző revolúció tehát bizonyos célok elérése után véget ér. A klasszikus és a posztmodern forradalom sohasem érhet véget, a kitűzött célok elérése után máris újabb célokat tűz ki magának. A másik meghatározó ismertetőjegye, hogy nem a társadalmi valósághoz kívánja hozzáalakítani a hatalom valóságát (a rendet) és az eszmét, hanem az eszméhez és a hatalom valóságához a társadalmi valóságot. Ebből kifolyólag állandóan a jelen helyzet, azaz az aktuális valóság erőszakos átalakításán kell dolgoznia bizonyos eszményi célok mentén. Emiatt pedig sohasem érhet véget.

Ilyen a posztmodern forradalom és ugyanilyen a posztmodern forradalom szolgálatába állított feminizmus is: sohasem érhet véget, nincs az a kitűzött cél, amelynek az elérése után megnyugodhat a nő, és kijelentheti, hogy létrejött a kielégítő nemi egyenjogúság. Állandóan, vég nélkül küzdenie kell, és harca e nyughatatlansága miatt nagyon gyorsan a férfi elleni harccá, abból kifolyólag pedig a hagyományos, férfiból és nőből, valamint gyermekekből álló család intézménye elleni harccá válhat, bár ezt sohasem vallaná be magának.

A befejezhetetlenségnek ugyanezt a logikáját fogja követni a posztmodern forradalom még csak most megnyíló negyedik identitásellenes frontja, az emberi önazonosság elleni harc is. Ennek a célja az új ember létrehozása lesz a régi, hagyományos emberrel szemben. A tudomány és a technológia szédületes fejlődése folytán az „emberalakításra” ma már olyan hihetetlen lehetőségek nyílnak, amit a legtöbben el sem tudunk képzelni. Emiatt félő, hogy e posztmodern forradalom homo novus eszménye egy a genetika és egyéb tudományágak közreműködésével a forradalmi elképzelések szerint legyártott, majd megfelelővé nevelt ember lesz.

Ez volt minden nagy forradalmi vezetőnek az álma már Sztálintól kezdve. Az álmok (és főként az eszmék, bármilyen légből kapottak is legyenek) márpedig a forradalmárok szerint azért vannak, hogy ha kell erővel is a világra kényszerítsék azokat mint új forradalmi valóságot.

(Vége)

A frankfurti iskola jeles tagja, Herbert Marcuse az 1968-as diáklázadások ünnepelt filozófusa lett

A nemi egyenjogúságért küzdő femininizmus kezdetei: szüfrazsettek tüntetése a női választójogért Franciaországban

A cikksorozat első része itt olvasható.

A cikksorozat második része itt olvasható.

A cikksorozat harmadik része itt olvasható.

A cikksorozat negyedik része itt olvasható.

A cikksorozat ötödik része itt olvasható.

A cikksorozat hatodik része itt olvasható.

A cikksorozat hetedik része itt olvasható.

A cikksorozat nyolcadik része itt olvasható.

A cikksorozat kilencedik része itt olvasható.

A cikksorozat tizedik része itt olvasható.

A cikksorozat tizenegyedik része itt olvasható.