A sikeres novemberi bolsevik puccs

Az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a világtörténelem legfontosabb dátumaként emlegették tanáraik ezt a napot, amiről azóta sokan elmondták, hogy nem volt sem nagy, sem októberi, sem szocialista, sem forradalom.

Azt nem kell bizonygatni talán már Észak-Koreában sem, hogy nem nagy nap volt, hiszen a kilencvenes években ott is lecserélték a marxi-lenini-maoi kommunista tanokat egy hazai terméknek számító felszabadító eszmére, a dzsucsenak nevezett baloldali nemzeti ideológiára. A történelem beteljesítésére született tan leáldozása tényének nem mond ellent, hogy – a Kínától, Vietnámon és Laoszon át Kubáig – sajátos utat bejárt kommunista utódrendszerekben él ma is megközelítőleg minden ötödik ember. Eltérő okokból kifolyólag a kommunista naplemente néhol tovább tart, Kínában azért, mert a több ezer éves múltra visszatekintő nagyállam nem kedveli a hirtelen politikai változásokat, Észak-Koreában pedig azért, mert a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó diktatúrát szinte lehetetlen külső támogatás nélkül megdönteni. Egyelőre hiányzik a nagyhatalmi akarat az embertelen rendszer eltakarításához, amelynek a fenntartása különböző okokból megfelel mind Kínának, mind az Egyesült Államoknak.

A legtöbben azt is tudják, hogy a Gergely-naptár szerint 1917. november 7-én történt a bolsevik hatalomátvétel. Ekkor még a Julianus-naptárt használták Oroszországban, amit majd csak ezután neveznek el Szovjet-Oroszországnak, azaz Tanács-Oroszországnak, majd Szovjetuniónak.

Számunkra nem zárójeles megjegyzés, hogy a történelem beteljesítéséről Magyarország sem akart lemaradni. Alig több mint egy évvel később, 1919. március 21-én, hasonlón zűrzavaros körülmények között – nekik még igazi puccsot sem kellett szervezni hozzá – Kun Bélával az élen a Lukács György-félék is kikiáltották a magyarországi szovjetköztársaságot, magyar nevén a tanácsköztársaságot. Ismét egy fontosnak mondott dátum a történelemből, a magyar proletártavasz beköszöntésének a „nagy napja”, amit rég elfelejtettünk már, de Lukács Györgyöt azóta is sokan a legkiemelkedőbb magyar filozófusnak tartják.(Ezzel nem is volna gond, ha tényleg egy bölcselőről, és nem egy ideológusról lenne szó, aki mint minden eszmeőr, született ellensége volt a másként gondolkodásnak.)

A négytagú kifejezés harmadik kitétele is hamis, nem szocialista, azaz nem társadalmi egyenlőséget megteremtő, hanem bolsevik forradalom indult el száz évvel ezelőtt Oroszországban.

Az is nehezen vitatható, hogy közönséges puccs zajlott le 1917. november 7-én az akkori orosz fővárosban. A hatalmas eurázsiai birodalomban ez volt az erőszakos hatalomátvételnek a bevált módszere, a lényegi különbség abban mutatkozott meg a bolsevik puccs és a korábbi orosz palotaforradalmak között, hogy az előbbi nemcsak az állam fölötti irányítói hatalmat, hanem az emberek gondolkodása fölötti korlátlan uralmat is meg akarta szerezni.

A sikeres bolsevik puccs nagyon gyorsan baloldali típusú forradalommá nőtte ki magát, a puccsot ugyanis baloldali forradalmárok hajtották végre, azoknak is a legrosszabbik formájából valók, olyan kizárólag csak a célt szemük előtt tartó fanatikusok, akik egy eszme győzelme érdekében készek akár a fél világot is legyilkolni. Leginkább a vallási fanatikusra hasonlít ez az először Európában kitermelődött emberfajta. Az elvakult forradalmárnak az ideológiája a vallási hite, amit mindenáron, ha kell, tűzzel-vassal rá akar kényszeríteni a társadalomra. A bolsevikok Bibliája a Kommunista kiáltvány és A tőke volt Lenin értelmezésében. A vallási nyelvre átfordítva ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy a bolsevikok Lenin teológiája szerint magyarázták a marxi-engelsi szentírást. (Voltak a leninivel rivalizáló más „bolsevik teológiák” is, melyek közül Trockijé futotta be a legnagyobb karriert.)

Mi volt ennek a „lenini teológiának” a nagy, valóban történelemformálónak bizonyuló újítása? Az, hogy a velejéig pragmatikus gondolkodású Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin svájci emigráns magányában rájött, hogy nem kell vég nélkül várakozni arra, hogy a történelem lezáró fázisához érjen, amit a marxi tanok alapján úgy képzeltek el, hogy a Föld fejlettebbik részén az öntudatra ébredt proletariátus átveszi a hatalmat és megteremti a világi üdvöt elhozó osztály nélküli társadalmat. A gyakorlatias Lenin szerint a történelem végének (beteljesülésének) elérkezését meg kell sürgetni. Ezt az „időhajcsári” szerepet a hozzá hasonló baloldali értelmiségieknek kell felvállalniuk, nekik kell megszervezniük egy a forradalmat győzelemre vivő, központosított irányítású kommunista pártot, majd ezután szintén az ő vezetésük alatt kell kialakítani a proletárok diktatúrájának mondott kommunisták által vezetett államot.

Mi másként oldhatta meg ezt a nehéz feladatot egy elenyésző számú kisebbség, még ha az hazug módon többségnek (bolseviknak) is nevezte magát, ha nem puccsal? A kínálkozó alkalmat kihasználva ez történt azon a novemberi napon.

A hatalomátvétel után Lenin vezetése alatt a Párt (a „bolsevikok egyházi szervezete”, „a kommunista klérus”) vette át a társadalom ellentmondást nem tűrő irányítását, és nem a munkásosztály. Lenin a munkásokat és a parasztokat nem tartotta elég öntudatos lényeknek ahhoz, hogy rájuk lehetne bízni a boldog jövő felé vezető út kitaposását. Őket, tudatlan együgyűeket vezetni és boldogítani (üdvözíteni) kell. (Ebben is világosan megmutatkozik, hogy a társadalomban neki szánt szerep alapján a kommunista párt – nemcsak az orosz bolsevik – az egyházvezetés mintájára működött).

Tipikus, közembereket mélységesen megvető értelmiségi gőg tükröződik ebben a lenini forradalmi programban, de nem csak ő volt ilyen, a bolsevik forradalom többi főszereplője is hasonlóan beteg gondolkodású entellektüel volt. Dosztojevszkij – gondoljunk csak az Ördögökre – már évtizedekkel a bolsevikok által levezényelt társadalmi fordulat előtt hajszálpontos leírását adta ennek az embertípusnak. Ezeknek az örök forradalmároknak a jellemét a magukat isteni magasságokba emelő értelmiségi gőg hatja át, mindegyikük cselekvési irányelve a cél szentesíti az eszközt alapelve, amiből kifolyólag nem ismerik az erkölcsi kételyt.

Ilyenek voltak a forradalmárok száz évvel ezelőtt, és ugyanilyenek ma is, csak a hirdetett eszmék mások, a forradalmi attitűd az örök és megváltoztathatatlan. A bolsevikok a homo sovieticussá való átalakulást akarták kisajtolni a hagyományosan vallásos beállítódású orosz muzsikból, a különféle nem kormányzati szervezetekbe tömörülő mai emberjogi forradalmárok pedig – amint azt az EU nemrég Belgrádba látogató emberi jogi biztosa, Nils Muižnieks egy 2009-es cikkében megírta – a homo sovieticust felváltó homo sorosensust, vagyis a nyílt társadalom emberét szeretnék kitermelni a kommunista korszak egykori emberéből Kelet- és Közép Európában. A Nyugaton már tomboló (poszt)modern revolúció, a gender-forradalom zászlóvivői pedig valószínűleg a homo genderus megteremtéséről álmodozhatnak.

A könnyen felismerhető közös forradalmi jegy, hogy mindegyikük egy az eszme képére átformált megfelelő embert akart létrehozni, és átnevelendő vagy eltörlendő földlakónak tart mindenki mást, aki nem illeszkedik bele az általa ideálisnak vélt emberképbe.

Ez a sokak által még ma is mentegetett Leninre hatványozottan igaz. Ő volt az embertelen, életek és egzisztenciák millióin kíméletlenül átgázoló szovjet totalitárius rendszer főideológusa, de nemcsak eszmegyártónak számított, hanem az erőszakra épülő bolsevik berendezkedés első nagy építőmesterének is. Hazugság a széles körben hirdetett állítás, hogy Lenin a jó vezető volt, az orosz kommunista kísérlet csupán Sztálin színrelépésével futott tévútra. Az igazság az, hogy Sztálin csak folytatta és „továbbfejlesztette” azt, amit Lenin korai halála miatt nem vihetett végbe. Nem tudhatjuk, hogy mennyiben lett volna jobb vagy rosszabb, amit az ő vezetése alatt teremtettek volna meg, de azt biztos, hogy az is totalitárius rendszer lett volna.

Nyíltan megmutatkozik Lenin forradalmári kíméletlensége a penzai bolsevikok részére 1918 augusztusában írott, alant olvasható táviratban:

„Elvtársak! Az öt kulákkörzet felkelését könyörtelenül el kell fojtani. Az egész forradalom érdeke követeli ezt, mivel most mindenütt »utolsó döntő ütközet« zajlik a kulákokkal. Példát kell statuálnunk.
1. Akasszanak fel (haladéktalanul, úgy, hogy az emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, vérszopót.
2. Tegyék közzé a nevüket.
3. Kobozzák el tőlük az összes gabonát.
4. Szemeljenek ki túszokat – ahogy a tegnapi táviratban áll.
Úgy hajtsák ezt végre, hogy az emberek több száz versztás körzetben lássák, rettegjék, tudják és kiáltsák: ezek megfojtják és kiirtják a vérszívó kulákokat.
Távirat átvétele és végrehajtása.
Híve, Lenin

Ui.: Találjon néhány igazán kemény embert.”(Robert Service: Lenin. Egy forradalmár életrajza. Budapest, Park Könyvkiadó, 2007. 432. o.)

Mindkét fontos ismertetőjegyük, a gőgjük és az erőszakosságuk is megmutatkozik ezeknek a forradalmárnak szegődött értelmiségieknek abban a szenvedélyes hitében, hogy az idea képére kell átalakítani a valóságot. Ezek a magukat gondolkodónak tekintő emberek ahelyett, hogy hiteles bölcselőként az eszméik és gondolataik összhangba hozására törekednének a valósággal – amely a világi rejtelmek és léttitkok megismerésének az egyetlen járható útja –, mindenáron azon fáradoznak, hogy a valóságot, a társadalmat az ideálisnak vélt elképzeléseik szerinti keretekbe kényszerítsék bele. Eközben a legtöbben közülük semmiféle erőszaktól nem riadnak vissza.

Ilyen, hetven éven át hősökként ünnepelt, könyörtelen emberek hajtották végre a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, amit sokkal helyesebb volna sikeres novemberi bolsevik puccsnak nevezni, így kisbetűsen írva. (A sikeres jelző azért kerülhet az élére, mert 1917. júliusában volt az első bolsevik hatalomszerzési kísérlet, amely azonban megbukott.)

Mi a mérlege az 1917-es novemberi bolsevik puccsal elindult, néhol még mindig tartó kommunista valóság-átalakítási kísérletnek? A történelemformáló nap nyolcvanadik évfordulójára megjelent A kommunizmus fekete könyve című kiadvány szerint százmillió halott. (Vannak, akik kétszer ekkora hullahegyről beszélnek.) A száz év mérlege tehát a szerény számítás szerint is legalább százmillió áldozat, nem számítva a forradalmi kísérletet túlélt, de egy életre megnyomorított emberek jóval számosabb tömegét.

Magyarországon 2001 óta – természetesen a középpontban a rendszer magyar üldözöttjeivel – rájuk emlékeznek a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én.

Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin