A forradalom keresztes vitézei

Ezt a kifejezést használta a totalitárius rendszert kiépítő forradalommal szembeni társadalmi ellenállásra a téma egyik legjobb ismerője, az Egyesült Államokban élt neves magyar filozófus, a 2010-ben elhunyt Molnár Tamás is. Ő ellenforradalom alatt a konzervatív szellemiséget és az általa irányított mozgalmakat értette, míg forradalmon a médiát uraló és a társadalmi tekintélyi pozíciókat megszerző, utópikus eszméket dédelgető értelmiségi köröknek a régi rend eltörlésére szervezkedő – vezetésük alatt fokozatosan tömegmozgalommá izmosodó – doktrinerizmusát és erőszakos föllépését.

A keleti tömb egykori szocialista országainak kommunista (vagyis radikálisan baloldali) szakirodalma mindent az ellenforradalmi jelzővel illetett, ami bármiben ellentétbe került a szentírásként olvasott és csalhatatlan tanként kezelt marxista-leninista eszmerendszerrel. Ez a hatékony baloldali propaganda által közvélekedéssé váló nézet nemcsak a keleti tömb országaiban tette negatív fogalommá az ellenforradalmat. Emiatt az előítéletesség miatt sokak körében a mai napig nem számíthat kedvező fogadtatásra ez a jogtalanul befeketített, egyes esetekben a fegyveres ellenállás formáját is felöltő forradalomellenes törekvés.

Az ellenforradalmárok fegyveres ellenállása már csak reakció az akcióra, azaz válasz a forradalmi erőszakra. (Ez a válasz-szerep természetesen nem jelenthet erkölcsi felmentést az elkövetőknek az ellenforradalmi terror bűntettei alól.) Az erőszak, kezdve a forradalmárok terrorista akcióitól a gerillaháborún át egészen a forradalmi fölkelésig, a klasszikus forradalmi módszerek velejárója, és nem az ellenforradalom szükségképpeni tartozéka, amint azt a médiát uraló forradalmi propaganda elterjesztette. Az erőszaknak a permanens forradalomban a forradalmi erők hatalomátvétele után sem szakad vége, legtöbbször még csak ezután kezdődik az igazi terror, hiszen ekkor veszi kezdetét „forradalmi terv” kulcsfontosságú fázisa, a valóság átalakítása az eszme képére, aminek a végrehajtására a cél szentesíti az eszközt elve jegyében kizárólag kegyetlen erőszakkal lehet kísérletet tenni.

HARC AZ „ELEMEK” ELLEN

A demokrácia, a tolerancia és a szólásszabadság jegyében ki tilthatná meg az arra való jogot, hogy valamely légből kapott eszmét az emberekre rákényszeríteni kívánó forradalmi rendszerrel szemben ellenállást tanúsítson a társadalomnak ezzel (az ember)kísérlettel szembeszegülő része? Senki, ezt bárki azonnal beláthatja. Csakhogy a radikális baloldali (és jobboldali) véleményalkotás – akármennyire is demokratikusnak és toleránsnak hirdeti magát –, ha forradalmi jellegű, akkor semmiképp sem tűrheti el a másként gondolkodást és a másként cselekvést, azaz az ellenforradalmi eszmeiséget és tevékenységet. Ezeket kíméletlenül megtorolja legtöbbször a másként gondolkodó értelmiségieknél, politikai, vallási elöljáróknál kezdve a „munkát”, majd folytatva az általuk „megfertőzött”, nyakasan ellenálló népi „elemeknél” attól sem riadva vissza közben, ha ellenforradalmárok (vagy az azoknak kikiáltott emberek, köztük asszonyok és csecsemők) holttesteinek tömegén kell átgázolnia a szép új világ megteremtésén fáradozó forradalmi erőknek, eme történelmet beteljesítő nagy hősöknek.

Ennek felejthetetlen példáit szolgáltatták a XX. század forradalmi rendszerei, mind a jobboldaliak, mind a baloldaliak. Már a francia forradalom is bizonyítékát adta az ellenforradalmi „elemekkel” szembeni kíméletlenségének, amikor katonái válogatás nélkül kétszázezer embert gyilkoltak le kegyetlen módon a vendée-i mészárlás során 1794-ben. A jól végzett munka után Francois Joseph Westermann tábornok a következőt írta a Konventnek: „Vendée nincs többé (...) A kapott parancsok alapján lovakkal tapostattam agyon a gyerekeket, lemészároltattam a nőket, akik így nem szülnek több brigantit. Nincs egyetlen fogoly, aki ezt felemlegetné: kivégeztettem mind.” (Secher, Reynald. A French Genocide: The Vendee. University of Notre Dame Press, 2003., p. 110.)

Egyes történészek kétségbe vonják ennek a levélnek a hitelességét, a francia forradalmi erők kegyetlenkedéseivel kapcsolatban azonban semmi kétségünk sem lehet.

Ezekről a terrort túlélő hozzátartozók részéről sohasem felejthető vérengzésekről a társadalmi véleményformálást irányító forradalmi eszmegyártók is tudják, hogy józan ésszel és egészséges erkölcsi érzékkel igazolhatatlanok. Emiatt mindent megtesznek annak érdekében, hogy a feledés örök homályába száműzzék a megtörténteket, amire nagyon jó esélyük van, hiszen az ő kezükben a tömegtájékoztatás és a közbeszéd őreiként ők határoznak arról, hogy mi az, ami mindenkor kimondandó, mi az, ami bármikor veszély nélkül kimondható és mi az, ami kimondhatatlannak számít az idők végezetéig. A forradalom gaztettei ebbe a legutolsó kategóriába tartoznak.

Ha azonban az élő szemtanúk miatt lehetetlennek bizonyul a szörnyű tények elhallgatása és a róla beszélők elhallgattatása, akkor sem kerülnek megoldhatatlan helyzetbe a közbeszéd ezen éber eszmei őrei. Ebben az esetben a forradalom misszionáriusai és prédikátorai a mítoszi gondolkodás szellemi fegyveréhez nyúlnak, a forradalmárok és az ellenforradalmárok harcát azokkal a szavakkal írják le, mint amilyen szavakkal a vallási látásmód a szentháborúról beszél. Ebben a mítoszi nézőpontban a fény és a sötétség, a jó és a rossz, az isteni és a sátáni ütközik meg egymással, és legvégül mindig az előbbinek kell nyernie. Magától értetődően a forradalmi erőkről prédikálnak úgy, mint a fény és a jó erőiről, az ellenforradalmiakról pedig úgy, mint a gonosz és a sötétség elvetemült képviselőiről, akiknek a veszte szükségszerű és a pusztulása kívánatos.

Ebben az egészséges erkölcsi érzéket és józan észt kényszerpályára terelő mítoszi látásmódban valójában jót cselekszik, igazi hőstettet hajt végre az, aki kíméletlenül legyilkolja az ellenforradalmi „elemeket”, beleértve az asszonyokat és a csecsemőket, hiszen ezek a nők ellenforradalmárokat szülnének, a gyerekek pedig felnőve úgyis a nagy és szent ügy ellenségévé válnának. Mai (ál)tudományos szóhasználattal élve ezek az „elemek” – tudatosan nem nevezik embereknek őket – génjeikben hordozzák az ellenforradalmiságot.

Ez a szentháború látásmódját forradalomra átvivő ferde gondolkodás avatta ünnepelt hősökké a kegyetlen gyilkosokat és a népet sanyargató kommunista helytartókat, akik a nagy és szent eszme nevében követték el gaztetteiket. Az eszme Napként tündöklő csodálatos fényétől megvilágítva bármilyen sötét bűnért, sátáni tettért felmentés járt, még a tömeggyilkosságért is. Ennek is megvan az előzménye az európai történelemben, a katolikus klérus is jó keresztényekként tekintett a Krisztus és az egyház nevében ítélkező inkvizítoraira és az eretnekeket ugyanezen a címen halomra gyilkoló keresztes vitézeire, nem egyet közülük szentté is avatott.

A szellemi rokonság oka nyilvánvaló: a szentháború logikáját követő mítoszi gondolkodás, amely az ellenségnek mondottakat a sötétség erőinek a táborába sorolja, és ebből kifolyólag nem is tekint emberekként rájuk. Olyan sikerkönyvekben, mint A Gyűrűk Ura, vagy olyan sikerfilmekben, mint a Csillagok háborúja szintén ez a kényszerpályán járó kétdimenziós látásmód határozza meg a meseszövést.

A KOMMUNISTA BŰNBAKKERESÉS

Megtörténhet az is, mint például a forradalmi Messiás halála után a Szovjetunióban is megtörtént, hogy ezekről a gaztettekről a forradalmi egyház, a párt új útirányt kijelölő vezetősége „önkritikát” gyakorolva úgy kezd el beszélni, mint olyan „túlkapásokról”, amelyeket a jövőben semmiképp sem követhetnek el. Ez a színlelt önbírálat az államvezetésnek a hatalom megtartása érdekében végrehajtott önkorrekciója, bár az őszinte szándékot sem kell elvitatni a valósággal és a néppel való viszonyukat teljesen még el nem veszítő forradalmi vezérektől, hogy a jövőben tényleg más úton szerettek volna a történelem beteljesítése felé vezető nagy úton járni. Elsődlegesen mégis a helyzet kényszerítette ki mint a zsákutcából kivezető utat ezt az önkritikának elnevezett önkorrekciót, azért kellett ehhez az eszközhöz nyúlni, nehogy a forradalmi Messiás, Sztálin halála után kártyavárként omoljon össze az egész baloldali forradalmi rendszer, mint ahogy azt a jobboldali társadalmi átalakulások esetében megtapasztalhatták.

Az önkritika, az elkövetett „túlkapások” bírálata a jól bevált régi módszert, a bűnbakkeresés módszerét alkalmazta. Kineveztek néhány embert – akárcsak egykoron a sztálini koncepciós perekben –, akiket nyilvánosan bűnösnek kiáltottak ki a forradalom makulátlan szellemét eláruló „túlkapásokért”, és akiket ezután félreállítottak, vagy félre sem kellett állítaniuk őket, mert a sztálini tisztogatások áldozataiként már nem voltak az élők sorában. Ezzel a történet le volt tudva, a forradalom szűzi tisztaságú szelleme, a nagy és szent eszme ismét eredendő fényében tündökölhetett, hogy betlehemi csillagként mutassa az utat a híveknek a nagy cél, a történelem beteljesítése felé.

Ez a kommunista önkritika mindazonáltal nagyon veszélyes dolog volt, hiszen bírálhatónak mutatta be azt, amit addig szentírásként, csalhatatlan igazságként és tökéletes módszerként tártak az emberek elé, arról nem is beszélve, hogy a társadalmi fordulat főalakjának, a forradalmi Messiásnak a személyét is befeketítette. Ez verte bele az első szögek egyikét a kommunista rendszer koporsójába.

Ezzel a veszéllyel a forradalmi egyház, a párt vezetői is tisztában voltak, ezért nem is vitték soha túlzásba a párt megtisztulásaként értelmezett önbírálatot.

A kegyetlen kivégzési módszerek egyike, melyet Nantes-ban gyakorolt a forradalmi hatóság: a lemeztelenített, megkötözött „ellenforradalmárokat” lélekvesztőkre hurcolták, majd elsüllyesztették a ladikokat

A vörös hadsereg rohama a kronstadti fegyveres felkelők ellen

A cikksorozat első része itt olvasható.

A cikksorozat második része itt olvasható.

A cikksorozat harmadik része itt olvasható.

A cikksorozat negyedik része itt olvasható.

A cikksorozat ötödik része itt olvasható.

A cikksorozat hatodik része itt olvasható.

A cikksorozat hetedik része itt olvasható.

A cikksorozat nyolcadik része itt olvasható.

A cikksorozat kilencedik része itt olvasható.

A cikksorozat tizedik része itt olvasható.