A lakatlan kontinens

Partvonalának hossza 45.000 km, nagysága pedig 14.000.000 km² felett van. Ez megegyezik Kanada, India és Egyiptom területének összegével. A kontinens alapját egy nagyobb földrész és a köré csoportosuló kisebb szigetek alkotják. Legmagasabb pontja a kontinens északi partjainak közelében lévő Mount Vinson (4892 m), ami kicsivel meghaladja a Mont Blanc-t, Európa legmagasabb csúcsát. A minimális kipárolgás hatására rendkívül kevés hó esik. A kontinens felszínének csupán 1%-a jégmentes. A területet átlagosan 1800 m vastag jégsivatag borítja. Itt koncentrálódott a világ jégtakarójának 90, és édes vizeinek 70%-a. A belső területek eddigi legalacsonyabb felszíni hőmérséklete -89,2 °C, ami negatív világrekord. Ezt az értéket a Vosztok (78. déli szélességi fok) nevű kutatóállomáson mértek 1983. július 21-én.

James Cook volt az első felfedező, aki jelentősebben foglalkozott a földrész megismerésével. Sokáig azonban az európaiak ismeretei csak a partvonalhoz közeli területekre korlátozódtak, míg 1909-ben az Északi-sark meghódítása felkeltette egyesekben a vállalkozó szellemet, hogy útnak induljanak a Déli-sark felé. Az út azonban olyan viszontagságos volt, hogy több életet is követelt. Elsőként a norvég Roald Amundsen és kísérői érték el a 0. déli földrajzi szélességre (1911. dec. 14), majd egy hónappal később az angol Robert Scott vezette expedíció is megérkezett. Míg Amundsenék sikeresen visszaértek, addig Scotték csapata számára rendkívüli megpróbáltatásokat rejtett a visszaút. A felfedezőcsapat tagjait a táplálék hiánya s a kimerültség rákényszerítette, hogy feladják a harcot. Az Antarktisz belsejének megismerésében fontos szerepük volt a repülős felfedezéseknek is, de a modern kutatások korszaka 1949-ben kezdődött el. A következő években megépültek az első állandó kutatóállomások is, melyek biztosítják a tudósok biztonságos ittartózkodását s zavartalan munkáját.

A kontinensen hozzávetőlegesen 150 kisebb tó létezik, ám az Antarktisz középső részén elterülő Vosztok-tó óriási méretének köszönhetően különös figyelmet érdemel. Jég borította területe olyan hatalmas, hogy elfoglalná Belgium felét (15.700 km2), vízmennyisége pedig 5000 évig el tudna látni egy Tokió nagyságú várost. A világ tavainak nagyság szerinti sorrendjében a 16. helyet foglalja el. Felfedezésének éve 1994, de csak néhány éves kutató mérések hozták meg méreteinek pontos nagyságát. Ma már tudjuk, hogy 250 km hosszú, legnagyobb szélessége 50 km, legnagyobb mélysége 1200 m (3. legmélyebb; megelőzi a Bajkál és a Tanganyika), s közel 4 km vastag jég fedi. A tó vizének hőmérséklete 0°C alatt van néhány fokkal, de mégsincs fagyott állapotban. A jétakaró tetején létesült az első antarktiszi kutatóállomás, a fentebb említett Vosztok. Miután 2007-et Nemzetközi Sarki Évvé nyilvánították, a szakemberek fokozottabb érdeklődéssel fordultak a poláris térségek felé, így a Vosztok-tóval kapcsolatban is jelentős kutatásokat végeztek. A fő kérdés az volt, valyon van-e élet a 15 millió éve jéggel fedett vízben, ami azóta el van zárva a napfény elől. A tó vize a mozgó jégárak segítségével lassan mégis cserélődik. Az első jég mintavételi kísérletek jelentős nehézségekkel jártak A tudósok csak lassan haladtak előre s fennállt annak a veszélye, hogy az alkalmazott technológia beszennyezi a természeti körülményeknek köszönhetően megőrzött jeget és a tóvizet. A hosszas, kitartó munka azonban meghozta az eredményt. Modern eszközökkel sikerült áthatolni a jégpáncélon és elérni a vizet. A mai jégrétegek alatt húzódó valamikori nagy folyók völgyét szintén sikerült meghatározni a kontinens felszínén.

Az Antarktisz kietlen, zord felszíne rendkívül értékes, esetenként igencsak ritkán előforduló ásványfajtákban gazdag kőzetrétegeket takar. Jelentősek a kőolaj- és földgáztartalékok; a ritka bórvegyületek, mint például a grandidierit nevű drágakő; a turmalin ami itt gyakran kvarccal együtt jelentkezik, s a legyfontosabb bórásvány; a világon létező két bóralszilit lelőhelyen túl (Csehország, Norvégia) itt csaknem tíz helyszínen vannak jelentős tartalékok ebből az ásványból. A kőzetalkotó földpátok közül jelen van a féldrágakőként is értékesített mikroklin, minek látványos zöldes színű változata az amazonit; a magnéziumban, nátriumban és kálciumban gazdag foszfát, a stornesit-(Y), s némely más ásvány egyedül csak itt található meg vagy csupán csak néhány helyen létezik a földön. 

Amikor megtörtént a kontinens országok közötti felszabdalása, a tudomány még nem rendelkezett ilyen mélyreható ismeretekkel a térség geológiai adottságait illetően. Idővel azonban elkezdtek feltárulni értékei s szükségszerűvé vált funkcióit tisztázni. A világ nagyhatalmai úgy döntöttek, hogy 50 éven át szabályozzák az itt folytatott tevékenységeket. Megegyeztek, hogy a területet csak békés célokra engedik használni, robbantani még kísérleti jelleggel is tilos. Tilos a kontinensen az ásványkincsek kiaknázása és mindenfajta környezetkárosítás, szennyezés is. Az újabbnál újabb kutatások azonban, újabbnál újabb értékes, ritka és gazdag lelőhelyek létezését bizonyították. A kitermelést ugyan nehezítenék az extrém körülmények és a több ezer méter vastag jégpáncél, de a technológia tökéletesedésével ez a probléma is egyre inkább eltörpülni látszik. A tények sajnos kedvezőtlenül befolyásolhatják a földrész további sorsát. A „karnyújtásnyira” lévő bőség az emberi kapzsisággal és az uralkodni vágyással találkozva többek szerint az egyezmény önkényes felrúgásához vezethet. Ezért sajnos déli kontinens sorsát illetően időzített bomba ketyeg s egyszer már „meglazult a robbanást indító szerkezet”, de végül mégsem indult meg az ásványkincsek kitermelése. Vajon úrrá tudunk-e lenni mohóságunkon, s meg tudjuk-e védeni önmagunktól az Antarktiszt? Valyon meg fogjuk őrizni gyermekeinknek e zordságában is fennséges földrészt?

Az olasz kutatóállomás