A népnevek írásmódja

A magyar helyesírásnak ezt a sajátosságát első ízben az akadémiai helyesírási szabályzat
1900. évi javaslata rögzíti, az 1901. évi szabályzat pedig kimondja, hogy a népek, a nemzetek és a
felekezetek neve kis kezdőbetűs. Korábban ezt a kérdést nemigen szabályozták. Addig, különösen
pedig az egységes helyesírási szabályzat megjelenése előtti időkben a nagy kezdőbetűs írásmód
volt elterjedve a közgyakorlatban. Egyrészt az országok nevének analógiájára, mintájára, másrészt
latin és német hatásra a régebbi nyelvtankönyvek nagy kezdőbetűvel íratták a nemzetek és a népek
nevét.

A népnevek írásmódjáról rendelkező szabályzati pont 1940-ben a népelemek nevével,
1954-ben pedig a népfajok, a nyelvek és a nyelvcsaládok nevével egészült ki. 1984-ben kihagyták
a nyelveket. A jelenleg érvényes 2015. évi tizenkettedik kiadás 145. pontja szól ezekről a
kérdésekről: „Kisbetűvel kezdjük a népek, népcsoportok és nyelvcsaládok nevét, például: észt,
kínai, magyar, orosz, szlovák; palóc, sváb, szász, székely, indián; finnugor, germán, román,
nyugati szláv, urál-altaji. Ugyancsak kis kezdőbetűsek a vallásokhoz, felekezetekhez tartozást
jelentő szavak, például: buddhista, katolikus, muszlim, református, sintó stb.” Az előző,
tizenegyedik kiadástól eltérően most nem szerepelnek a népelemek.

Egyeseket megtéveszt a francia, német, szerb stb. írásmód, és magyar szövegben is
nagybetűvel kezdik a nemzetek és a népek nevét, noha a magyar helyesírási szabályzat
egyértelműen a kisbetűs írásmód mellett foglal állást. A magyarban a népnevek rendszerint
megmaradnak melléknévnek, és ha főnevesülnek, akkor sem tartjuk szükségesnek nagybetűvel
való írásukat. Például: Beszélgettünk egy göröggel.; A határon sok lengyel várakozott.

A franciák másképpen gondolkoznak, a népneveket (mint főneveket) azzal különböztetik meg a hasonló hangzású melléknevektől, hogy nagy kezdőbetűvel írják őket. Az hongrois például a magyar népre jellemző tulajdonságot jelöl (kis kezdőbetűvel); ha nagy kezdőbetűvel írják, akkor viszont magyar emberre utal vagy a magyar népet jelöli.

Nyelvünkben nemcsak a népnevek, hanem a származásra utaló egyéb nevek is kis kezdőbetűsek: zombori, hódsági, szegedi, kikindai, csernyei, temerini, topolyai, zalaegerszegi, zilahi, losonci, abádszalóki; továbbá szerémségi, csallóközi, hajdúsági, muraközi, tiszaháti, kisalföldi, érmelléki, barcasági, sárközi, kemenesalji, sárréti, drávaközi; aztán afrikai, amerikai, tűzföldi, szibériai, alpesi, mikronéziai, közel-keleti stb. A szerb nyelvben az efféléket nagy kezdőbetűvel írják: Somborac (zombori férfi), Somborka (zombori nő), Kikinđanin, Kikinđanka, Sremac, Sremica, Šumadinac, Šumadinka, Zagorac, Zagorka, Amerikanac, Amerikanka stb.

A szerbben a személy illetőségére, származására utaló nevek sajátos csoportját alkotják a képzett főneveknek. Ilyen név képezhető az -ac, az -anac, az -anin, a -čanin, az -ak, a -lija, valamint az -ica, az -inja, a -ka és a -kinja képző segítségével. Például: Paraćinac, Austrijanac, Banaćanin, Šapčanin, Bošnjak, Nišlija; Nemica, Čehinja, Podrimka, Bečkinja stb.

A magyar nyelvben nincs meg a származási neveknek ez a sokfélesége, mi leginkább az -i
melléknévképzővel utalunk valakinek a származására: csókai, zentai, vásárhelyi stb. Néha a -beli képző is használatos erre a célra: egyesült államokbeli, dominikai köztársaságbeli stb. Az -i melléknévképzős szavakhoz hasonlóan ezeket az alakulatokat is kis kezdőbetűvel írjuk.