A költői nép

A világon mindegyik negyedik-ötödik ember ehhez az egyedülálló civilizációt kiépítő néphez tartozik. E költői néphez? Valóban így van. Egyetlen másik kultúrkörben sem volt akkora – szent szövegek tiszteletéhez mérhető – elismertsége a költészetnek, mint a kínaiak körében. Marco Polo, aki Nyugaton az első személyes tapasztalatokra támaszkodó híradást adta róluk, talán épp a hatásuk alatt szintén költői túlzásokba esett, amikor az akkor mongolok uralta kínaiakról írt. Gúnyolódtak is rajta eleget. Később azonban a velencei kereskedő sok hihetetlennek vélt állításáról kiderült, hogy valóságalappal rendelkezik. Az pedig végérvényesen bizonyságot nyert, hogy egy nehezen érthető, titokzatos, elkülönülő népről van szó.

Ma már a világ minden részében megtalálhatók, s akárcsak Nyugaton a zsidók, a beolvasztási kísérleteknek sikeresen ellenállnak. Ahol nagyobb számban vannak jelen, ott külön városnegyedeket építenek ki maguknak, melyek elkülönült, kis kínai világokként működnek a maguk ötezer éves hagyományaival kikövezett család- és közösségközpontú szabályrendszere szerint. Még a népek olvasztótégelye, Amerika sem volt képes „maga felé hajlítani” e nép derekát.

A vallástól a társadalmi hagyományokig sok összetevő erősíti ezt a beolvasztásnak szívósan ellenálló különállást. Közülük elég egyre fölhívnunk a figyelmet: a kínai nyelvre!

A kínai nyelv az izoláló (elszigetelő) nyelvek családjába tartozik, ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy beszéd közben mellőzik a ragokat. Helyettük egymástól elszigetelt szavakkal, segédszavakkal és a szórenddel fejezik ki magukat, formálják a mondat értelmét. A kínai nyelv másik legfontosabb sajátossága, hogy monoszillabikus (egyszótagú) nyelv. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyszótagúak a nyelv meghatározó szavai. Tokaji Zsolt sinológus szerint (T.ZS.: Kínai jelképtár. Szukits, 2001.) a mai, északi dialektuson alapuló köznyelvben mindössze 410 ilyen szótag található. Ha számításba vesszük, hogy ezeket négy meghatározott hanglejtés (zenei hangsúly) szerint ejthetők ki, számuk akkor is alig haladja meg a másfél ezret. Ebből a tényből egyenesen következik, hogy a nyugatiakkal összevetve a kínai nyelvben hihetetlenül sok az azonos hangzású szavak, a homonímák száma. Mi a magyar ár szavunkkal példázódhatnánk, ami egyszerre jelent áradatot, munkaeszközt és értékmérőt, de a kínaiaknál számtalan ilyen szó létezik, és ebből adódóan számtalan áthallás is, ami magától értetődően a kínai irodalmi hagyományra is rányomta a bélyegét. Itt a rugalmas kínai gondolkodás szellemében ugyanis nemcsak arról van szó, hogy egy hangformának több értelme van, hanem arról is, hogy a jelentések egybefolynak. A denevér (fu) például egyszerre jelenti a bőregeret és a szerencsét, merthogy a két szó hangalakja ugyanaz, ami miatt a jelentésük egymásban tükröződik. Ne gondoljuk tehát, hogy rosszat kívánnak nekünk, ha egy denevért ábrázoló képeslapot kapunk Kínából! Ellenkezőleg.

Nem könnyű ezt elfogadnunk a görögöktől eltanult, nyugati racionális gondolkodásmóddal, ahol az alapelv a szigorú arisztoteliánus logika szerint az egy szó, egy értelem. Nálunk az A nem lehet ugyanakkor B is. A kínaiaknál, a nyelv és a gondolkodásmód eltérése miatt, az A ugyanakkor B, sőt néha még C is.

Hasonlóságok és ellentétek a kínai és a nyugati kultúrkör között

A vallás nemcsak az üdvösségkeresés módszere, hanem értelmezési horizont is: egy-egy civilizáció kultúráját, gondolkodásmódját uralkodó hitrendszerei látcsövén át szemlélve érthetjük meg. Ennek a nem eléggé hangsúlyozott ténynek az oka a vallás ősi, kultúraépítő szerepében kereshető. A valamikori ereje teljében lévő üdvösségkereső rendszerek átfogó, mindenre kiterjedő gondolkodói és cselekvői mintát jelentettek híveiknek. Ezek, a vallások hagyománytisztelete miatt szinte változatlan minták, a kialakuló civilizációkba központi építőelemként épültek be. A mai elvilágiasodott, szekularizált társadalomban az embereknek nincs tudomásuk az életüket irányító gondolkodói és cselekvői minták vallási jellegéről, de ez mit sem változtat a tényen, hogy egy-egy civilizáció kulturális sajátosságainak a megértése uralkodó hitrendszereinek a megismerése nélkül lehetetlenvállalkozás. A szekularizációval csupán a vallási eredet tudata halványult el, annak a tényét az elvilágiasodás érintetlenül hagyta.

Nem a mai nyugati szemléletmód, a (világira és szentre) kettéosztott társadalmi szerkezetben gondolkodva kell látnunk a vallás kultúraépítő szerepét. A civilizációk kialakulásának az időszakában a vallási és a világi szféra elválasztatlanok voltak. Nem létezett különálló világi filozófia, világi cselekvési szabályrendszer, erkölcs vagy tudomány. Az adott kultúrkör uralkodó hitrendszereinek a gondolkodói és cselekvői mintája emiatt válhatott kultúraépítő alapelemmé.

Közös vonás a nyugati és a kínai ember kultúraépítő vallási hagyománya között, hogy az Égre tekintve mindketten a világot uraló rend forrására gondolnak. A vallási ihletforrás tekintetében eddig terjed a hasonlóság a két kultúrkör gondolkodásmódja között, az Éggel (a föntivel, a mennyeivel) kapcsolatos további elképzeléseik már szöges ellentétben állnak. A monoteista vallások, a kereszténység vagy a judaizmus szellemében nevelkedett nyugati ember egy trónon ülő végtelen hatalmú, hozzánk hasonló (antropomorf), személyes istent képzel el az elérhetetlen magasság, a Menny legtetején. A kínai az Eget személytelen hatalomként éli meg. Akaratnak vagy döntésnek, de nem egy legfelsőbb isteni lény (kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan) egyéni akaratának és döntésének. Rendteremtő hatalomnak látja, ám számára az Ég mindent irányító rendje (taoja) nem egy végtelen erejű teremtőisten elméjében megszületett elképzelés a világrendről. A kínai számára a cselekvő rend (a tao) átfogja az egész mindenséget, s egyben minden egyes létező legmélyebb és legbensőbb sajátsága. Általa kapcsolódhat harmonikus egységbe a mindenség három tartóoszlopa: az Ég, a Föld és az ember(világ). Ha összhang van e három létösszetevő között, akkor a tökéletes harmónia uralkodik. Ebből következik, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy élete alapelvévé tegye az Eget az Égalattival összekapcsoló rendet.
A valóság a nyugati ember számára is három összetevő (hierarchikus) viszonyára épül: Isten, a lélek és a világ kapcsolatára. (A korszakalkotó újkori filozófus, Immanuel Kant szintén ezeket a legáltalánosabb „fogalmakat” tekintette gondolkodásunk kiindulópontjainak.) A nyugati látásmódban is követelmény, hogy a hármasság (középütt elhelyezkedő) építőeleme, a lélek összhangba kerüljön az alatta és a fölötte levővel: a világgal és Istennel. Az előbbi révén a gondtalan létet, a világi boldogságot, az utóbbi révén az üdvösséget, a mennyei boldogságot biztosíthatja magának a lélek.

A hasonlóság mindössze eddig terjed. Már az elnevezések is jelzik a lényeges különbséget a két civilizáció között: a nyugati gondolkodási minta három személyes, a kínai pedig három személytelen valóságra építi a maga látásmódját.

Az egész részeként szemlélve az embert még a kínai embereszmény is a személytelen vonásokat helyezi előtérbe. A kínai, erősen kollektivista szellemű társadalmi szerkezet ebben a személytelen látásmódba mélyíti a gyökerét. Ennek a következménye, hogy az egyén szerepe e kultúrkörben az alárendelődés: a szülőnek, az uralkodónak, a közösségnek stb. A nyugati individualizmus – ami alapjait az alárendelődés társadalmi formáival való fokozatos szakításra helyezte – ennek a látásmódnak az egyenes ellentéte.

A szemléletbeli eltérés

A kínaiak gyakorlatias gondolkodásúak és természetközeli hozzáállásúak. Ez a jellemvonásuk az alapfogalmaikban is visszatükröződik. Általánosításuk nem elvonatkoztatásokra épül. A fölöttünk elterülő égre rámutatva és gondolva beszélnek például úgy az Égről, mint a valóság egyik tartóoszlopáról.

A nyugati ember és indiai civilizáció tagja elvonatkoztat, ha általánosít. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az indoeurópai népek látásmódjában érzéki és gondolatilag észlelhető tartalmakra oszlik ketté a valóság. Az érzékiben az egyedi és az adott (a konkrét), a gondolatiban az általános és az elvonatkoztatott (az absztrakt) tartományát tudatosítja az ember. Kulturális beállítódásuk függvényében az indoeurópai népek már különféle álláspontot képviselnek, de ez nem változtat a tényen, hogy az indoeurópaiak kettészítva, míg a kínaiak és az arabok hatása alatt kifejlődött iszlám civilizáció tagjai egységben igyekeznek látni a valóságot. Az utóbbiakkal kapcsolatban is kijelenthető, hogy a gondolkodásmódbeli eltérés következtében különbözőképpen szabadulnak meg a kettéosztó valóságlátás terhétől. Az iszlám híve mint az Istentől (Allahtól) jövő, általa teremtett, az ő döntésével létbe hívott tartalmakat kapcsolja vissza az érzékelhető és gondolatilag észlelt valóságot kiindulási forrásukhoz, vagyis az iszlám látásmódja a láthatatlanhoz és az érzékelhetetlenhez való visszacsatolással oldja meg a kettéoszlás kérdését. A kínai ember megoldása ennek az egyenes ellentétpárja. Ő az érzékelhetőhöz, az adotthoz kapcsolja az érzékelhetetlent és a kizárólag gondolatilag észlelhetőt. Ez a magyarázata, hogy a fölötte elterülő égre mutatva és gondolva beszél úgy az Égről, mint a valóság egyik tartóoszlopáról.

A kínai gondolkodásmód sajátossága a kettős szemlélet: nemcsak a dolgokat szemléli az érzékszervek igénybevételével, hanem ugyanazzal az érzéki pillantással betekintést nyer a dolgok mögöttibe is. Így láthatja meg a konkrét, a fölöttünk elterülő kerek égben az Eget: az égalattit elrendező akaratot.

A kínai a nyugati civilizációs látásmódnak az egyenes ellentétpárja. A nyugati szemléletmód, miként a valóságlátás is, kettéosztott. Két lépésből tevődik össze: az érzékekből vagy az ész elvonatkoztató természetéből indul ki, majd az érzékeltet az ész belátásával veti össze, az elgondoltat pedig az érzékek fényénél ellenőrzi. A kínai emberre jellemző kettős szemlélet elválaszthatatlan, egyidejű kettősségre épül: egyszerre tekint a dologra és a dolog mögöttire. (A Nyugaton is közismert kínai szimbólum, a taiji, az egymásba fonódó yin és yang jellel, pontosan kifejezi az egységbe fonódó kettősség alapelvét, a sajátos kínai látásmód alapvonását.) Ez a kettős szemlélet egyedül intuícióval kivitelezhető, ezért akár intuitív szemléletmódnak is nevezhetnénk, ellentétpárját, a nyugatit pedig racionálisnak. A ráció megelőzi az érzékelést, avagy utólagosan kapcsolódik ahhoz: lehetetlenség az egyidejűség az érzékelés és az észbeli megfontolás között. Az intuíció a jelen szemléletmódja, éppen ezért vagy egyidejűen jelentkezik az érzékeléssel vagy egyáltalán nincs. A kínai beállítódás ebből kifolyólag kétféle látásmódot eredményezhet: az intuitívat, avagy a – racionális átgondolástól is mentes – intuitív belátást nélkülöző tisztán érzékit. Az előbbi a tulajdonképpeni kínai látásmód, az utóbbi annak az elferdülése, vagy inkább a csökevénye. Ezzel szemben a nyugati csökevényes szemléletmódnak vagy a tisztán érzéki (vulgárisan materialista), vagy a tisztán észbeli (szubjektívan idealista) számít. Közös pont tehát a két civilizációs közeg között, hogy más kiindulásból ugyan, de a tisztán érzéki látásmód mindkét kultúrkör csökevényes gondolkodásmódjának számít.


A kínai nagyfal a kínai kultúrkör bezártságának a jelképe


Ma Mao ce-tung, a „kommunista császár” képe díszíti a Mennyei Béke terét