Hobbi, szenvedély vagy életstílus

A 20-as években voltak olyan kaliforniai srácok, akik az autóik által is utalni akartak rebellis mivoltukra. Ők azok, akik elindították a hot rod mániát.Néhány tinédzser frissen szerzett jogsijukkal és összespórolt pénzükkel a zsebükben megvettek egy kissé lestrapált Ford T-Modelt. A kor átlagautójával nem voltak megelégedve, többet akartak, szebb külsőt, erősebb motort. Az egyediség kedvéért mindinkább szebbé és gyorsabbá varázsolták a Fordot. Ahogy gyűlt a pénzük, abban az iramban pofozták ki a járgányt és növelték a teljesítményt is. Az első hot-rodok ilyen egyszerű módon születtek meg.

Az akkori módszerek jól láthatóan hasonlítanak a mai tuningolásra, csak éppen a divat és az igények mást kívántak és diktáltak. Menő volt, akinek új hengerfej és porlasztó díszelgett öreg T-Modelljén, amelynek legtöbbször a motorházteteje sem kerülte el a kukát a jobb hűtés és dögösebb külső kedvéért. Ezzel készen is voltak az autók a megmérettetésre. Padlógáz, és a menetszél már le is vitte a további szükségtelen karosszériaelemet. A ma is nagy népszerűségnek örvendő illegális utcai gyorsulások kezdete is ekkora datálhatók, a felizmosított járgányokkal rendszeresen versenyeztek a fiatalok a nyílt utcákon éjszakánként. Ahogy egyre több és több hot rod riogatta a békés polgárokat Los Angeles, Burbank és San Diego utcáin, a rendőrök is a csirkefogók nyomába szegődtek. Ekkor a rodderek taktikát változtattak, és a környékbeli sóstavak mentén rendeztek gyorsulási versenyeket.



A második világháborút követően, 1949-ben a Utah államban található Bonneville-i sóstó adott helyet az első hivatalosan megrendezett hot-rod versenynek, amelyen már több járműfajta és kategória is képviselte magát. A legnépszerűbb kategóriák a kupék és a roadsterek, ismertebb nevükön a Deuce-ok voltak. A kupék jellegzetessége volt, hogy általában a 30-as évekbeli Ford V8-asokból alakították ki őket. A leültetett járgányok tetejét megkurtították (Top-Chop), a roadstereknek általában még a motorháztetejét és a sárhányóit is a sutba vágták.
Később a hot-rodokon belül is újabb kategóriák alakultak ki. Míg a hot-rod az igazi versenyautót jelentette, addig az utcán is használható típusát Street-Rodnak nevezték.

Az 50-es évek közepétől új fogalomként alakult ki a Custom-Car, amely abban az időben leginkább az 50-es évekbeli Mercury-k átalakítását jelentette, elsősorban az optikát nézve, a teljesítmény ezeknél az „ólomszánkóknál” nem volt elsődleges szempont. Az 50-es években egyébként az autógyártók is rajongtak ezekért a mutatványokért, és egyre több olyan autót készítettek, amelyeket szemkápráztatóan lehetett átalakítani.



A hot rod lényege a motor. Rengeteg olyan kézikönyv jelent meg, amelyben oldalakon keresztül ecsetelik, hogyan lehet nagyon kevés pénzből legalább a duplájára növelni a teljesítményt. Nem véletlen, hogy külön megnevezés, a speed shop jelzi az üzleteket, amelyek a rodokhoz kínálnak hengerfejeket, porlasztókat, vezérműtengelyt és ezer más kütyüt.

Ahogy telt az idő, a hobbiból komoly üzletág nőtt ki, mára pedig a hot-rodozás nemcsak Amerikát érinti. Túllépet az Államokon és ma már számos ország fiataljai hot-rod lázban égnek. Európában leginkább Északon űzik előszeretettel ezt a remek hobbit, Svédországban és Norvégiában nagy kultusza van a hot-rodozásnak.

Az átalakításhoz leghíresebb és legjobban kedvelt autók még a mai napig is az öreg Fordok, Chevroletek, Mercuryk közül kerülnek ki, de az autógyártók közül az amerikai Chrysler volt az egyetlen, aki a 90-es évek elején elkezdte életre hívni az elmúlt korszak irányzatát. Tom Gale volt a Chrysler akkori főtervezője, aki maga is nagy hot-rod építő volt, éppen ezért nem kérdéses, hogy a cég miért kapott rá ennyire a retro stílusra, és miért jelentek meg sorra a régi hot-rodokra emlékeztető járgányaikkal.