A lőporos Balkán

A XIX. század végén egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a század közepén újra egységessé, vagy belpolitikailag szilárddá váló európai nagyhatalmak, és a régi gyarmattartó hatalmak közötti feszültség a Török Birodalom esetleges felosztását eredményezi, illetően fokozatosan nőni fog addig, amíg háborús konfliktussá nem alakul. Míg a kontinens nagyobb részén az emberek viszonylag békében éltek, és élvezték a II. ipari forradalom technikai és tudományos vívmányainak eredményeit és a kibontakozó változásokat, addig az európai érdekellentétek a Balkánon mind kifejezettebbé váltak. A leginkább érdekelt nagyhatalmak közé a Cári Oroszország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia tartozott, ám igencsak érdekelt volt a Német Császárság, de Franciaország és Anglia sem akart kimaradni ennek a stratégiailag fontos területnek a felosztásából.

1875-ben, az Oszmán Birodalomhoz tartozó Boszniában kezdődött az az elégedetlenség, mely végül háborúhoz vezetett, és ebbe Szerbia meg Montenegró mellett Oroszország is bekapcsolódott. A török vereséggel véget érő háború, és az azt lezáró San Stefanó-i béke a balkáni államok függetlenségét hozta, felszabadította azokat a több évszázados török uralom alól. Csakhogy a többi nagyhatalom nem nézhette tétlenül, hogy Oroszország e győzelme által túlzott befolyásra tett szert a Balkánon, így összehívták a berlini kongresszust, mely igyekezett a balkáni területek fölötti érdekeket arányosabban megosztani az érdekelt felek között. A kongresszus határozatai alapján így osztották fel az Oszmán Birodalom bizonyos területeit: Bulgária részben önálló lett, a Balkán hegységtől délre fekvő térség keleti része Kelet-Rumélia néven az Oszmán Birodalom autonóm tartománya maradt. Románia megkapta Dél-Dobrudzsát és kikiáltották függetlenségét. Szerbia önállóságának elismerése mellett Pirot, Vranje, Toplica, és Nis vidékét csatolhatta területéhez. Anglia megkapta Ciprus szigetét. Az Osztrák-Magyar Monarchia jogot kapott Bosznia-Hercegovina 30 évre történő katonai megszállására, valamint Montenegró is függetlenné vált, és kijárata lett az Adriai tengerre, és végül Oroszország megkapta Besszarábiát és Örményországot.

Szinte mindenki elégedetlen volt a kongresszuson hozott eredménnyel. Bár a balkáni új államok örültek függetlenségüknek, most már ők is terveket szőttek arról, hogyan terjeszkedhetnének a törökök kezén maradt európai területek rovására. Ez még inkább bonyolította a balkáni helyzetet. Tovább tetézte ezt, hogy a macedónok és az albánok is elkezdték harcukat a függetlenségük kivívására. A nagyhatalmak abba a helyzetbe kerültek, hogy félniük kellett attól, hogy az új államok elhappolják előlük a Török Birodalom még megmaradt területeit, ezért diplomáciai úton egymás ellen uszítgatták azokat. Ennek következtében állandó válságok, háborúk, királygyilkosságok, merényletek rázkódtatták meg Európának e délkeleti részében kialakult új államait. Nem is csoda, hogy a múlt századfordulón ezt a térséget lőporos hordónak, vagy fortyogó üstnek nevezték. Tehát amíg Európa a La Belle epoque (boldog békeidők) korszakát élvezte, addig a Balkánon az elkövetkező háborúk szele egyre inkább érezhetővé vált.

A történészek éppen ebben most emlékeznek meg az első Balkán-háború kitörésének századik évfordulójáról.

Az első Balkán-háború a Balkán-szövetség tagjainak (Bulgária, Szerbia, Görögország, Montenegró) az Oszmán Birodalom ellen vívott, 1912. október 8-ától 1913. május 30-áig (a Julianus-naptár szerint 1912. szeptember 25-étől 1913. május 17-éig) tartó, török vereséggel záruló háborúja volt.