Tudta-e?
Melyik állat építi a legnagyobb települést? A prérikutyák. Az eddigi legnagyobb "városuk" akkora volt mint Bajorország.

100. szám - 2012. november 01.

Európa bölcsői

Európa határait sohasem a hódítások növelték meg, hanem az, ha a civilizációs felségterületéhez még hozzá nem tartozó szomszédos térség lakosságát sikerült európai gondolkodásmódúvá formálnia
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

 Ha nem puszta földrajzi kategóriát értünk a kontinens neve alatt, hanem sajátos civilizációt és gondolkodásmódot, akkor elmondható, hogy Európa a Római Birodalom bukása után az ókor és a középkor közötti átmeneti időszakban mindössze két (nagyobb) országnyi területre zsugorodott. Keleten ekkor már csak a Kis-Ázsiát és a Balkán egyes részeit uraló Bizánc őrizte a rómaiság, s az abból a fokozatosan kibontakozó európaiság lángját, Nyugaton pedig a Galliát és Itália északi részeit birtokló Frank Birodalom, ami ekkor még csak egy feltörekvő államalakulat volt és rómainak vagy európainak is csak félig-meddig nevezhető. A katolikus egyház térítő munkája tette azzá, akkoriban ugyanis a kereszténység, egyet jelentett a római civilizációs hovatartozással, amiből idővel kialakult az európai civilizációs mivolt.

A két niceai-konstantinápolyi hitvallástól nem eltávolodó pátriárkátusból, Rómából és Konstantinápolyból misszióra felhatalmazást kapó egyháziak, valamint az ír térítő szerzetesek tették európaivá a későbbiekben csatlakozott részeket, északon a vad vikingek utódait, délen a balkáni szlávokat, nyugaton az íreket, keleten a csehek, a lengyelek és az oroszok földjét, sőt még a lovaikon száguldozó, a 10. században egész Európában rémületet keltő magyarokat is. Ők voltak az igazi hódítók, akik a hittel kimondott szó erejével győzedelmeskedtek az idegen valláson és gondolkodásmódon. Nem a páncélba öltözött középkori lovagok terjesztették ki Európa határait, hanem a papok és a szerzetesek, bár a középkor világát ismerve, amelyben az egyház és az állam elválaszthatatlanul összekapcsolódott, a fegyverek meggyőző ereje is mindig ott állt mint félresöpörhetetlen érv a pogányoknak újszerűen hangzó vallási gondolatok mögött.

Kölcsönös függés kötötte össze őket. Egyedül az uralkodó és az állami karhatalom tevékeny védnöksége alatt működhetett az egyház, és kizárólag az egyház jóváhagyásával lehetett törvényes az uralkodó. Az említett összefonódásból egyenesen következett, hogy ebben a korban a keresztény hit terjesztése és a vallásgyakorlás sem lehetett teljesen erőszakmentes. Az újkorban kifejlődött európai alapértéket, a gondolat- és vallásszabadságot, a vallásinak és a világinak éppen ebből az összekapcsolódásból kifolyólag még nem ismerhették a középkorban, ami a másik három európai időhatárral, az ókorral, az újkorral és a francia forradalom óta tartó modern korral szembeállítva mintegy ellenkorszakká teszi a középkort. Ellenkorszakká abban az értelemben, hogy míg a másik három időszakot a vallási és a világi különválása és egymástól való távolodása jellemezte, addig ezt a vallási és a világi összefonódása és kölcsönös függése. 

Önellentmondásos helyzet, hogy mindezek ellenére egyedül a középkornak volt köszönhető, hogy a római értékrend, kultúra, gondolkodás- és viselkedésmód, államszervezési tudomány megőrződhetett, amelyekből ezután kialakulhatott a mai európai civilizációs mivolt, hogy a harmadik évezredben az is továbbfejlődhessen majd a jövő globalizálódott világának az európaiságává, amit valószínűleg legalább akkora különbség választ majd el a mai Európától, mint amekkora azt a Római Birodalomtól.

A mínoszi civilizáció

Az Európának nevezett civilizáció a Római Birodalom civilizációs alapjaira épült rá, a római pedig kulturális értelemben közismerten a görög civilizáció alapjaira. Emiatt Európa joggal tekintheti magát nemcsak a római, hanem a görög civilizáció és gondolkodásmód örökösének is.
Róma ezerötszáz éven át állt fenn. Sok évszázaddal Róma városának a megalapítása előtt (a római hagyomány szerint ez Kr. e. 753-ban volt) létezett egy szigeti civilizáció is, ami szintén megközelítőleg ezerötszáz éves történelmet tudhat a magáénak. Sajnos erről a történelemről egyelőre csak nagyon keveset tudhatunk. Egy azonban kétségbevonhatatlan: ez a szigeti civilizáció a görög kultúra elődjének tekinthető, ezáltal pedig az európai kultúrkör legkorábbi – visszamenőleg harmadik generációs – ősének is.

Fölfedezője Arthur Evans az ismert görög mítosz királyáról, Mínoszról, minószinak nevezte el ezt a Kréta szigetén kialakult civilizációt. Az utókornak hátramaradt tárgyi emlékekben, a minószi művészet realista ábrázolásra és emberi léptékre törekvő remekműveiben, a festményekben, a vázák díszítésein, a palotákat támasztó oszlopokban az első olyan kulturális kifejezésmódot fedezhetjük föl, amit mi európaiak szinte már a sajátunknak érezhetünk. Az ázsiai civilizációk, az egyiptomiak és a babiloniak monumentális építményei és öröklétbe merevedő művészi alkotásai ámulatba ejtenek bennünket, de távolinak érezzük magunktól a mögöttük álló látásmódot, amelyben minden a túlviláginak, a megfoghatatlannak és az azt megtestesítő világi hatalomnak rendelődik alá: a világi a szentnek, a testi a szelleminek, az egyéni a közösséginek, az egyes ember a világra született istenként tisztelt uralkodónak. A krétai civilizáció alkotásain már átviláglik a szabadság fénye: ezek a realizmusra törekvő alkotások emberléptékűséggel a világnak a szent életidegensége alóli, a testinek a szellemi zsarnokága alóli, az egyénnek a közösségi parancsuralma alóli és az embernek az állam despotikus hatalma alóli fölszabadulását hirdetik a művészet eszköztárával.

Történelmi ismereteink hiányosságaiból kifolyólag nem tudhatjuk, hogy ezeknek az alkotásoknak a szabadságot árasztó szelleme az akkori krétai ember életmódjának és gondolkodásmódjának a visszatükröződése volt-e, vagy inkább a Kr. e-i második évezred elejétől megerősödő és az állami hatalomtól egyre inkább önállósuló – az ókori mércék szerinti – polgári réteg igényeinek a kielégítése, a lakosság azon meggazdagodó része ízlésének a kiszolgálása tehát, akik a krétai luxusáruk fő vásárlórétegét képezhették. Minden bizonnyal az egyik is és a másik is közrejátszott, hogy a művészi kifejezésmód ilyenné vált. Azt viszont már teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a történelem során az ókori Hellászban a görögök civilizációteremtő szellemi ereje már központi ismertetőjegyévé tette a világit a szent életidegensége alól, valamint az egyént a közösség és az állam parancsuralma alól fölszabadítani kívánó emberi törekvést. Ma is ez, az egyéni jogainkhoz való ragaszkodás és a sajátos emberközpontú világlátás tesz bennünket európaiakká.

A legyőzöttek szellemi győzelme

Az első európaiak szellemi értelemben a görögök voltak, Európa ennek ellenére a középkor során, mint a Római Birodalom szellemi örököse és jogutódja, mégis makacsul a rómaiaktól származtatta a létét. A kontinens elnevezése is a görögöktől, s nem a rómaiaktól származik. A hellének azonban nem tekintették magukat kizárólagosan európaiaknak, az Európa és az Ázsia közötti megkülönböztetés, amelyben Ázsia az idegent, a másmilyent, a barbárt jelenti, a későbbi viszonyokat, a kereszténység és az iszlám középkori harcát visszatükröző gondolati képződmény. Az Égei-tenger körüli szárazföldet, a Peloponnészoszi félszigetet és Kis-Ázsia nyugati partjait, valamint a közöttük lévő szigeteket belakó görögök élőhelyük szerint legalább annyira voltak európaiak, mint amennyire ázsiaiak, s ez a kettős hovatartozásuk lényegében a görög gyarmatosítás idején sem változott meg. A Kr. e-i 8. századtól a hellének egyaránt terjeszkedtek keleten és nyugaton.

Közismert, hogy Hellász sem a területi egység miatt alkotott egy világosan elkülöníthető térséget az akkor létező kultúrkörök sorában, hanem a gondolkodásmód, az életmód mássága miatt. Először a makedónoknak sikerült katonai erővel egyesíteniük Hellászt, de nekik is csak rövid időre, mert nem az egységre teremtődött ez a részekre tagolt, völgyeknek és fennsíkoknak hegykoszorúkkal körülvett és a szigeteknek tengervízzel övezett görögföld, ahol még az évszakok is elválnak egymástól. „Márciusban Messaniában már nyár van, a szomszédos Lacedaemonban még tavasz, míg Arcadiában a tél borzongat” – írja erről Majoros József. A földrajzi akadályok ellenére Hellász szellemi téren másfél évezreden át megbonthatatlan egységet képezett, még a római hódítás sem volt képes a görögségnek e civilizációs különállóságát megsemmisíteni, sőt, szellemi teremtőerejükre hagyatkozva végső soron a hellének győzedelmeskedtek Rómán, nemcsak kulturális értelemben, tehát nemcsak azzal, hogy műveltségükkel, emberközpontú világlátásukkal, az egyént béklyóiból fölszabadító bölcseletükkel végérvényesen „megfertőzték” a latinokat, hanem abban a világias értelemben is, hogy a Kelet-Római Birodalmat, Bizáncot, mindössze egy-két évszázad alatt görög nyelvű és kultúrájú birodalommá alakították, ami ezután már csak a nevében volt római. Ez a példa is azt támasztja alá, hogy a civilizációt a sajátos gondolkodásmód és világlátás élteti, nem a világi hatalom és a katonai erő.

 A knósszoszi palota egy rekonstruált részlete

 A közkedvelt mínoszi „sport”, a bikaátugrás

Freskórészlet a knósszoszi palotából
 

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor