A felegyenesedés hatása az emberré válásban

Az emberré válás útját a különféle kordivatok is befolyásolták/ják. Az alábbi idézet Richard Leakey-től [1] való, és ebben a fenn említett kordivatokat összegzi: "Darwin napjaiban, amikor az életet és az evolúciót küzdelemnek tekintették, az eszközök és fegyverek használatát hangsúlyozták. Századunk [XX. század] első évtizedeiben - az edwardiánus optimizmus virágkorában - az agy, az értelem és a fennkölt gondolatok tettek minket azzá, amik vagyunk. Épp ez az agy iránti elfogultság fogadtatta el oly könnyen eredetiként a piltdowni hamisítványt, amely egy modern nagyságú agykoponyát szerkesztett össze egy majomállkapoccsal. A negyvenes években, a technológia nagy fellendülésével, az eszközkészítő ember uralkodott a színen. A háborús évek sem múltak el nyomtalanul. Az emberré válásban megjelent ősként a „gyilkos majom”. És nyilván nem véletlen, hogy a hatvanas években, a tömegkommunikációs eszközök nagy felvirágozása idején a nyelvet tekintették az emberi haladás fő eszközének. Napjainkban, az erősödő nőmozgalmakkal párhuzamosan, a vadászó emberférfi képét egyre inkább átveszi a kooperatív vadászó-gyűjtögető csoportok képe, amelyekben a nőké a vezető szerep."

Ebből kiviláglik, hogy a továbbiakban is a technikai-tudományos bizonyítások a különféle korszakok hipotéziseit igyekeznek majd igazolni vagy cáfolni. Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy az emberré válás folyamatának meghatározásában ma már nemcsak az antropológiának van fontos szerepe, hanem számos más tudománynak is, így a genetikának, a pszichológiának, az etológiának, a nyelvészetnek stb., ami által egyre komplexebbé válnak a kutatás módszerei.

Ami mostanában egyre inkább bizonyosságot nyer az, hogy a felegyenesedés folyamatának jelentős szerepe volt az emberré válásban. Ennek a feltételezésnek a bebizonyításában sok ellentmondás alakult ki. Amiben a tudósok mindenképpen megegyeznek, az a klímaváltozás, ami több millió évvel ezelőtt a felegyenesedés kialakulásában fontos szerepet játszott. Amiben viszont már nem egyeznek a vélemények, azt az alább bemutatott különböző elméletek igazolják. A vízben való fejlődés elmélete szerint a lényeg abban áll, hogy a környezeti, éghajlati változások következtében az ősember részlegesen vagy teljesen vízben, víz mellett volt kénytelen élni. Ezen elmélet szerint a tengerparton a vízben élelmet kereső emberelődök egyre beljebb merészkedve egyenesedtek fel, vagy a folyamatos vízben tartózkodás hatására változott meg a testtartásuk, a szőrzetük stb. Ezt az elméletet nagyon sokan vitatják, annak következtében, hogy elég kevés rá a tényszerű bizonyíték, mert ilyen jellegű leletek Dél-Afrika partközeli barlangjaiban ugyan előkerültek, ahol sok kagylóhéjat és más tengeri élőlények maradványait találták meg ősemberi leletekkel együtt, de ezek jóval későbbi korból származó leletek, nem pedig a felegyenesedés időszakból valók.

A tudósok többsége ezért a szavanna-elméletet találja igazolhatóbbnak. A szavanna-elmélet szerint a felmelegedés következtében megindult a fák mennyiségének jelentős csökkenése, ami folytán a környezet szárazabbá vált. Ez váltotta ki a felegyenesedés folyamatát, hiszen az élelemgyűjtésben az emberféléknek a klímaváltozás miatt nagy távolságokat kellett megtenniük. A fák már csak az esős évszakokban kínáltak tápláló gyümölcsöket, és az előembereknek a száraz időszakokban át kellett térniük a földben található gumókra és gyökerekre. Mindez hátrányosan hatott a quadrupedalizmus (négy lábon való járás) megmaradására, mert ez rendkívüli energiapazarlást jelentett emberi őseinknek. A bipedalizmus (két lábon járás) fejlődése a korai hominidák (emberfélék) számára azért volt előnyös, mert kevesebb energiapazarlást hozott, valamint a felszabadult mellső végtagokat már másra is fel lehetett használni. Persze a szavanna-elméleten belül is léteznek viták a fejlődés lehetséges irányairól, amiről még írni fogok. Annyi bizonyos, hogy először a felegyenesedett járásmód terjedt el, és csak ezután indult meg az agy térfogatának a növekedése. A felegyenesedett járás továbbá alapvető változásokat okozott az ember csontvázában is, különösen a láb, a térd és a medence változott meg, de a testet fedő szőrzet is ritkulhatott, valamint a testhőmérséklet szabályozása is fejlődött az izzadás következtében. Visszatérve a szavanna-elméleten belüli szemléletmódokra, itt is különféle elméletekkel találkozhatunk. Az egyik szerint az emberré válás folyamata annak köszönhetően indult meg, hogy az emberfélék dögöket ettek. Pontosabban a dögevés-elmélet szerint az elődeink az agyvelőhöz és a csontok velőjéhez hozzájutva fejlődhettek, miután a ragadozók ezekhez nem tudtak hozzájutni, és ez azért volt fontos, mert a velő tápanyagban igencsak gazdag. A másik elmélet a hőségben való vadászat elmélete. Ez utóbbi szerint a felegyenesedett elődeink azt az előnyüket használták ki, hogy a déli hőségben addig űzték a vadat, amíg az hőgutát nem kapott, mert amíg az elődeink az izzadás következtében a testhőmérsékletüket szabályozni tudták, addig az állatok erre nem voltak és máig sem képesek. Ez utóbbi feltételezést a mai természeti körülmények között vadászó afrikai népek mindmáig azonos elveken alapuló vadászatával igazolják.



Bár a tudósok eltérő elméletekkel igyekeznek az emberré válás folyamatát bemutatni és igazolni, ezek mindig csak részben lesznek igazolhatóak, mert hiányoznak hozzá a megfelelő tárgyi leletek, és más adatok, de egy lényeges kérdésben mégis azonos véleményen vannak a paleoantropológusok, ez pedig, hogy a felegyenesedett járás volt az, ami alapvető változásokat okozott az ember csontvázában, életében. Miután megváltozott a test súlypontja, megerősödött a medencecsont, és a lábizmok már lehetővé tették a kényelmes állást, gyaloglást, majd a gyors futást, ezek a körülmények új feltételeket biztosítottak egy újfajta, energiatakarékos életmód kialakulásában, ami tovább serkentette az ember fejlődését az evolúció egy magasabb szintjére.

[1] Leakey, R.: The making of mankind. Michael Joseph Ltd., London, 52.-53.