Technikatörténelem III.

MiG

Egy vadászrepülőgép család története
Gutási Mihály, történész

Ajánlom

A MiG elnevezés sokak számára ismerős. Sokan látták is őket légi parádék vagy akár a fejük felett szolgálat közben elsuhanni, esetleg katonai szolgálatuk ideje alatt, talán egyesek vezették is. Történetük és elnevezésük eredete azonban már kevésbé ismert. A repülőgép család létrejötte két személyhez köthető. Artem Mikoyan és Mihail Gurjevic. Az elnevezés a két személy vezetéknevének kezdőbetűje és az orosz „és” szócskából tevődik össze.

A történet a második világháború előtt kezdődik 1939 decemberében, amikor a két mérnök megalapította a MiG tervezőirodát. Az első repülőgép 1940-ben került sorozatgyártásba. A tervrajzokon I-200-as prototípusként szerepel. A repülőgépbe az Alexander Mikulin által tervezett M 35-ös jelzésű motor került beépítésre, amelyet eredetileg nagy hatótávú bombázókba terveztek. A gép a MiG 1 néven került hadrendbe a szovjet hadsereg kötelékében. Előnyei a nagy sebesség, nagy repülési magasság és a kiváló manőverezhetőség nagy magasságokban volt. Hátránya viszont hogy a repülő egyáltalán nem volt páncélozott, nagyon sérülékeny volt és manőverezhetőségében, az alacsonyabb magasságokban alul maradt az ellenfél Messerschmitt 109-essel szemben. A típusból mindössze 100 darab készült. Az első tesztpilóta Arkagyij Ikatov volt, aki egy szovjet sebességi rekordot is felállított (848 km/h).

A tervezőiroda által kifejlesztett következő prototípus az I-220 volt, amely MiG 3 néven került sorozatgyártásba. Ez a gép már el volt látva páncélzattal és így jobban állta az ellenséges repülők géppuskatüzét. Azonban ez a típus csak módosított változata volt az előzőnek, így megörökölte a hátrányait. Legfőképp nagy magasságú elfogó vadászgépként alkalmazták, mivel akkor a szovjet hadseregben voltak már repülők, amelyeket a háború ideje alatt fejlesztettek ki. Ilyenek voltak a Jak B7 és az LA5 majd a háború legvégén az LA7. Ezen repülők hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, mint az ellenséges Messerschmittek és Focke-Wulfok. A típusnak több variánsai is voltak. Némelyeket túlnyomásos fülkével láttak el. A repülőgépek modul szerkezetűek voltak, ami nagyban felgyorsította a gyártásukat.

A következő repülő, amelyet a tervezőiroda közvetlen a háború után fejlesztett ki a MiG 13 néven állt hadrendbe a szovjet tengerészetnél. Mindössze néhányat gyártottak belőle. A repülőgép rendelkezett a hagyományos dugattyús motor mellett egy kompresszorral is, amely a repülőgép testének hátsó részében lévő égőtérbe juttatta a levegőt. A gép nagyon megbízhatatlan volt.

Az iroda kifejlesztett még egy háromüléses kísérleti repülőgépet, amely a MiG 8 elnevezést kapta. Ez a modell a későbbi nyilazott szárnyú repülőgépek alapjául szolgált. Becenevét az utkát (kacsa) a szokatlan alakja miatt kapta. A mérnökök már a háború ideje alatt rájöttek, hogy a légcsavaros, benzinmotoros meghajtású repülőgép sebessége nem lehet több 850 km/h-nál. A németeknek és az angoloknak már a háború végére volt kifejlesztett sugármeghajtású repülőgépük.

A tervezőiroda által kifejlesztett első sugármeghajtású gép a MiG 9-es volt. A német és osztrák mérnökök segítségével és az átvett és zsákmányolt tervek alapján (mivel a szovjet hadsereg miután bevonult Berlinbe a szabadalmi iroda épületét kiürítették és a tartalmát elszállították, így feltehető, hogy a sugármeghajtású repülő tervei is az iratok között voltak). A MiG 9-es kettő BMW gyártású gázturbinás sugármeghajtású hajtóművel rendelkezett. Fegyverzete egy 37 mm és kettő 23 mm-es Gundelman gépágyú volt. A gép először 1946. április 24-én emelkedett levegőbe. Csúcssebessége 910km/h volt. Legnagyobb repülési magassága 13.000 méter. Túlnyomásos fülkével, törzsféklapokkal, tricikli elrendezésű futóművekkel és katapultüléssel szerelték fel. Összesen 598 darabot gyártottak belőle. Hiányosságai a megbízhatatlan hajtómű és a gép irányítási problémái voltak.

A következő sugármeghajtású repülőgép az iroda által tervezett, első világhírnévre szert tevő MiG 15-ös volt. Nemcsak a szovjet hadsereg használta, hanem a többi szocialista ország is. A koreai háborúban (1950.6.25-1953.7.27) alkalmazták először és igen nagy sikerrel. A kísérleti típusokba az angol munkáspárti kormány által leszállított 45 darab Rolls Royce Derwent és 25 darab Nene motor került beszerelésre. A repülőgép 45 fokban hátranyilazott karcsú deltaszárnyakkal rendelkezett és T alakú farokrésszel. Papíron a repülőgép az I-270-es jelzéssel rendelkezett, majd a sorozatgyártásba kerülésekor kapta a MiG 15 nevet. Az első kísérleti típus 1946 végén repült, ami után a két tervező 1947-ben Sztálin-díjat kapott (ami 150 ezer rubelt jelentett fejenként). A MiG 15 sorozatgyártása 1948 tavaszán kezdődött meg. Végsebessége 1050 km/h, csúcsmagassága 15.250 méter volt, fegyverzete megegyezett az elődjével, a MiG 9-essel. A gép felépítése modul szerkezetű volt, így karbantartása nagyon egyszerű volt. A szárnycsere négyfős szerelőcsapat esetén 25 percet vett igénybe, a hajtóműcsere pedig egy órát.

A koreai háborúban szerzett tapasztalatok alapján tökéletesítésre került sor. A következő prototípus az I-330-as volt, amely MiG 17 néven került sorozatgyártásba 1952 vége felé. Nagyobb volt elődjénél és égetős hajtóművel rendelkezett, aminek hála kicsit gyorsabban repült és nagyobb magasságba tudott emelkedni. Ivacsenko berepülőpilóta egy alkalommal zuhanórepülésben még a hanghatárt is átlépte. Igyekeztek még a típuson az elődjének a stabilitási problémáit is kiküszöbölni, mivel a MiG 15-ös hajlamos volt egy-egy forduló alkalmával megfékezhetetlen pörgésbe kezdeni. Bevetésére a Vietnámi háborúban (1955.11.1-1975.4.30) került sor.

1950-ben a tervezőiroda parancsot kapott egy olyan elfogó vadászgép megépítésére, amely egyenes repülésben is át tudja lépni a hanghatárt. Ez a gép MiG 19 névvel vonult be a történelembe. Sok új kísérletet hajtottak végre mire elérték a kívánt eredményt. A gépnek több prototípusa volt, majd az SN9 elnevezésű került sorozatgyártásba. A gépekbe Tumanskij sugárhajtóműveket és Luskin utánégetőket szereltek. 58 fokban hátranyilazott szárnyakkal rendelkezett és 1450 km/h sebességet érhetett el. A gép repülés közben is vehetett fel üzemanyagot a szárnyon keresztül. Alkalmazására a Vietnámi háborúban került sor.

Az iroda számára a következő megrendelés egy szuperszonikus nagymagasságú elfogó vadászgép kifejlesztése volt. Ezt az amerikai B52-es atomhordozó bombázók elfogásának feladatára szánták. Az új gép először 1956 júniusában repült egy légi parádén. A gépnek delta szárnyai voltak. Számos sebességi és magassági csúcsot döntött meg. Nagyjából 30 ország légierejénél szolgált. Ez volt a MiG 21-es. Automatikus szabályzású légbeömlő nyílású R 11-es Tumanskij sugárhajtóművel rendelkezett. Fegyverzete a 30 mm-es gépágyúk mellett levegő-levegő rakétát is tartalmazott. Bevetésére a vietnámi háború vége felé került sor. Ez volt egyúttal Artem Mikoyan utolsó munkája. Az ez után következő repülőgépeket már más tervezők munkája alapján készítették. Az iroda vezetését Alexander Beljakov vette át.

Az első újabb generációs gép a MiG 23-as volt. Egy könnyű, változtatható szárnyú, több célú vadászgépről van szó, amely már rendelkezett beépített radarral és infravörös célravezető levegő-levegő rakétákkal. Szolgálatba állítási év 1970 volt. A gép számos újdonsággal rendelkezett, mint a szem magasságában elhelyezkedő adatkivetítő és a lézeres távolságmérő. Mindez azért volt lehetséges, mivel a beömlőnyílások már nem a gép orrában helyezkedtek el, hanem a géptörzs oldalán. A gép földi célok ellen kifejlesztett variánsa a MiG 27-es volt. Ez a variáns nagyobb erejű hajtóművel rendelkezett, ami több fegyverzet felszerelését tette lehetővé. Emellett erősebb páncélzatot is kapott, a pilótafülke és a géptörzs mellett egy jellegzetes karmot helyeztek el. A világon számos légierőnél szolgált, bevetésére Afganisztánban (1979-1989), az irak-iráni háborúban, (1980.9.22-1988.8.20), majd az izraeli-arab konfliktusban (1982) került sor.

Az iroda által tervezett leggyorsabb vadászgép a MiG 25 Foxbat és variánsa a MiG 31 voltak. A MiG 25 1966-tól állt szolgálatban, a MiG 31 pedig 1983-tól. Felderítésre és közelharcra is használták. Azonban amire igazán szánták, a „Blackbird” amerikai kémrepülő elfogására, nem volt alkalmas. A repülő végsebessége 2,8 mach volt. Fegyverzete csak rakétákból állt. A típus fejlesztésében még részt vett Mihail Gurjevic. A MiG 25 és 31 számos világcsúcsot állított fel és máig a leggyorsabb elfogó vadászgépnek számít. A MiG 31-es azóta számos újításon esett át. A 25-össel ellentétben gépágyúval is felszerelték és digitalizálták. Rendelkezik kódolt adó-vevő rendszerrel és nagy hatósugarú fedélzeti radarral. Ami nagyban megkülönbözteti elődjeitől, hogy dupla vezérsíkkal látták el, ami nagyban hozzájárult a zuhanás közbeni stabilitáshoz. A gép nem kezdett megállíthatatlanul pörögni.

A MiG sorozat legfiatalabb tagja a MiG 29 többcélú vadászgép, amelynek NATO kódneve a Fulcrum. Számos variánsa létezik. A világon 30 ország légierejénél szolgált és soknál szolgál a mai napig is. 1983-ban helyezték szolgálatba. Egy 30 mm-es Gatling típusú gépágyúval rendelkezik. Több típusú rakéta szerelhető fel rá, függően a variánstól. Erre a típusra is jellemző a dupla vezérsík. A repülőgépet a tengerészet is használja, MiG 29 Fulcrum K jelzéssel. Az alaptípus végsebessége 2,4 mach. Eredetileg Tumanskij sugármeghajtó elemekkel szerelték fel, de az újabb gépekben már más meghajtó művekkel is kísérleteznek. Folyamatosan modernizálják őket. A két legújabb variánsa a MiG 33 és a MiG 35, amelyek jelenleg is szolgálnak az orosz légierőnél.

MiG 1