A balkáni nacionalizmus

Közép-Kelet-Európára emlékeztet abban, hogy történelme során, Kelet és Nyugat közé ékelve, a sokkal erősebb nyugati és keleti hatalmak között kellett őrlődnie. Helyzete e tekintetben Közép-Kelet-Európánál is sokkal viszontagságosabb volt, hiszen Bulgária és Görögország kivételével, egyetlen balkáni államalakulat sem mondhatott el magáról többet egy-két évszázados független állami létnél a középkorban. Ugyanígy az újkorban is. A Balkán kis népei csak akkor tudták a maguk többé-kevésbé független államalakulataikat létrehozni, amikor a Balkánt uraló délkeleti hatalom, Bizánc, később pedig annak a hatalmi örököse, az Oszmán Birodalom mélységes válságba jutott, és erejét vesztette. Ettől fogva a nacionalizmus, mint egy az ortodox vallás helyébe lépő világias jellegű új „igaz hit”, eluralta az egész félszigetet, kivétel nélkül annak minden államalkotó nemzetét. A diktatúra vasöklével nyomatékosítva érveit csak a négy és fél évtizednyi kommunista korszak volt képes valamelyest visszafogni a felfokozott nemzeti érzelmeket a maga internacionalista ideológiájával.

Egy kis késéssel 1989 után a Balkánon is lezajlott a rendszerváltás. A nagy félszigeten, rossz hírét igazolván, a közép-kelet-európai viszonylag békés átalakulásoknál sokkal erőteljesebben nyilatkoztak meg a változáshoz vezető események: Romániában véres forradalommal lehetett kikényszeríteni a rendszerváltást; Jugoszláviában pedig az újonnan föléledő kulturális-civilizációs ellentétek – a kommunista diktatúra visszatartó erejétől megszabadulva – a versailles-i határozattal létrehozott, amorf államalakulatot menthetetlenül széthullásra ítélték. Azóta a Balkánon is szakadatlan küzdelem folyik a rendszerváltás kitűzött céljainak a megszilárdításáért, és egy kis késéssel itt is központi kérdéssé vált az Európai Unióhoz való csatlakozás célkitűzése. A közép-kelet-európaitól lényegében csak annyiban különbözik a politikai helyzet, hogy az események – a balkáni ember mentalitását és a térség ütközőövezeti mivoltából adódó felgyülemlett történelmi feszültségeket tükrözve – egy sokkal dinamikusabb ívet követnek. Merénylet áldozataként Zoran Đinđić szerb miniszterelnök például az életével fizetett a reformok mellett való kiállásáért.

A balkáni politikai helyzet fővonulattól elkülönülő sajátosságainak a megértéséhez elengedhetetlen az egyedülálló jegyeket hordozó balkáni nacionalizmus behatóbb megismerése.

A nacionalizmus balkáni „reneszánsza”

A Balkánon élő kis népek azután alakíthatták meg nemzetállamaikat, miután a félszigetet uraló birodalom, Bizánc, később pedig annak a hatalmi örököse, az Oszmán Birodalom mélységes válságba jutott. Bizánc hanyatlásával a középkori államalapítások során lehetőség nyílott a Konstantinápolytól leszakadó nemzeti ortodox egyházak megszervezésére. Az Oszmán Birodalom meggyengülését kihasználó XIX. századi ország-újjáalakulások során már nem a vallást kellett a nemzeti keretekhez hozzáalakítani, ekkor egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy a túlfűtött nacionalizmus révén a vallási szerepkört elbitorolva a nemzethez tartozás érzete öltött vallási kereteket. Egyfajta világias vallássá vált a nacionalizmus, nem csupán ebben a térségben.

A XX. század végén, a szocialista rendszerek bukásával a nemzeti őrület anakronisztikus újjáéledésének lehettünk a tanúi. Nem a modern-posztmodern kor szelleméből adódott a nacionalizmus e keleties „reneszánsza”. A múlt terhes örökségével magyarázható, azzal, hogy a mesterségesen féken tartott, elfojtott, s emiatt kiéletlen nemzeti érzelmek a szocialista rendszer bukásával gáttalanul fölszabadultak. E tekintetben a volt Jugoszlávia riasztó példaként áll előttünk. Ebben az ellentétekkel terhelt államalakulatban a szocialista rendszer erőszakuralmával kordában tartott és az ál-internacionalizmussal, az úgynevezett testvériséggel és egységgel időlegesen pihentetett nemzeti és civilizációs feszültségek – a szocializmusban rejlő eszmei hatóerő kifulladását és a diktatórikus irányítás meggyengülését követően – újonnan erőre kaphattak, s a közös érdekeket, minden ésszerűséget fölrúgva az országot szinte egyik napról a másikra részeire szaggathatták.

A történtek elsődleges oka a kulturális-civilizációs ellentétekbe beágyazódott sajátos balkáni nacionalizmus volt. A Balkánon ugyanis, mivel a hatalmas félsziget a civilizációk ütközőövezete, az identitástudat sohasem csak a nemzeti jegyek alapján szerveződik, itt a nációhoz való kötődésnél is szilárdabb összekötő erővel rendelkező civilizációs mi-tudattal fonódik össze a nemzeti önmeghatározás. Ez a magyarázata, hogy a nemzeti ellentétek a térségben sokkal intenzívebbek, mint az egycivilizációjú térségekben.

A Balkánon a nemzeti ellentétek egyben civilizációs összetűzések. Az egymással harcoló felek úgy érezhetik, hogy nemzetükért harcolva az egész civilizációért küzdenek: nemcsak milliókért, hanem százmilliókért. Az ellenfél démonizálásához, ebből kifolyólag pedig a kegyetlenkedésekhez, az emberellenes bűntények elkövetéséhez is ösztönzést adhat ez a kulturális ellentéttel fölerősített szembenállás, hiszen ősi emberi gyakorlat, hogy idegensége miatt a szomszédos, vetélytárs civilizációt ördögtől valónak tekintsük. A kilencvenes években a volt jugoszláv térségben zajlott háborúk a szerbek és ellenfeleik (horvátok, bosnyákok, albánok) között kivétel nélkül ilyen összetűzések voltak.

A balkáni ősiségelv és birodalomeszmény

A félsziget keleti és középső részén – a civilizációs-kulturális másságba beágyazódva – a Nyugatról kölcsönzött eszmék is jelentős módosulásokon haladtak át. Nyugaton a nemzetté válásnak két lehetséges modelljét ismerik: az államnemzetit és a kultúrnemzetit. (Az előbbi a francia, az utóbbi a német nemezetté válás alapmintája.) Ezek a Balkán keleti-ortodox hagyományaiban birodalomnemzetivé és ősiségelvivé módosultak. (Az általam adott elnevezések mögött nem kell jelentősebb tartalommódosulást sejteni, arra utalnak ezek a kifejezések, hogy a hozzájuk kötődő nacionalizmus – a múlt ködébe vesző látásmóddal – birodalomnak szeretné látni az államot, a nemzeti kultúrát pedig az ősiség és az egyediség szűrőjén át szemléli.) A térség meghatározó vallási és kulturális hatalmának, az ortodoxiának a közismert hagyománytisztelete, a kezdeti, az ősi iránti szellemi vonzalma tükröződik vissza ezekben a helyi viszonyokhoz és gondolkodásmódhoz alakított átértelmezésekben. Innen az ősiségelv, de innen a birodalomban való gondolkodás is, hiszen a késő középkori balkáni államalakulatok kivétel nélkül a Bizánci Birodalom szervezetét tekintették állameszményüknek.

A múlt ködébe vesző, abba a nemzet valamikori nagyságát beleképzelő túlfűtött nacionalizmus szintén az ősi igézetében él. Ezzel magyarázható, hogy a birodalomnemzeti és az ősiségelvi nemzeti önképek minden múlt felé forduló nacionalizmusban föllelhetők, természetesen a magyarban is. A Balkánon azonban, ahol kulturális-vallási kifejezésmód egyik legjellemzőbb vonása az ősi felé fordulás, jóval erőteljesebben nyilatkozhatnak meg.

A birodalomnemzeti nacionalizmus

A hatalmas délkelet-európai félszigeten ismeretlen volt a kis és középméretű államok bonyolult hatalmi egyensúlyán alapuló nyugati típusú államideológia. A 19. században ugyan a Balkánon is létrejöttek a kisállamok, de a térségben uralkodó gondolkodásmód hatására azok szinte egyik napról a másikra birodalmi törekvéseket fogalmaztak meg. Ezek a korabeli világtérképen alig látszó országok valami elképesztő vakmerőséggel – szembeszegülve a még mindig hatalmas Oszmán Birodalommal és dacolva a sokkal erősebb Osztrák-Magyar Monarchiával – azonnal hozzákezdtek a saját (kis)birodalmaik létrehozásához. Leplezetlen törekvésük háborúk sorát eredményezte, közvetett okként az I. világháború kirobbanása mögött is ez, a szerb birodalom létrehozásáról szőtt álom állt.

A birodalomnemzeti nacionalizmus alapelve rendkívül egyszerű. Központi célkitűzése így összegezhető: ahol nemzettársaink élnek, bármekkora kisebbségben éljenek is, azt a területet minél előbb a saját nemzetállamunk részévé kell tennünk. Ezt tükrözte a volt Jugoszlávia térségében zajló legutóbbi háborúban a szerb nacionalisták által nyíltan hangoztatott elképesztő terv, hogy Szerbia nyugati határát a Karlobag-Karlovci-Virovitica vonalon húzzák meg.
A birodalomnemzeti nacionalisták álma Nagy-Szerbia, Nagy-Bulgária, Nagy-Albánia, Nagy-Görögország, Nagy-Románia. Kinek-kinek melyik: magától értetődik, hogy ezek a tervek egyedül véres háborúkkal voltak kivitelezhetők. Ha a hadiszerencse és a Balkánon mindig tevékeny nagyhatalmi akarat kedvezett a hódítói céloknak, akkor máris megszületett az új célkitűzés: a megszerzett területeken az idegen nemzetek tagjait – az eszközökben nem válogatva – a lehető leggyorsabban asszimilálni kellett. A két soknemzetiségű régió, Erdély és a Vajdaság csaknem homogén nemzeti területté való átalakítása néhány évtized alatt jól szemlélteti, hogy mire képes – a nemzetállam hathatós támogatásával – a birodalomnemzeti nacionalizmus. Koszovóban, elsősorban a „demográfiai fegyverre” alapozva, az albánok nemzetállami támogatás nélkül is véghezvitték ugyanezt.

Az ősiségelv nacionalizmusa

A kultúrnemzeti minta beágyazódva a civilizációs másságba ősiségelvvé módosult a Balkánon. Az ősiségelvben a „múltszerelem” a nacionalista célok szolgálatába állítódott. Ki az illírektől, ki a macedónoktól, ki a dákoktól és a rómaiaktól származtatta magát. Egyetlen dolog volt a fontos, hogy minél régebbtől fogva lakja ezt a földet az ősüknek tekintett nép. Az ősiségelv ugyanis azt a képtelen, történelmietlen állítást fogalmazza meg, hogy azé a föld, akinek az ősei előbb éltek ott. A többiek álnok betolakodók, akiktől meg kell szabadulni. Áltudományos formában sajnálatos módon a történelemtudományba is befurakodott ez a nacionalista látásmód.

A balkáni szláv népek, akik egymással rivalizáltak a területekért, ha az ősiségelv alkalmazása közben szlávságukhoz ragaszkodni kívántak, akkor nem eredeztethették magukat egy a szlávoknál korábban itt lakott néptől. Az ősiségelv a délszláv népeknél – igaz csak egy szűkebb entellektüel réteg hiteként – egységesítő erőként működött, hiszen a kora középkorban ide települő szlávokban látva az elődjeiket, a közös ősök alapján az egymás közötti rokonságuk ténye is előtérbe helyeződött. A délszláv népek (a jugoszlávok) összetartozásának a tudatát ezen a módon az ősiségelv nacionalizmusa is fölerősíthette.

Számos hívet szerzett magának a jugoszlávság eszméje, de a délszláv egység, illetve rokonság hangoztatása sohasem versenyezhetett az egyes délszláv népek függetlenedési törekvéseivel. A 1919-ben II. világháborúban kimúlt, majd a kommunisták által – ideológiával és a diktatúra vasöklével – újjáélesztett délszláv államalakulatot nem a jugoszlávság eszméjének az ereje, hanem a nagyszerb célkitűzések és a nagyhatalmi érdekek hozták létre. A kezdet előre jelezte a véget.


Vukovar 1991. A balkáni nacionalizmus legújabb kori riasztó példája