Tudta-e?
Mindenki tudja, hogy a spenót sok vasat tartalmaz, ezért aztán a szülők erőszeretettel erőltetik le gyermekeik torkán. Az igazság azonban az, hogy a spenót semmivel sem tartalmaz több vasat, mint bármely más zöldség. A félreértés még az 50-es évekből származik, amikor egy élelmiszerkutató rossz helyre tett egy tizedesvesszőt, így a vizsgálat eredménye tízszeres vastartalmat mutatott a valósághoz képest.

74. szám - 2009. december 1.

A világ leggazdagabb családjai

Rothschild

A Rothschild-ok története Frankfurt am Mainban kezdõdött, ahol a Rothschild dinasztia "õsapjának" Meyer Rothschild-nak elõdei generációkon keresztül éltek, a két végén láncokkal elzárt, katonák által õrzött Judengasse - Zsidó utca - egyik házában.

1
A kezdet

A házon vörös cégtábla (Rothschild) lógott, innen a család neve. Az ifjú Meyer tanoncéveit Frankfúrtban töltötte, ahol a hatóságok kevésbé keményen bántak a zsidókkal. Az Oppenheimer bankházban töltött inasévek után 1764.-ben tér vissza Frankfurtba, s amikor elõször közelítette meg a gettót, minden utcakölyök "zsidó, tedd a kötelességed !" kiáltására - a törvény parancsainak megfelelõen - a fal mellé kellett húzódnia, és mélyen meghajolva kellett levennie magas tetejû süvegét.

Inasévei alatt családja elszegényedett, és már nem az utca "jobbik felén" laktak a "vörös cégéres" házban, hanem egy roskadozó, nedves viskóban, amely a kapu fölött himbálózó cégérrõl a "Serpenyõs ház" nevet viselte. Itt kezdett Meyer Rothschild régi pénzekkel kereskedni. Maga írta a katalógusokat, s a pénzekkel rendszeresen végig látogatta a német fejedelemségeket, hercegségeket. A Serpenyõs házban afféle pénzváltó helyiséget is berendezett. Ez volt az elsõ "bankháza" 4 négyzetméteren. A pénzváltás nyereségét az érmekereskedelem kiterjesztésébe fektette, megszorult gyûjtõk készletét vásárolta fel belõle. Kapcsolatai olyan magas körökig terjedtek ki, hogy 1769.-ben, a Serpenyõs ház falára új cégtáblát szögeztek: "Meyer Rothschild, õfelsége Vilmos hanaui herceg ügyintézõje".

Ez nem volt semmi, mert a parányi hercegség ura, valójában egyike volt Európa leggazdagabb uralkodóinak, afféle hercegi bankár, és uzsorás volt. Rothschild fokozatosan bekapcsolódott ezekbe az üzletekbe is. A lassan gazdagodó család új házba költözött, amelyen zöld cégtábla lógott, és így a "Grünschild" nevet viselte. Egy ideig töprengtek azon, hogy nem kellene e felvenni az új cégtábla nevét családi névként, de a réginél maradtak.

A pénzügyi robbanás

Ezt Meyer Rothschild öt fia okozta, akik sokkal erõszakosabbak voltak félénk, óvatos apjuknál. Az elsõ nagy "nemzetközi fogást" 1804.-ben bonyolította le az öt testvér, amikor a dán királyság teljesen tönkrement. A dán király a nagybátya volt Vilmosnak, aki azt gondolta, hogy ha úgy tud kölcsönt adni Dániának, hogy az üzletnél nem szerepel a neve, akkor megfelelõ uzsorakamatot követelhet ki. (Másképp nem kopaszthatja meg a rokonát…). Az üzletet az öt fiúra bízta. A nagy bankházak tombolva vették tudomásul, hogy egy ismeretlen gettó milliomos rántja ki busás kamatra adott kölcsönnel a dán királyságot a csõdbõl. Senki nem tudta, hogy a pénz Vilmos kincstárából származik, és a Rothschild-ok a titoktartásért kapták a hasznot. Úgy tûnt, hogy jelentõsen meggazdagodik a család, de ekkor megjelent Napóleon.

1806.-ban Hessent is megszállták Napóleon seregei. Vilmos elmenekült, és vele a Rothschild-ok legnagyobb pártfogója.

Napóleon pénzügyminisztériuma azonban nem bírt a Rothschild családdal. A trónfosztott Vilmos herceg adósainak, szerte Európában, hivatalosan a francia kincstárnak kellett volna megfizetniük adósságukat. A Rothschild fiuk azonban dupla fenekû hintóban száguldozták végig az német hercegségeket, és busás jutalék fejében, a francia hatóságok orra elõtt szedték össze Vilmos herceg kintlévõségeit. A rendõrség megjelent ugyan a frankfurti gettóban, a "zöld cégtábláról" elnevezett házban, de ott csak egy öreg pénztárost találtak. Vilmos herceg adósságlevelei az országutakon száguldozó Rothschild hintók kettõs padlója között rejtõztek. Persze az összeszedett pénzt nem kellett nyomban átadni, ezért befektetés után néztek. Ez önként kínálta magát. A Napóleon ellen küzdõ Anglia kontinentális blokádján át, csempész hálózatot szerveztek, aminek segítségével fûszerek, gyapot, selyem, dohány, cukor, kávé, és indigó valóságos özöne áradt a kontinensre, persze a blokád miatt horribilis áron… Az ezen szerzett vagyon már elég volt, hogy eredeti szakmájukhoz visszatérjenek, abbahagyták a csempészést, és ettõl fogva már csak egyetlen árut adtak el, a PÉNZT.

Eldöntötték, hogy Napóleon bukására fognak spekulálni. Ez a császár legfényesebb éveiben, nem kis éleslátást bizonyított. Meggyõzték Vilmost, hogy vagyonát fektesse angol államkölcsönökbe. Ekkor már akkora hatalmuk volt, hogy Vilmos üzletei már nem elégítették ki õket. Elvállalták a Kelt-indiai Társaság aranykincsének eljuttatását az Ibériai-félszigeten harcoló Wellington hercegnek. Az arany egyetlen útja Franciaországon keresztül vezethetett. A Rothschild-ok hamis leveleket írattak, amikben az állt, hogy a Rothschild-ok aranyat akarnak kihozni Angliából, de ezt az angol kormány ellenzi, mert az arany kiáramlása meggyengíti az országot. Hagyták, hogy ezeket a leveleket a francia titkosrendõrök elkapják. Bekapták a horgot. Hiszen ami rossz Angliának, az jó Napóleonnak, és az aranyat átengedték...

A legnagyobb húzás

Mindenképpen a waterlooi csatával kapcsolatos. Az öt fivér páratlanul gyors hírvivõ, és futárszolgálatot épített ki (ennek a londoni ága, egészen a második világháborúig a régi formájában maradt fenn !) Az információ pénzt ért, és mi volt értékesebb információ, mint a waterlooi csata végeredményének ismerete ? A londoni tõzsde reszketve figyelte az eseményeket. Ha gyõz Napóleon, zuhannak az angol államkötvények, ha veszít, a császársága összeomlik, és az angol államkötvények az égig emelkednek.

1815. június 20.-án hajnalban, a Rothschild futár NYOLC ÓRÁVAL KORÁBBAN érkezett meg, mint magának Wellington hercegnek a hírvivõje !!!! Nathan Rothschild elõször az angol kormánnyal közölte, hogy Napóleon vereséget szenvedett, és átment a tõzsdére. A helyében mindenki angol papírokat vásárolt volna, méghozzá tömegével. De Õ egy szót sem szólt, elfoglalta megszokott helyét, és a tõzsde egyik oszlopának támaszkodva, és eladott. A tõzsdén végigszaladt a hír: Rothschild elad !!! Nyilván tud valamit, Waterloo elveszett ! S a londoni Rothschild tovább öntötte a piacra az angol államkötvényeket. Csak eladott !!!

Azután, amikor a papírok ára a mélypontra zuhant, és a tõzsde még nem ébredt fel, egyetlen mozdulattal visszavásárolt mindent, amit korábban eladott, csak éppen az eladási ár töredékéért. Néhány perc múlva a tõzsdére is megérkezett a hivatalos hír Napóleon vereségérõl. Szinte megszámlálhatatlan profitot söpörtek be. 140 évvel az eset után, így kommentálta az akkori eseményeket Frederic Morton, a dinasztia egyik életrajzírója: "Ki sem lehet számítani, hogy az utódoknak hány kastélyt, versenyistállót, hány Watteau- és Rembrandt képet kerestek meg azon a napon." Évtizedekkel az eset után is sokszor megtörtént, hogy az angol kormányt a Rothschild-ok 10 - 12 órával korábban tájékoztatták különbözõ eseményekrõl, mint ahogy az angol nagykövetség jelentései megérkeztek volna. (Különlegesen tenyésztett postagalambokat épp úgy használtak, mint különlegesen megépített hajókat, amik más utast nem vehettek fel.) Ezért gyakran elõfordult, hogy angol, francia, spanyol nagykövetek a Rothschild-okra bízták a követségi postát is.

Nemesi rang

A Rothschild-ok 1817 táján finoman jelezték a bécsi udvarnak, hogy megérdemelnének már valamiféle kitüntetést, az eddigi szolgálataikért. Kaptak ekkor egy arany tubákosszelencét, rajta a császár gyémántokból kirakott monogramjával. Ekkor finoman közölték az udvarral, hogy gyémántokkal el vannak látva, inkább nemességet igényelnének. Tekintettel az izraelita származásukra a legalacsonyabb kategóriába sorolták õket, és felszólították õket, hogy terveztessék meg a családi címert. Az öt fivér nem volt szívbajos. Olyan címertervet nyújtottak be, ami egy fõhercegnek is a becsületére vált volna. Volt abban minden, a sastól a leopárdig, az oroszlántól, az öt fivér egységét jelképezõ, egy marokba fogott öt arany nyílvesszõig. Ráadásul a címert körülvevõ díszítésekre még koronás, páncélozott fejeket is terveztettek. Az üggyel foglalkozó hivatal rémült levelet írt a pénzügyminiszternek, hogy a Rothschild-ok címerterve megvalósíthatatlan, mert a heraldika törvényei szerint nem jár nekik se korona, se oroszlán, se sas madár. A hivatal tisztviselõi csúfosan összefirkálták a drága pénzen tervezett címertervet.

Nem sokkal késõbb 1822. szeptember 23.-án, a Rothschild ház 900.000 aranyforint személyi kölcsönt adtak Metternichnek, a császár mindenható kancellárjának, hétévi visszafizetésre, és különlegesen kedvezõ kamatra. Öt nap múlva egy császári parancs, mind az öt fiút bárói rangra emelte, és a heraldikai iroda bürokratái fogcsikorgatva engedélyeztek mindent, amit a címerbe beterveztettek (sast, oroszlánt, sisakot…). Ma is ez a Metternich kegyébõl kapott címer díszíti a Rothschild bankházak személyi használatra szánt levélpapírjait.

Bizalom Londonban

Ebben az idõben történt, hogy Nathan Rothschild be akart váltani egy hitellevelet a Bank of England irodájában, amely a frankfurti Rothschild háztól származott. Itt közölték vele, hogy csak a saját bankjegyeiket hajlandók aranyra váltani, más bankokét nem.

Másnap Rothschild ismét megjelent egy tíz fontos bankjeggyel, hogy váltsák azt neki aranyra. Ezután tömött pénztárcájából elõvett még egyet, és azt is aranyra váltotta. Néhány órán keresztül folytatódott ez a játék itt, és az Angol Bank másik kilenc fiókjánál egy idõben, ahol megbízottai ugyan ezt tették. Ezen a napon 100.000 fonttal csökkent az angol aranykészlet. Másnap reggel Nathan Rothschild, és kilenc képviselõje ismét megjelent a pénztárnál. Az elõsietõ igazgató megkérdezte tõle, hogy meddig akarja még folytatni ezt a rossz tréfát ? A válasz: "A Rothschild bankház, mindaddig bizalmatlan lesz a Bank of England bankjegyei iránt, amíg a Bank of England bizalmatlan a Rothschild bankház hitellevelei iránt…"

Párizsban

Heine, a költõ sokszor járt ebben a Rothschild házban, de szabad szelleme nem nagyon tûrte az arany elõtti hajlongást. Õ így irt: "Figyeltem, hogyan hajlonganak és alázkodnak meg elõtte az emberek. Úgy csavargatják a gerincüket, hogy azt a legkiválóbb akrobata sem tudná utánuk csinálni. Irodájának az ajtaja elõtt úgy elönti õket az alázat, mint Mózest Horéb hegyén, amikor felfedezte, hogy Szent Földön jár. Mózes levette saruit, és bizonyos vagyok benne, hogy ezek is levennék a cipõiket, ha nem aggódnának, hogy a lábszaguk zavarja a bárót… A minap láttam, amint egy arany libériába öltözött lakáj végighordozta a bárói éjjeliedényt a palota folyosóján. Valami tõzsde spekuláns várakozott ott, és megemelte a kalapját a nagyfontosságú edény elõtt. Megjegyeztem ennek az embernek a nevét; idõvel biztosan milliomos lesz belõle…"

Heine nem hajlott meg az arany elõtt, egy ízben, amikor meghívták vacsora utáni kávéra, és konyakra, a következõ levelet küldte vissza: "Kedves Báró Úr ! Én rendszerint ott iszom meg a vacsora utáni kávémat, ahol vacsorázom…"

Szuezi csatorna

1875. november 14.-én, egy vasárnapi napon, Londonban, vacsora közben hozta az inas a hírt a Rothschild-ok párizsi besúgójától, hogy az adósságoktól fuldokló egyiptomi uralkodó felajánlotta a franciáknak a birtokában lévõ Szuezi-csatorna részvényeket, de elégedetlen a felkínált összeggel. A csatornára már régen rá szerették volna tenni a kezüket az angolok, de nem tudták tárgyalásra kényszeríteni a másik felet. Az informátortól származó hír jelezte, most jött el az idõ !

Az egyik korabeli feljegyzés szerint a két fivér csak ennyit mondott egymásnak: "Vajon mennyit akarnak ?" Mindketten felálltak, és visszamentek Párizsba. Mire ott felszolgálták a vacsora utáni konyakot, már tudták a választ. Az eladó, akkori értéken 44 millió amerikai dollárt, azaz 4 millió fontot akart kapni, ami elképzelhetetlenül nagy összegnek számított akkor. Már megint hamarabb értesültek a történtekrõl...

Másnap, csikorogva beindult a politikai gépezet is. De a parlament éppen szabadságon volt, és egy törvény megtiltotta, a Bank of Englandnak, hogy a parlament ülésszünetében kölcsönt bocsásson a brit kormány rendelkezésére. Egyébként is, a bank vezetõi közölték, hogy ekkora összeget, a londoni pénzpiac megrendítése nélkül, nem tudnak azonnal, és egy összegben rendelkezésre bocsátani. De az angolok tudták, hogy minden a gyorsaságon múlik.

Megbeszélték Viktória királynõvel, és összehívták a minisztertanácsot. Fél óra múlva meghozták a döntést. Nem a Bank of Englandtól vesznek fel kölcsönt, hanem a Rothschild-októl…

Amikor közölték Lionel Rothschild-dal, hogy az angol kormány nagyon szeretne holnap négy millió font kölcsönt kapni, éppen szõlõt evett. Két másodpercig némán rágta, és azt mondta, hogy "Meg fogják kapni."

A nácik

Ekkora üzletek, amiket eddig említettem, ezután már nem voltak, de csupán a londoni bankház, különbözõ országokban 18 kormányfõt finanszírozott. Kölcsöneinek értéke mai pénzben számolva elérte a 30 milliárd dollárt. A végére már csak egyetlen történet, ami érzékelteti, hogy valójában mekkora hatalmat jelentett, és jelent még ma is a Rothschild név. Bár azt hiszem ez az eddigi történetekbõl is sejthetõ…

1938. március 10.-én, Ausztria náci megszállása (az Anschluss) elõtti napon, a francia Rothschild ház riadóztatta Louis Rothschild -ot, hogy sürgõsen hagyja el Ausztriát. A báró azonban kényelmes volt, és csak másnap jelent meg a bécsi repülõtéren. (Természetesen inasa kíséretében). Mielõtt felszállhatott volna a zürichi gépre, két SS õr felismerte, és elkobozta útlevelét.

Két nappal késõbb SS-ek jelentek meg a báró palotájában, és felszólították, hogy kövesse õket. Ezzel a felszólítással kezdõdött meg a nácik, és a bécsi Rothschild-ok tragikomédiája.

Az SS embereit a báró azzal fogadta, hogy örömmel követi õket, de elõbb vacsorázni óhajt…

A rohamosztagosok, akik általában nem méltányolták az efféle kívánságokat, ezúttal, úgy látszik különleges utasításokat kaptak, mert engedelmesen álltak a damasztabrosszal terített asztal mellett, míg a báró (három inas segédletével) kényelmesen megvacsorázott, és illatos vízzel leöblítette ujjait, elszívta vacsora utáni cigarettáját, s bevette megszokott gyógyszerét. Ezután elment az SS legényekkel.

Elõször a nácik által vezetett új osztrák rendõrség egyik vezetõje elé vitték, ahol a feljegyzések szerint a következõ párbeszéd zajlott le: "Szóval maga Rothschild. És pontosan milyen gazdag ? A báró erre azt válaszolta, hogy néhány napig tartana, amíg ezt a könyvelõi meg tudnák mondani. No jól van, - mondta a rendõrfõnök - akkor legalább azt mondja meg, hogy mennyit ér a bécsi palotája, a bennlévõ mûkincsekkel együtt ? A válasz így hangzott: Mennyit ér a Szent István katedrális ?"

A rendõrfõnök ezen a ponton abbahagyta a kihallgatást, és a bárót belökték egy cellába. Nem volt ott sokáig, hamarosan átszállították a Gestapo bécsi fõhadiszállására. Szó sem volt arról, hogy a bárót bárminemû fizikai veszély fenyegette volna. Gõring ugyanis Svájcba küldette külön megbízottját, hogy közölje a Rothschild-okkal a feltételeket.

Elengedik Louis bárót, ha Gõring marsall kap ezért a szívességért 200.000 dollárt (persze nem márkában, hanem dollárban, egy svájci bank trezorjába téve). A hitleri birodalom pedig megkapja az osztrák Rothschild ház vagyonát, beleértve a csehszlovákiai Vitkovicében lévõ acélmûvet is.

A Rothschild megbízottak Zürichben keményen alkudoztak. Közölték Gõring, csodálkozó megbízottjával, hogy két évvel korábban már titokban átjátszották egy angol érdekeltség kezére a Vitkovicei részvények többségét. Louis báró távozásáért hajlandók átengedni az ausztriai ház vagyonát, de Vitkovice csak akkor kapható, ha a báró úr már megérkezett külföldre, és akkor is csak úgy, hogy a nácik FIZETNEK hárommillió fontot. Az alku húzódott, közben a nácik megszállták Csehszlovákiát, de az angol kézben lévõ Vitkovicei acélmû, még nem volt a hatalmukban.

A vita csúcspontján, a bécsi Gestapo " Rothschild szobájában" kinyílt az ajtó, és maga a véreb: Heinrich Himmler, az SS rettegett fõnöke jelent meg. Egy óráig alkudoztak a feltételekrõl, de a báró nem engedett. Himmler távozása után SS szállítómunkások jelentek meg, és egy XIV. Lajos korabeli állóórát, és egy hozzá nem illõ, hatalmas kínai vázát cipeltek be a szobába, az ágyat pedig narancsszínû bársonnyal terítették le. Himmler nyílván így akarta jelezni, hogy a bárónak még sokáig kell maradnia. Rothschild azonban rákiáltott az SS-ekre: "Vigyék ki ezt a sok ízléstelen vacakot ! Egyébként is úgy fest ez a szoba, mint a krakkói bordélyház !"

Másnap közölték Himmler megbízottai, hogy elfogadták a Rothschild-ok feltételeit, a báró távozhat !

Louis Rothschild erre azt válaszolta, hogy most már este 11 óra van, és igazán nem várhatja el bécsi barátaitól, hogy ilyen késõn is a rendelkezésére álljanak, és még ezt az éjszakát a Gestapo fõhadiszállásán óhajtja eltölteni...

A Gestapo történetében erre még nem volt példa, ezért Berlinbõl telefonon kellett külön felhatalmazást kérni. Ezen az estén, mint vendég még a Gestapo fõhadiszállásán maradt, és két nap múlva átlépte a svájci határt. A németek 1939 júliusában közölték, hogy a megállapodás értelmében átutalnak a londoni Rothschild-oknak hárommillió fontot, Vitkovice részvényeiért. A brit kormány azonban belépett a háborúba, mielõtt a pénz megérkezett volna Londonba.

A bécsi tragikomédia Párizsban nem ismétlõdött meg, mer a francia Rothschild-ok idõben távoztak. Ha a Rothschild-okat nem is, de a vagyonukat "elkapták" a nácik.

A háború után különvonaton szállították vissza a Rothschild kincseket. A teherpályaudvaron a család bizalmas megbízottai válogatták ki a festményeket, szobrokat, gobelineket, aszerint, hogy a család melyik tagjának, melyik palotájából vitték el azokat.
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2021 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor