Embertelen játékok

D'Almeida kutatásait azok a felhőtlen derűt sugárzó fényképalbumok ihlették, amelyek lágerek egykori személyzetének hagyatékából bukkantak fel néhány éve. Az egyik legismertebb Karl Höcker SS-főhadnagyé, aki Auschwitzban is szolgált, a parancsnok segédtisztjeként.
Fabrice d'Almeida könyvéből kiderül, hogy az őrök gyakran múlatták az időt Ki nevet a végén? típusú társasjátékokkal, de igen népszerű volt körükben a sakk, a dáma és a kártya is – utóbbiból említést érdemel a Fekete Péter antiszemita változata, amelyben a vesztesnél „a Zsidó” lap maradt.

Kevéssé meglepő – ugyanakkor a XX. század egyéb gyűjtő- vagy fogolytáborait működtető politikai rendszerek gyakorlatától meglehetősen eltérő –, hogy a Harmadik Birodalomban az SS állományából kikerülő őrszemélyzetnek a szabadidejét is igyekeztek német precizitással beosztani. Abból kiindulva, hogy minél kellemesebben vagy tartalmasabban töltik el üres óráikat, annál pontosabban és megbízhatóbban végzik majd a szó szoros értelmében is lélekölő munkájukat. Rajta tartotta hát a szemét a pihenés megszervezésén az SS első embere, a koncentrációs táborokat is felügyelő Heinrich Himmler, aki ezzel egyrészt a főszakszervezetis, a Német Munkafront vezetője, Robert Ley régi törekvését – miszerint a munkások pihenését, kikapcsolódását az állam szervezze – ültette át a tábori gyakorlatba. De nagyban támaszkodott Dachau egykori táborparancsnokának, a koncentrációs táborok főfelügyelőjének, Theodor Eickének eredményeire is, aki kegyetlen fegyelmi és büntetőszabályzat kidolgozása mellett arra is ügyelt, hogy minél emberségesebben osszák be az embertelenségek elkövetésére utasított beosztottjainak (magán)életét.

Ez a szemlélet tükröződött például a 8 – vagy a szolgálat jellegétől függően 12 órás – munkaidő szigorú betartásában, amit az őrök is olyan komolyan vettek, hogy a lengyelországi Majdanekben egy ízben demonstratívan tiltakoztak a túlóráztatásuk ellen; zúgolódásukat csak jutalomszabadság és egyéb pluszjuttatások beígérésével sikerült lecsillapítani. A feszültségek levezetését szolgálták a nagyobb táborokban felépített uszodák, sportpályák, no meg, mint például Auschwitzban is, a bordélyházak, ahol kizárólag árja örömlányok várták az SS-legényeket (a rabokkal való szexuális kapcsolatot szigorúan büntették). Testgyakorlás tekintetében egyértelműen a labdarúgást helyezték előtérbe, az őrökből verbuvált együttesek más táborok vagy egységek (légierő, Wehrmacht) csapataival játszottak rendszeresen. Emellett támogatták a kézilabdát, a vívást és a bokszot is, igaz, a smasszerek szórakoztatóbbnak tartották, ha a ringben az ökölvívásban járatos rabok mérték össze a tudásukat, mint hogy maguk mérkőzzenek meg velük.

Fontos szerep jutott a zenének is. A francia kutató kimutatása szerint a tangóharmonika volt a legnépszerűbb közösségi hangszer (a lágerekbe összesen 95 darabot szállított a táborfelügyelőség), de akadt szép számmal – néha feltűnően drága – zongora, gitár, mandolin is. Akinek pedig nem volt tehetsége ezekhez, azt rádiókészülékekkel, illetve lemezjátszókkal és lemezekkel látták el. Utóbbiak között – hívja fel a figyelmet d'Almeida – feltűnően sok, elsősorban az orosz és a francia nyelv tanulását segítő hanganyag volt. Az ideológiai éberség szinten tartását szolgálta a minden tábornak eljuttatott filmvetítő-felszerelés, valamint a gazdag folyóirat- és könyvtár. Ezekben a fiókintézményekben Hitler és a náci főideológus, Alfred Rosenberg obligát kötetein, valamint a hazafias és az antiszemita irodalom példányain túl rendre feltűnt a Führer egyik kedvence, Karl May Winnetouja, de elvétve Goethe, Grimm, Antoine de Saint-Exupéry, sőt Platón művei is.

(Forrás: HVG hetilap, Spiegel.de, France 5.fr)

Fabrice-dAlmeida
















Himmler (középen) az eligazításon

















Karl Höcker SS-főhadnagy