Tudta-e?
Az első hálószövő pókok 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön.

103. szám - 2013. április 01.

A bukásra ítélt ország

...A háború utáni kommunista történelemszemlélet ferde tükre mindezeket az abszolút jó és az abszolút rossz harcának átmitizált képében tárta az emberek elé...
SÁFRÁNY Attila

2
A versaillesi politikai döntéssel létrehozott Jugoszláviának volt legalább egy nemzedéke – e sorok írója is közéjük tartozik –, amelyet abban a hitben neveltek tanáraik, a média, hogy a múlt szomorú eseményei ellenére mégis lehetséges a különböző kulturális hagyományokat ápoló, eltérő nyelvű nemzetek között a békés egymás mellett élés. A propagandisztikus nyelvezet testvériség-egységnek nevezte ezt a nagy álmot, ezzel is jelezve, hogy a közös sorsot nem passzív, fogcsikorgatva eltűrő szomszédságnak, hanem folyamatos egymás felé közeledésnek, aktív együttműködésnek képzelte el.

Két dologra lett volna csupán szükség, hogy a kultúrák és a nemzetek egymásra találásának ez a nagyszerű eszménye valósággá válhasson: elegendő hosszúságú időre, valamint a szándék és a nyitottság jelenlétére az emberekben.

A partizánokkal hatalomra jutott kommunista vezetés azonban egy harmadik, fölérendelt eszmével, a kommunista internacionalizmus, a nemzetfölöttiség ideáljával próbálta orvosolni a második világháborúban újból felszakadt fájó nemzeti sebeket. Ez egy ideig működött is, mert a feledés irányába terelte az emlékezetet, s a véres háború borzalmas tapasztalatai nyomán az embereknek gyógyírt jelenthetett a feledés. Ez a rövid távon hatékonynak bizonyuló taktika hosszú távon mégis katasztrofális tévedésnek bizonyult. Az internacionalizmusba való belemenekülés ugyanis nem törölte el, csak száműzte a közbeszédből az emlékeket. A nemzetfölöttiség nem léphetett a régtől fogva meglévő kultúrtradíciók és nemzeti identitástudatok helyébe, hiszen csak egy eszményt, egy ideológiát, s nem egy az élet szülte valós tartalmat jelenített meg. A kulturális ellentétek így továbbra is konfliktusokat termeltek a nemzetek és az emberek közötti érintkezésben, s mivel a feledésbe, az elfojtásba menekülve elmaradt a szembenézés a háború szörnyűségeivel, ezért az eltemetett emlékek fekélyes sebként bukkanhattak fel a későbbiekben.

Nem mondható, hogy a titói kommunista vezetés semmit sem tett ennek a megelőzése érdekében. Az 1943-as AVNOJ-i döntésektől kezdődően az 1974-es alkotmányig bezárólag több politikai döntés született a nemzetek közötti viszonyok rendezésére, ezeknek a gyakorlatba való átültetése azonban csöppet sem volt könnyű feladat. A szerb elégedetlenség legfőbb oka a 80-as években például épp a föderatív állami felépítést megerősítő, a köztársaságok és a tartományok önrendelkezési jogait kiszélesítő 1974-es alkotmány volt.

Alulról jövő kezdeményezésekről nem igazán beszélhetünk, hiszen a civil szféra a szocializmus rendszerében csak szárnyaszegetten létezhetett. A nyolcvanas években pedig, amikor lassan erősödni kezdett és egyre nagyobb szólásszabadságra tett szert, maga is a nacionalizmus csapdájába esett. Nemcsak Szerbiában, Jugoszlávia-szerte. Óriási vétke volt ez az intelligenciának, a nemzeti egyházaknak és a médiának. A felelősség rájuk is hatalmas súllyal nehezedik, nemcsak a politikai cselekvőkre.

A nacionalizmus föléledéséhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy előzőleg a testvériség-egységet hirdető jugoszláv kommunista propaganda kisajátította és a maga tetszése szerint átírta a nemzeti történelmeket. Nemcsak a távoli múltat, hanem a közelmúltat is ferde tükörben tárta az emberek elé. A távoli múlt megfakult emlékezetét, ahol csak a kövek és megsárgult papírlapok maradtak hátra tanúnak, könnyű meghamisítani. A közelmúlt történelmét viszont, ahol az élő emberek emlékezete a tanúság, már sokkal nehezebb hitelvesztés nélkül átalakítani.
Mélyen hallgattak a partizánok által elkövetett háborús bűntényekről, az élő emlékezet tanúságát azonban nem lehetett semmissé tenni. Az elhallgatott, meghamisított, kibeszéletlen múlt, amiben talán a megbékéltetés szándéka is ott rejlett, a jövőre nézve a nemzeti konfliktusok gócpontjává vált.

A háború utáni elferdített történelemkép úgy mutatta be a történteket, hogy itt 1941-től 1945-ig egy ideológiai színezetű háború folyt, amelyben a partizánok képviselték a haladó eszmét és a megszállók elleni fölszabadító harcot, míg a többi nemzeti haderő, a csetnikek, az usztasák, az albán szabadcsapotok stb. a haladás-ellenességet és a megszállókkal együttműködő, nemzetárulói hozzáállást. Ez a kép távol állt az igazságtól.

A németek által 12 nap alatt elfoglalt, és részeire szabdalt Jugoszláviában kettős háború folyt: az egyik a megszálló német, olasz, magyar, bolgár csapatok ellen, a másik viszont egy ideológiai színezettel terhelt nemzetek közötti polgárháború volt. A nemzetek közötti harcban sokkal többen haltak meg, mint a megszállók kezétől.

A partizánoknak két olyan előnyük volt a többi nemzeti erővel szemben, aminek köszönhetően ők válhattak a hamvába hullt államalakulat föltámasztóivá: az egyik, hogy ők voltak a térségben a győztes hadsereg, amit az angolok és az oroszok is szövetségeseikként fogadtak el; a másik, hogy a partizán haderő a többiekkel ellentétben, a háború előtti kommunista bázisra alapozva, egy soknemzetiségű hadseregnek számított. Ehhez párosult az általánosnak mondható, nemcsak Jugoszláviára érvényes jelenség, hogy a kommunista párt kisajátította, teljességgel a maga érdemének tudta be az illető országok antifasiszta mozgalmainak a tevékenységét.
A háború utáni kommunista történelemszemlélet ferde tükre mindezeket az abszolút jó és az abszolút rossz harcának átmitizált képében tárta az emberek elé. Ebben a hamis történelemszemléletben a világháború nemzeti mozgalmai kivétel nélkül mind egy kalap alá kerültek. Összemosódtak a köztük feszülő eltörölhetetlen ellentétek: a csetnik, az usztasa vagy a magyar honvéd egyaránt fasisztát jelentett, Jasenovac, az usztasák szerbek elleni terrorjának színhelye a fasiszta terror emlékhelyévé lett, s ugyanígy beszéltek a csetnikek horvátok ellen elkövetett bűntényeiről. Mintha a térségben nem is folyt volna nemzetek közötti polgárháború, hanem csak a fasiszták és az antifasiszták közötti ideológia színezetű küzdelem.

Ez az elkendőzés, a társadalmi szembenézéstől való elmenekülés a nyolcvanas években, sőt már azelőtt is bumerángként ütött vissza. Már a horvát-szerb háborút fölvezető médiakampányban alkalmazni kezdték az usztasa és a csetnik jelzőket, a harcok kitörésével pedig általánossá vált a tömegtájékoztatási eszközökben, hogy horvát oldalról csetnik bandáknak, szerb oldalról usztasáknak nevezzék az ellenséges katonaságot. A szerb televízió háborút fölvezető propaganda-hadjárata 1990-ben és 1991-ben másról sem szólt, mint az usztasák és az egykori muzulmán hódítók szörnyű bűntetteiről. A harcok kitörésével az „ismétlődő történelem”, a szerb nép újabb kori genocídiuma lett a kizárólagos téma. Ezek a gondosan összeszerkesztett, sokkoló képsorok óriási hatással bírtak a szerbek háborúra való feltüzelésében.

A kommunista internacionalizmus jegyében föltámasztott soknemzetiségű állam, a rendszer ideológiai összeroppanása után a nacionalizmus áldozatává vált. A bukás az elkövetett sorozatos hibák miatt elkerülhetetlen volt.


Josip Broz Tito felszólalása a Nemzeti Felkelés Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ) második ülésén Jajceban. Ekkor, 1943 végén fektették le az új, föderatív Jugoszlávia alapjait


A Neretvai csata című partizánfilm plakátja világhírű színészekkel a főszerepben. A meghamisított történelemszemléletet a II. világháborúról a propagandagépezet a partizánfilmekkel terjesztette a leghatékonyabban

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor