A látható ember

1924 tavaszán egy szerény terjedelmű és ugyanilyen kiállítású könyv jelent meg Bécsben: A látható ember vagy a film kultúrája, amely mégis bestseller lett, még abban az évben újra kiadták. Hamarosan világsiker lett, egész sor nyelvre lefordították, eljutott mindenhova. Nemcsak filmkritikusok és rendezők beszéltek róla lelkesedéssel, hanem még Thomas Mann is.

A könyv ugyan németül íródott, de a szerzője magyar volt: Balázs Béla azért volt kénytelen emigrálni, mert a Tanácsköztársaság színházi ügyeinek legfőbb irányítója volt. Számos szépirodalmi munka állt mögötte, írt már prózai, lírai és drámai műveket. Még librettókat is, nem is akárkiknek: Bartók Bélának A kékszakállú herceg várát és a Fából faragott királyfit, Kodály Zoltánnak pedig a Cinka Pannát.

Az, hogy a filmmel foglalkozó könyvet írt, önmagában még nem lett volna olyan nagy szenzáció. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem ő volt az első az egész világon, aki megállapította, hogy a filmmel teljesen új művészet született. Balázs Béla könyvének megjelenéséig már egy sereg filmcikk és esztétikai jellegű filmkönyv jelent meg, amelyek mind azt akarták alátámasztani, hogy a film igenis művészet. Tehát az sem igaz, hogy világviszonylatban ő kezdett volna színvonalas filmkritikákat írni.

Sokak szerint ma is a világ legjelentősebb filmesztétája:
Balázs Béla

Hát akkor mi lehet az oka annak, hogy míg a Látható embert megelőző könyveket csak néhány szakember olvasta, Balázs Béla művéből tízezrek tanultak világszerte?

Nemeskürty István, Balázs Béla filmesztétikai munkásságának kiváló ismerője szerint ennek egyik oka az volt, hogy bár mások is észrevettek fontos dolgokat a filmmel kapcsolatban, ezek részletmegállapítások maradtak. „Balázs Béla az első rendszerező – írja –, ő rendszeres filmesztétikát ad, más művészetekhez hasonlóan módszeresen sorraveszi az összes lehetőséget, a mások által is felfedezett részletet a többi jelenséggel való összefüggésben tárgyalja.”

Ennek a rendszernek a középpontja a közelkép és a montázs.

A filmnek mint műalkotásnak alapja a kép, amely lehet totálkép és közelkép. Mindkettő a beállítás változása szerint, valamint a fény-árnyékhatás szerint különböző lehet. A Látható emberben egész fejezet szól a közelképről, mivel a könyv szerzője a film legsajátosabb kifejező eszközének tartja. Megállapítja, hogy az objektív valóságból nemcsak aszerint lehet válogatni, hogy mit mutatunk meg és mit nem, hanem aszerint is, hogy mit és miért hozunk egészen közel a nézőhöz, vagyis premier plánba. Hosszasan fejtegeti, hogy miért kell körültekintően alkalmazni a közelképet, különben az a film folytonosságának kárára mehet. Egész látásunkat ugyanis a rendező irányítja.

A filmművészet alapja és lényege azonban a film egyes részeinek, a képeknek összeállítása, a képsorok „összeszerelése”, vagyis a montázs. Mivel azonban Balázs Béla a Látható emberben a montázs helyett még a vágás és a képvezetés kifejezéseket használja, egyes filmesztéták nem neki tulajdonítják annak leírását, pedig nyilvánvalóan ugyanarra gondolt: „A képvezetés határozza meg a képek tempóját és egymásutánjának sorrendjét.(...) Ahogyan két író ugyanazt a történetet egészen különbözőképpen írhatja meg, mert a hatás tulajdonképpen az egyes mondatok formájától és ritmusától függ, ugyanúgy adja meg a film művészi jellegét, stílusát a képvezetés.(...)A képvezetés a film élő lélegzetvétele. Mindent ez határoz meg a filmen.”

Nemeskürty István így foglalja össze Balázs Béla ezzel kapcsolatos gondolatait: „A képvezetés során beiktatódhatnak úgynevezett átvezetések vagy passzázsok, ezek apró, de nélkülözhetetlen lírai elemei a filmnek, továbbá vágóképek, amelyek a filmidőt érzékeltetik. A filmidő lényege, hogy pár pillanat alatt lepergő képsorokat esetleg hosszúnak érzékelünk azok tartalmi hangulata folytán, és fordítva. A montázsnak többféle fajtája van; ilyenek az egyidejűség és a refrén. De vannak hangmontázsok is. A hangosfilm – erről A film szellemében olvashatunk – fontos sajátossága és lehetősége, hogy a hangot nem naturálisan, hanem úgy is ábrázolhatjuk, hogy például egy fejet látunk a képen és az ahhoz beszélő ember hangját halljuk. Ez az aszinkronitás. A hangmontázs fajtái: aszinkron vágás és utópanorámázás; szubjektív hangmontázs; abszolút hangmontázs. Tehát: a kamera megkeresi a hangforrást, akusztikai alapon kelt gondolatokat, érzéseket a rendező; a hangbenyomás különválik a képtől és átcsendül egy másik képbe, összeköti a kettőt. Igen fontos megállapítás, hogy a hangosfilm legnagyobb vívmánya, hogy visszaállítja a csend jelentőségét, mert hiszen a csendnek csak ott van művészi helyiértéke, ahol a zajra is van lehetőség.” Azt is itt kell elmondani, hogy Balázs Béla már akkor felfedezte a hangosfilmben rejlő művészi lehetőségeket, amikor a világ csaknem valamennyi jelentős rendezője és esztétája még elkeseredetten tiltakozott ellene.

A Filmkultúrában a kamera alkalmazásának különböző fontos módozatai tovább bővültek: a diafragma (a kép fokozatos kisebbedése vagy nagyobbodása a vásznon); a panorámázás (a felvevőgép jobbra vagy balra forgatása), amellyel meghosszabbíthatjuk a filmidőt; az áttűnés (ez már voltaképpen vágási eljárás) és így tovább. Fontos fejezetek vannak a színes filmről, a térhatású filmről és a dialógusról is.

„Lényegében együtt van az egész filmesztétika – írja Nemeskürty, majd felteszi a kérdést: –Mi az, amivel nem foglalkozik? Ez a kamera mozgatása. Mégpedig olyan mérvű mozgatása, ami nélkül modern film alig képzelhető el. A vágást, a számtalan gyors, rövid beállítást lassan felváltotta az állandóan, bizonyos dramaturgiai elgondolás szerint mozgó kamera. Előre, hátra, föl, le, oldalt. Ily módon létrejött a belső vágás, amiről ugyan tesz említést az író, de – magától érthetődően – nem dolgozhatta ki ezt a kérdést, hiszen mint jelenség ekkor nem vált általánossá (...) széleskörű alkalmazást ez a módszer csak 1945 után nyert. Éppen ezért nem is számolhatott vele Balázs Béla. De nekünk mégis tudnunk kell, hogy esztétikájából ez a nagyon fontos új jelenség hiányzik (...) Ha ugyanis a kamera mozog, abból számtalan fontos esztétikai következmény támad: vágás nélkül kapunk közelképet, ráközelítéssel; vágás nélkül mehetünk át közelképből totálba; változik a film ritmusa, felépítése, ezáltal megtervezése is. Ezzel pedig a montázs is.”

Bánki Zsuzsa és Gábor Miklós Radványi Géza Valahol Európában című filmjében,
melynek egyik forgatókönyvírója Balázs Béla volt

Balázs Béláról halála óta számos filmesztéta nyilatkozott elismerően. A világ legjelentősebb filmesztétájának könyve azonban hazájában csak eredeti megjelenése után 34, az író halála után pedig 9 évvel jelent meg, és a Filmkultúrát egy értetlen művészetpolitika orosz, német, olasz, szerb, angol nyelvű fordítások után is csak mellékesen kezelte és antikváriumok polcaira száműzte. Pedig ő sosem feledkezett meg hazájáról: utolsó írása is, amit Olaszországba küldött, a Talpalatnyi földről szólt.