Egymás felé fordítani az arcokat

Máté-Tóth András a szegedi vallástudományi tanszék alapítója és tanszékvezetője, teológus. Egyetemi tanár Bécsben és Szegeden. Tavaly jelent meg az Agape Kiadónál az Egyház a pokol kapujában című könyve. A könyvben azokat a kényesnek is mondható kérdéseket tárgyalja, amikkel a szekularizálódó, a vallástalanodni látszó világ szembesíti az egyházakat. Beszélgetésünkre a könyv kapcsán került sor.

A mai, szekularizált társadalomban mi az elsődleges feladata az egyházaknak?

Sokan azt gondolják, hogy az egyház arra való, hogy az istenről beszéljen. Ez igaz is, de istennek a legfontosabb az ember, s ezért az egyházaknak is az ember kellene, hogy a legfontosabb legyen. A modern világban első helyen áll a gazdaság, a társadalomépítés, a pénz, a bankrendszer, a jogbiztonság, a szabadságjogok és még sorolhatnánk, de mintha köztük elsikkadna az ember. Ma mintha a legnagyobb bajunk az lenne, hogy magányosak vagyunk, mindenkivel versenyeznünk kell. Rohanó világban élünk, észrevétlenül elszaladunk egymás mellett. Az egyházi közösségeknek elsődleges feladata volna, hogy az embereket leültessék egymás mellé, és az emberi arcokat egymás felé fordítsák. A lelkeket és a szíveket is, legalábbis reméljük, hogy még lehetséges.

Sokan hiszik, hogy az egyház egyetlen feladata a hit ápolása, és hogy az egyház helye a templom falain belül van.

Az egyház és a társadalom sokáig egyet jelentett, csak az elmúlt két-háromszáz év óta beszélhetünk a keresztény vallási közösségek és más nem keresztény civil közösségek szétválásáról. Hosszú ideig az egyház és az állam összefonódott, az egyház számára az egyházvezetők és az állami vezetők kapcsolata volt a legfontosabb kapcsolat. A vallásszabadság újbóli beköszönte után az egyházak felismerték, hogy a társadalom újjáépítésében is szerepet kell vállalniuk, tevékenységük nem merülhet ki a hithirdetésben.

A társadalom részéről mutatkozik-e igény az egyház világi szerepvállalására?

Úgy látom, hogy igen. A vallási kultúra kincseit igénylik az emberek, nemcsak templomba járnak, hanem gondolkodni, beszélgetni is szeretnének a vallási kérdésekről. A tavaly megjelent könyvem kapcsán is ez a tapasztalatom. A legvalószínűtlenebb helyekről kaptam visszajelzéseket, azoktól is, akikről soha el nem képzeltem volna, hogy a vallási kérdések érdeklik őket. Egyszer csaknem elsírtam magam: találkoztam egy olvasóval, akinek a kezében tartott könyvem láthatóan szét volt olvasva. Nagy az érdeklődés minden iránt, ami gyógyíthatja az ember megkeményedett lelkét.

Az egyházzal gyakran az a gond, hogy védekezésül falakat épít maga köré, de a másik oldal is így tesz.

Egyrészt már leomlani látszanak a falak, de ezt embere, gondolkodástípusa válogatja. Még élénken él a bizalmatlanság kölcsönös hagyománya, amit nagyon nehéz feloldani. Talán azt legnehezebb bevallanunk, hogy tévedtünk. Akár egyházi közösségekről van szó, akár társadalmi csoportokról, szerzőkről, írókról, politikusokról. Ma kimondani, hogy tévedtünk, sokak számára öngyilkosságnak tűnik. Pedig éppen a keresztény vallási közösségek lehetnének a megbocsátás mesterei. Ezzel egy olyan kultúrát hozhatnának be a társadalomba, a mai kulturális összevisszaságba, amiben lehetséges volna vétkezni és szabad volna megbocsátani, s amiben aki vétkezik, azt nem “ítélnénk halálra”, nem kárhoztatnánk feledésre, hanem képesek lennénk őt visszafogadni magunk közé. Esélyt adnánk ezzel, hogy a holnapunk másmilyen legyen!

A könyvében írja, hogy a helyes gyakorlat mind fontosabb szerephez jut a valláson belül.

Igen, az a törekvés figyelhető meg, hogy újra időszerűvé, igazzá válik az evangéliumi mondat, hogy a gyümölcseiről ismerszik meg a fa. A gyönyörű evangéliumi kép, Máté evangéliuma 25-ik fejezetében azt tekinti a legfontosabb vallási kötelezettségnek, hogy az éhezőnek enni adjunk. Az evangélium számára nem az az elsődleges kérdés, hogy milyen teológiai iskolát követünk, milyen módon térdelünk és imádkozunk, hanem az, hogy mit teszünk a legkisebbekért.