A napjainkban is használt egységes magyar gyorsírás megalkotója, Radnai Béla arra törekedett, hogy megtartsa, sőt továbbfejlessze a gyorsírás legsajátosabb jellemzőjét, a magánhangzók kiírásán alapuló rövidítési módot. Ez adta és adja ma is a rendszer nagy rövidségét, ez tette és teszi lehetővé a gyorsirat elolvasását, megtanulásának könnyűségét. A szó legjellemzőbb részének ma is a magánhangzókat tartjuk, különösen a szó tőhangzóját, a magyar nyelvben ez egyúttal leggyakrabban a szónak hangsúlyos magánhangzója. Ha a magánhangzókat jelöljük, akkor ily módon több hangzó kihagyása esetén is elég könnyen el lehet olvasni a rövidítést.
Ennek az eljárásnak a helyességét a fonetikai kutatások is igazolják. Kísérleti eredmények alapján megállapították, hogy a magánhangzók percepciójához kevesebb akusztikai jelre van szükség, mint a mássalhangzók esetében. Ezért tehát a rövidítésalkotás során fonetikai jellemzőik alapján a magánhangzókat részesítjük előnyben, mert a szó megértésében a magánhangzós elemek sokkal nagyobb szerepet játszanak, és ennek megfelelően a rövidítés reprodukálásánál is a magánhangzóhoz fűződő asszociációs képzeteké a legfőbb szerep. Úgy is mondhatjuk, hogy a hangok fonetikai sajátosságai szinte „késztetik” a gyorsírót a magánhangzós jelölésen alapuló rövidítések használatára. A beszéd folyamatában ugyanis a magánhangzók könnyebben felfoghatók, áttételkor jobban olvashatók, mint a pusztán mássalhangzós képzésű rövidítések.
A gyorsírás magasabb fokain, elsősorban a beszédgyorsírók esetében beszélhetünk arról, hogy nem is kell teljes szóképeket írnia, hiszen a teljes azonosításnak tulajdonképpen csak az áttételkor kell megvalósulnia. Így a spontán beszéd hallgatójához képest a gyorsírónak még inkább késleltetve van a szóazonosítási döntéskényszere. A gyorsirat olvasásakor ismételheti, újraindíthatja a végső folyamatokat, és ennek során a döntés eredménye várhatóan jobb, pontosabb lesz, mivel csak ekkor, bizonyos idő elteltével kell az elhangzott beszédet közírásba áttennie. Így tehát az időfaktornak nagy szerepe van a gyorsírásban; persze nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy optimális időhatáron belül el kell készülnie a gyorsirat áttételének, mert ennek túllépése esetén a döntések bizonytalanabbá válnak, esetleg hibásak lesznek.
A gyorsírónak a lexikális hozzáférésre fordítandó ideje azért is nő, mivel általában a szónál nagyobb nyelvi egységnek, a szószerkezetnek a lejegyzésére törekszik. A gyorsíró esetében a szövegkörnyezet hatása nemcsak az adott szerkezeti funkciók bármilyen fokú felhasználását, hanem az adott lexikális hozzáférés folyamatának módosulását is jelenti.
A gyorsíráselmélettel foglalkozó szakemberek egy része szerint a gyorsírónak először meg kell értenie a teljes mondatot, hogy munkáját a nyelvtani és értelmi összefüggéseken alapuló rövidítésekkel gyorsíthassa. Az alacsonyabb sebességre képes gyorsírók esetében viszont a teljes megértés csak az áttétel folyamán következik be. Éppen a késleltetett percepció teszi lehetővé, hogy elhagyásokkal és kihagyásokkal még inkább gyorsítsák írásukat. Másrészt a gyorsíró a rövidítéseiben annál inkább ki tudja aknázni a szerkezeti szabályokból és tartalmi, szemantikai vonatkozásokból adódó rövidítési lehetőségeket, ha minél gyorsabban zajlik le a mondat megértésének folyamata. A percenként 350-450 szótag lejegyzésére képes beszédgyorsírók megértési folyamata nem feltétlenül érinti az összes lehetséges szintet, hanem szinte azonnal a jelentés és az értelmezés területére jut el. Az összes többi szint a késleltetett kötések és a visszacsatolások útján történik.
.jpg)
