A gazdaság is „csak” egy ökoszisztéma?

A hagyományos értelemben felfogható tudományos megközelítés végett azonban induljunk ki abból a tételből, hogy az emberiség valóban a természet szerves része. A természet folyamatosan változik, mégis beazonosítható egy hosszú idő alatt kialakult rend, egy könyörtelen, de mégis az evolúció szolgálatában álló szerveződési forma. Ezzel szemben az ember természetromboló magatartása egy ősidők óta egyértelműen tetten érhető és beazonosítható, ami az utóbbi két évszázadban felerősödött, az elmúlt néhány évtizedben pedig jelentősen fel is gyorsult. Azonnal ellentmondásba kerülhetünk azonban önmagunkkal és ezekkel az állításokkal, hiszen amennyiben mi is a természet szerves részei lennénk, nekünk is annak rendje és törvényei alapján kellene viselkedünk. A természetes egyensúly az építésen és a romboláson alapszik, de ahogyan jelentése és értelme is sugallja, a folyamatok hosszútávon egyensúlyban vannak.

A természet törvényei a hagyományos megközelítés szerint az evolúciót szolgálják, ilyen szempontból valamiféle magasabb rendű szervezési forma lehet(ne) a végeredménye majd. A természetes kiválasztódás kegyetlen, mert elhullanak a gyengék, kihalnak az életképtelenebb fajok, az alkalmasabb pedig fennmarad és terjed. Az emberi magatartáshoz és viselkedéshez hasonlóakat azonban ritkán, vagy csak szélsőséges, lényegében nem alapvetően jellemző esetekben tapasztalhatunk. A háborúzás, a saját fajtársaink ellen irányuló tudatos pusztítás külön ilyen célra alkotott hatékony eszközökkel, csak az emberekre jellemző. Az olyan „modern” megnyilvánulások és jelenségek, mint pl. a népirtás, terrorizmus, politikai indíttatású gyilkosság, kínvallatás, vagy túszejtés a természetben teljesen ismeretlen fogalom. Mégis létezik egy olyan felfogás, mely társadalmunkat, ezen belül pedig a gazdaságot is csupán egy ökoszisztémának tekinti, a benne zajló folyamatokat pedig a darwini evolúcióval, a természetes szelekcióval próbálja – több-kevesebb sikerrel - megmagyarázni.

Természetes és természeti jelenségek

Amennyiben a gazdaságot is „csupán” ökoszisztémaként vizsgálgatjuk, még olyan következtetésekre is juthatunk, hogy a ciklikusan megjelenő, de különböző intenzitású gazdasági válságok természetes jelenségként foghatóak fel. Részben az a felfogás is beleillik ebbe az elképzelésbe, mi szerint a piaci törvények ugyanúgy hatnak, mint a természeti törvények, ezért a piaci folyamatok, az úgynevezett „láthatatlan kéz” végül majd rendet rak, helyre teszi a dolgokat. Ha azonban a természetben és a gazdaságban az emberi szándéktól függetlenül ható „erők” és törvényszerűségek működnek – amit az emberi értelem fel tud ismerni, be tud azonosítani – akkor az emberi tevékenység, a „látható kéz” ezt valamilyen szinten befolyásolni is képes.

Az emberi értelem, vezetett oda, hogy eszközöket kezdtünk készíteni és használni, a természet erőit az emberi szükségletek tudatos kielégítése céljára kezdtük felhasználni. Az ék, az íj, a kerék felfedezése és használata spontánul nem jött volna létre, másrészt, a természetben rengeteg olyan, az evolúció eredményeként felfogható megoldás létezik, amit érdemes (lenne) lemásolni. Az értelem szerepe az ilyen megoldások alkalmazásában leírhatatlanul fontos, hiszen a természetben bizonyos megoldások kialakulásához évmilliók evolúciós folyamataira van szükség, miközben természetesen számos megoldásról kiderül, hogy hosszú távon életképtelen. Az ember viszont az ilyen megoldásokat - felismerésük után - azonnal „lemásolhatja”, majd a saját hasznára fordíthatja. Szélmalom, vízerőmű, elektromos izzó, robbanómotor, vagy villanymotor „természetes” úton nyilván sosem jött volna létre. A magyarázatok közül, hogy miért nem, szabadon válogathatunk aszerint, hogy milyen irányból közelítünk a dolgokhoz. Több irányból is megközelíthetjük tehát a dolgot, de talán két véleményt érdemes kiemelni, a sok közül. Egyik szerint azért, mert az ember által kitalált és készített eszközök kevésbé hatékonyak és tökéletesek, mint a természet alkotta dolgok - egyszerűbben fogalmazva - hosszú távon nem is életképes megoldások. A másik véglet pedig éppen ellenkezőleg, azt állítja, hogy az ilyen megoldások csak az emberi értelem felhasználásával jöhetnek létre, ez tesz bennünket felsőbbrendűvé. Érdemes mindezen elgondolkodni, ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a természet és annak szerves része, az ember is folyamatos változáson megy keresztül, a folyamatokat pedig csakis a változások dinamizmusának tükrében tudjuk jobban megérteni.

A tudomány tehetetlen?

A gazdasági világválság esetében szintén felmerül a kérdés, mennyire tekinthető „természetes” jelenségnek, és mennyire az emberi tevékenység mellékterméke, káros következménye? A közgazdaságtudomány is folyamatosan fejlődik, de vajon arról lehet-e szó, hogy a tudomány mégis lemaradt valamilyen téren, ezért nem tudjuk az ilyen nem kívánatos jelenségeket előre jelezni és megelőzni. Az elmúlt évtizedekben, amikor a kelet-európai országok gyakorlata arra engedett következtetni, hogy a szocialista tervgazdálkodás zsákutca, ismét divatba jöttek a szabad piac mindenhatóságát hirdető eszmék. A közgazdaságtan elméleti síkon rengeteget fejlődött, a gyakorlati gazdaságpolitikában ennek kevés előnyeit láthatjuk. A tervezésben és a gazdaságpolitika vezetésében viszont kétséget kizáróan tudományos megközelítésre lenne szükség, akárcsak az élet más területein. Nagyon sok azonban a botcsinálta szakember, a sarlatán, az olyan képzetlen (vagy csak tehetségtelen) döntéshozó, akik ténykedésének hatása önmagában elhanyagolható lenne, de a sok kicsi összeadódva már komoly hatásokat képes kifejteni. Valószínűleg a jövőben – ha azt szeretnénk, hogy a közgazdaságtan a gyakorlati életben biztonsággal és jól felhasználható megoldásokat tudjon felkínálni – meg kell változtatni a művelésének általános feltételeit és az intézményes kereteket is pontosan ki kellene jelölni. Másrészt - mivel a közgazdaságtan sok szempontból az orvostudományhoz is hasonlítható – nyilván sosem lehet majd egzakt módon lemérni a pontos teljesítményt. Az orvostudomány is ismer ugyanis eseteket, amikor a pontos diagnózis és a helyes terápia ellenére sem gyógyultak meg a betegek, és olyanokat is, amikor az orvostudomány már lemondott a szenvedőről, aki ennek ellenére mégis meggyógyult.

Ahogyan azonban feltehetően az orvostudomány sikerei és kudarcai, úgy a közgazdaságtan eredményei is a rendelkezésre álló információ mennyiségétől függ. Ha pontosan tudjuk, mi történik, mi zajlik, abból pontosabban következtehetünk arra is, mi fog a jövőben történni. Az utóbbi két évtized elképesztő méretű információrobbanást hozott, ami a tudományos felfedezések széles körű alkalmazásának egyenes következményeként azonosítható. A világháló segítségével ma már nagyon gyorsan hozzáférhetünk minden információhoz. A közgazdaságtudomány szempontjából azonban úgy tűnik, ez egyelőre mégsem hozott korszakalkotó áttörést. Sok ember, sok szempontból erőleláthatatlan, sok tényező által befolyásolható viselkedése ma sem modellezhető pontosan. Egyéni reakcióink és viselkedésünk sajátos módon összeadódik, a gazdasági folyamatok pedig ennek függvényében változnak. Viselkedésünk azonban – gondoljunk csak bele – sok esetben egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ezért nyilván lehetetlen egy olyan modell megalkotása, ami előre jelezné a gazdasági folyamatokat.

Végül érdemes megemlíteni egy másik, talán szintén találó hasonlatot a társadalmi és a természetben zajló folyamatok között. Azt hihetjük ugyanis, hogy ami természetes, az mind előnyös, és jó! Pedig nem így van. Egy nagyméretű meteor becsapódása, vulkánkitörés, földrengés vagy napvihar például természetesként fogható fel, mert nem az emberi tevékenység következménye, hanem természeti jelenség. Mégis káros. Környezetszennyező és más nem kívánatos következményei vannak. A világban történő események vizsgálata alkalmával tehát nyilván érdekes következtetésekre juthatunk, ha az említett szempontok alapján próbáljuk a problémákat megközelíteni.