A diktatúrák jellemzői

A latin dictare (tollba mond, előír, megszab) szóból alakultak ki a diktál, diktátum, diktátor, diktatúra kifejezések. Minden emberben ott lappang a hajlam, hogy másokat irányítson, dirigáljon, de egyben ott van benne az elvárás is, hogy szabadon éljen, irányítatlanul, minden kötöttség nélkül. A felnőtté válás folyamatában a társadalom egyik igen fontos feladata az, hogy egyensúlyt teremtsen ebben is, és sok másban, az egyének életében, hogy kellőképpen helyesen tudjanak dönteni a korlátok, valamint a szabadságok adta lehetőségek, továbbá az irányítva lenni és az előírni helyzetei között.

A történelemben mindig akadtak időszakok, helyzetek, amikor a körülmények adta viszonyok diktatúrákat szültek, és személyek, akik élni tudtak e viszonyok lehetőségével. Már az ókortól kezdődően ismerünk önkényesen viselkedő uralkodókat, de a Római Birodalom köztársasági államszervezete - érdekes módon a szenátorok saját kezdeményezésére - előlátta a diktátori magisztrátust, azaz egy hat hónapi teljhatalommal rendelkező személy uralmát, ha a birodalom valamilyen rendkívüli veszélynek volt kitéve. A rómaiak valószínűleg nem naivitásuk következtében bízták meg diktátoraikat az „élet és halál” hatalmával, ebből adódik az, hogy a diktátorok, vagyis a keménykezű uralkodók nem kötelezőszerűen negatív megítélésű személyek a történelemben. Például egy szilárd hatalmat kialakító Mátyás király később igazságosként maradt fenn az emberek emlékezetében, vagy itt van Tito személye a jelenkori történelemben, akit egyesek a végletekig dicsőítenek, mások meg láncos kutyaként, diktátorként emlegetik. 

Az önkényuralomnak sokfajta változata alakult ki az idők folyamán, a despotizmustól, a bizantinizmuson át az abszolút monarchiákig, ezek ugyan nem egyenlők a diktatúrákkal, de sok vonásukban közelítettek hozzá, ám a legújabb kori történelem bebizonyította, hogy az ember a legrémisztőbb módon tökéletesíteni tudta a diktatúrát, mint hatalmi rendszert. A két világháború közötti időszakban kialakultak az úgynevezett teljes diktatórikus államformák, ezeket totalitárius rendszernek nevezzük. Ezek olyan államhatalmak, amelyek a társadalom minden tevékenységére, így a privát szférára is kiterjesztik ellenőrzésüket. A totalitarizmusban nemcsak az állami-politikai intézményeket vonják szoros ellenőrzés alá, hanem a lehető legnagyobb mértékben az emberek életmódját és gondolkodását is befolyásolni akarják. A második világháború előtt, és részben utána, ilyen totális államok voltak Mussolini fasiszta Olaszországa, Hitler nemzetiszocialista Németországa, és Sztálin kommunista Oroszországa, a Szovjetunió. Sajnos a közelmúltig, sőt a mai napig is léteznek diktatúrák, amelyek közül egyesek keményvonalas régi módszerekkel dolgoznak, mások inkább a hátsó ajtón keresztül, finoman, különféle média- és másfajta manipulációk segítségével teszik az alattvalókat lelkes, és kiszolgáló Paprikajancsikká, mindenféle katonai hatalom nélkül is.

Amikor még az uralkodók vagy uralkodói körök az istentől eredeztették hatalmukat, akkor a nép kevésbé tehetett a diktatúrák kialakulása ellen. A kérdés az, hogy a demokráciában milyen feltételek kellenek a diktatúrák kialakulásához? A kérdés megválaszolásához nem elegendő csupán egyes korszakok történelmi hátterét tanulmányozni, ugyanis a gazdasági, katonai, politikai tényezők mellett döntőek voltak (és a jelenben is) a tömegpszichológia törvényei, továbbá a vallási-erkölcsi normák megingása, valamint az eszmerendszerek hatékonysága, és csak mindezeknek a tényezőknek, törvényeknek, eszméknek az együttes kölcsönhatásaként születhettek, születhetnek meg a diktatúrák.

Talán a legalapvetőbb feltétele a modern kori diktatúrák létrejöttének a kiszolgáltatottság érzése, ha az emberek megalázottságot, levertséget, anyagi bizonytalanságot éreznek, látnak, ha ettől rettegnek maguk körül, akkor emiatt sokkal inkább kaphatóak az uszító ideológiákra, azaz sokkal könnyebben manipulálhatók a szélsőséges eszmék, vezérek, helyzetek által. Ehhez járul az is, hogy a nevelési, oktatási hiányosságok, a közösségi, családi viszonyok szétzúzásának következtében a társadalomban rengetegen nem látják át sem a saját életüket, sem a társadalmi - politikai folyamatokat. A gazdasági, katonai, de erkölcsi összeomlások idején a demagógia mindig hajlamos bűnbakot kreálni, így az általános elégedetlenség előbb-utóbb társadalmi megosztottságot gerjeszt. Vegyük csak például a náci Németországot, ott a szélsőjobb és a szélsőbal nézett farkasszemet egymással, a Mussolini-féle Olaszországban az anarchisták álltak szemben a köztársaságpártiakkal. A megosztottság már kellő alap az oszd meg és uralkodj elv keresztülviteléhez.

A demokráciákban a diktatúrák eleinte a hatalomra kerülés „legális” útját választják, de a valóságban csak a látszatát játsszák el annak, hogy a törvényeket nem kerülik ki. Sajnos mindig akadnak érdekelt felek, akik hathatós támogatást nyújtanak a szélsőségeseknek ebben a hatalom ittasságban. Lehetnek ezek belföldi, és külföldi erők egyaránt, úgy a gazdaság, mint a politikum, vagy a hadsereg köreiből. Manapság már a médiának, és a kibernetikus teret uraló erőknek is nagyhatalmi szerepük lehet egy diktatúra kialakításában, de megbuktatásában is.

A diktatúrák kialakulásának egyes módszerei könnyen megfigyelhetők, de a legtöbb sokáig láthatatlan marad, és esetenként variálódik is. A látványosabbak közé tartozik a politikai ellenfelek marginalizálódása. Egy diktatúra a vetélytársak peremre szorításával kezdődik, majd a gazdaságot javító, élénkítő látszatújításokkal vagy valódi reformokkal folytatódik, miközben a politikai ellenfeleket, és az egyéb tiltakozókat vagy látatlanul, vagy kirakatperek állal teljesen ellehetetlenítik. Ezzel párhuzamosan megkezdőik a propagandagépezet munkája, az emberek reális értékítéletének átformálása. Az új hatalom igyekszik a múltat elködösíteni, mindeközben egy eszményi jövőképet propagál, amihez nincs viszonyítási alap, és ebben a fiatalokra, a fanatikus párthívekre, a kevésbé tanult rétegre, az ügyüknek megnyert „sztárokra” épít. A hatalmuk megszilárdításához a politika, a hadsereg, és az állami szervek ellenőrzése mellett kihasználják a média, az oktatás, a kultúra (főleg a zene, irodalom, az építészet, festészet), a tömegdemonstrációk világát, lehetőségeit. A privát szférát manapság már túlontúl könnyedén befolyásolhatják a közösségi oldalak, a TV, az Internet, a magazinok, a filmek, a ponyvairodalom, az oktatás, a vallástalanság, az egyénközpontúság eszméje által. Korábban ezt különféle sportklubok által, de a társadalmi szerveződés más civil formáinak bevonásával és ellenőrzésével tették.

A fentiekben vázolt módon megszilárdított diktatúrák csak a második fázisukban kezdik megmutatni valódi arcukat. Ekkor már a megfélemlítés, a terror nyílt eszközeivel élnek, ezek a besúgórendszer kiépítése, a kihallgatások, az elhurcoltatások, a verések, a szabadságjogok be nem tartása, a magánszemélyek kifosztása, a mozgás korlátozása, az ideológiai eszmék kötelező átvétele, az egyén teljes alárendelése a diktatúra gépezetének, az átnevelő és megsemmisítő táborok kialakítása, a tömeges kivégzések, a kötelező ideológiai ünnepségek tartása.

Ha egy társadalomban nem létezik, nincs meg a politikai tettekért való felelősségre vonás, a nyilvános elszámoltatás lehetősége, ha a kulcspozíciókban csak pártemberek ülnek, ha csupán egyféle jelképek borítják el a horizontot, továbbá egysíkúvá válnak a TV műsorok, az újságok, és eltűnnek az ellenzéki hangok, akkor már gyanúsak a körülmények. A diktatúrához eleinte nem kellenek feltétlenül félkatonai alakulatok, túlideologizált politikai háttér, pártkatonaság, rendfegyelmezés, kirekesztő szabályozások, törvények. E nélkül is kialakulhat már csírájában az önkényuralom, és amennyiben közöny, közömbösség, a hatalomhoz való dörzsölődés, a politikai prostitúció jellemzi az ilyen közegben élők viszonyát a saját társadalmukhoz, akkor azt kapja a nép, amit választ: diktatúrát. És egy diktatúrának bárki áldozatul eshet!