Szavak hasadása a régi és a mai nyelvben

Különböző jelentésük ellenére ezek a hasonló hangzású szavak összefüggésben vannak egymással, ugyanis szóhasadás révén jöttek létre.

A szóhasadás jelentéstani fogalom, a jelentésmegoszlásnak egyik sajátos esetét tartják számon ezen a néven. Voltaképpen párhuzamos alakmegoszlásról, illetve jelentésmegoszlásról van szó: ugyanannak a szónak különböző alakjai jelentésükben is fokozatosan elkülönülnek egymástól. Más megvilágításból nézve a dolgot azt is mondhatjuk, hogy a különböző szóalakok fennmaradását az teszi indokolttá, hogy egymástól különböző jelentéstartalmakat hordoznak. Így jött létre a csekély – sekély, a doboz – toboz, a vacok – vacak, a perem – prém, a habar – hadar, az éberen – ébren, a habozik – habzik stb. pár.

Mai nyelvhasználatunkban a csekély szó kevésre vonatkozik, a sekély pedig kis mélységűre. Régebben mindkét szó főnévként szerepelt, gázlót, vízben átlábolható helyet jelöltek velük.
A régi magyar nyelv a doboz szót nem ismerte, mind 'pikkelyes termés', mind 'fedeles vagy csukható tartó' jelentésben a toboz főnevet használta. A doboz szóalak a tizennyolcadik században jelentkezik, és fokozatosan veszi fel mai jelentését, a toboz pedig lassan csupán növénytani fogalmat kezd el hordozni. A vacok szegényes fekvőhelyre utal, amely ronggyal, zsákkal borított deszkákból áll, a vacak viszont melléknévként használatos 'ócska, hitvány' ér-telemben. A vacok állat fekvőhelyét, odúját is kifejezheti, a vacak pedig a limlom szinonimájaként is szerepel. Az első szóhoz kötőhangzó nélkül illeszkednek a toldalékok (vacka, vackot, vackol), a másodikhoz pedig kötőhangzóval (vacakja, vacakot, vacakol).
Prém szavunk a németből származik, régen perém alakban is előfordult, 'ruhaszegély' jelentésben használták. A szóhasadás a XIX. században ment végbe rajta. A prém hangalakot 'élő állaton levő vagy kikészített bőr, szőrzet' értelemben kezdték el használni, a perém pedig peremmé változott, és általánosabb jelentést vett fel, már nemcsak ruhaszegélyre utalt, hanem általában valaminek a szélére.

A legtöbb szóhasadásos jelenség a régi nyelvben játszódott le, azonban újabbak is vannak, olyanok, amelyek szinte a szemünk előtt játszódnak le. Elsősorban idegen szavakon figyelhetünk meg efféle folyamatot. Például itt van a latin eredetű szekció szó. A tudományos nyelvben és a hivatalos szóhasználatban valamely szervezet vagy tanácskozás szakosztályára, tagozatára vonatkozik, az építészetben pedig nagy épületnek kisebb egységére (amelyik, mondjuk, ugyanahhoz a lépcsőházhoz tartozik). A latinos írásmódú sectio szóalak egyrészt metszést jelent, másrészt pedig (az orvosi nyelvben) boncolást. Hasadás következett be a konjunkció esetében is. A konjunkció (fonetikusan, kiejtés szerint írva a 'csillagászatban azt a helyzetet jelöli, amelyben két égitest a pályája szerint lehetséges legkisebb távolságra van egymástól', a filozófiában és a matematikában pedig két ítéletnek az „és” kötőszóval való összekapcsolását. A latinos írásmódú coniunctio szóalak a nyelvtudományban fordul elő 'kötőszó' jelentésben.
Az említettekhez hasonló kettősséget tapasztalhatunk még a zsonglőr, a klasszis, a szpíker magyaros és idegenes alakváltozatán. A zsonglőr kiejtés szerint írva kézügyességgel dolgozó mutatványosra, bűvészre, szemfényvesztőre utal, franciás alakjában (jongleur) pedig középkori komédiásra, vándor énekesre, muzsikusra. A klasszis minőségi fokot, kiváló sportolót jelöl, latinos alakjában (classis) viszont osztályt (tudományos fogalomként). A szpíker magyarosan írva bemondóra vonatkozik, angolosan pedig (speaker) a képviselőház elnökére.