A Bájkút

A patakvölgyet keresték, melynek párájában különös lényeket vélnek látni az arra haladók. A világvég beteljesedni látszott, közelgett az 1500-as év, és az Oszmánok is egyre.

A törököktől égetett Balkán szaga ekkoriban egyre gyakrabban bűzölögtette a Mosztonga, ősibb nevén az Úz patak menti mocsarakat, át-átcsapva a Tarcal hegységen, megkeserítve ezáltal a bácsi, szondi, coborszentmihályi mulatozó nemesek kedvét, elrontva az ízletes, a közeli Szerémségből, a Tarcal lankáiról hozatott borok élvezetét. Az urak a perzselt emberi szagra csak az orrukat facsarták. Hősködve vitáztak. Eltunyulva bíztak még, ki Nándorfehérvár falaiban, ki a Duna széles vizében, és csodálkozva fogták a fejüket az itt-ott megjelenő turbános, tevés törökök láttán, pedig maguk züllesztették folytonosan az erős végvári vonal rendszerét. Hiába termett bő kalászokat Bács vármegye levecses, zsíros földje, hiába használtak sarló helyett a jobbágyok kaszákat, a föld urai kicsinyesen acsarkodtak egymással. A szerémségi borral való kereskedelem, és az átkozott törökkel való cserebere hasznáról nem akart senki sem lemaradni. Ám nem a hadbaállításra, a bandériumok kiállítására folyt el a pénz, a mátyási udvar fényessége ragyogott mindannyiuk előtt. Több-kevesebb erőlködéssel utánozni akarták azt. Köztük Pannónia legműveltebb férfiúi is, akiket a veszély, a veszedelem megállítása szólított a Bácskába, de ők ehelyett inkább vagyonokat költöttek a legdrágább könyvek, szobrok, keresett mesterek utáni révületükben. Igaz toldozgatták-foldozgatták székhelyeiket is, mégis sokkal gyakrabban munkálkodtak a királyi ítélőszék előtt peres ügyeiket intézve, vélt járandóságaikat követelve.

Volt itt, nem is tudni milyen ősidőktől kezdve, a Bácskában valami különös forrás, a Bájkuth vagy Bajkút, Bajkod. Fura egy hely volt ez a bugyborgó víz övezte tájék a Mosztonga zsombékjainak ölelésében. Azt mesélték, hogy a magyarok letelepedésekor, a Bancsa nemzetség táltosát megigézte a láp, mert a meleg vizű forrás körül növő fák gyökerei a felszínre dudorodva a szellemvilág lényeit idézték. Csak nyáron merészkedtek az egyszerűbb emberek közül is a bátrabbak a közelébe, mert a többi évszakban a meleg vízből felszálló pára jó és gonosz szellemeket rejtett. Mégis bemerészkedtek sokan, az örökös ködbe borult, a nádtól sustorgó laposba, a völgybe, akiket a betegségük idehajtott, mert a forrás igen sok bajra írt hozott, és innen is fakadt talán a neve, a Bajkút. De bajban is voltak azok, akiket nem a hitük vezetett, mert a mocsár magába fullasztotta a szent hely megsértőit. A környék, a honfoglalás után, továbbra is sejtelmes maradt, ám az 1400-as években már suttogva sem emlegettek táltosokat, szellemeket. Keresztet hányva mosakodtak immár, de egy-két ráolvasás félhangon felhangzott még olykor. A pogányságot ekkorra rég száműzték, de a hiedelmeket még nem tudták. A kút környékén előbb premontrei szerzetesek magyarországi rendháza épülhetett, de 1438-tól bizonyítottan az óbudai klarisszák birtokadománya közt szerepel a Bájkuth, akik rendházat emeltettek a forrás fölötti domboldalon. E birtokuk a haszon mellett sok ürmöt is hozott. Számos pert kellett folytatniuk a környék kapzsi főuraival.

A fenti birtokadományozás évétől számítva nem sokkal később, 1442-ben született a Drágffy-család Szatmár megyei erdődi birtokán, kerékgyártó jobbágy fiaként, egy Tamás nevű igen szerencsés gyermek. Az apja ekkor még gondolni sem gondolt arra, hogy, a nem is elsőszülött, fia majd egy másik Erdőd, a Valkó megyei, birtokosa, és később a legnagyobb magyar főurak egyike lesz. A Bakócz vezetéknevű mester, a többgyermekes apa, ekkor még a munkájával küszködött javában, bár az asszonyára hallgatva, idősebb fiát már papi pályára szánta, ám újszülött Tamás nevű fiának az apai mesterség folytatását tervezte. Nemsokára mégis igen szokatlan dolgok történtek. A mesék valósággá váltak. 1458 telének végén, egy a Tamás fiával szinte azonos korú gyereket választottak királlyá Magyarországon. Örültek is az emberek, és csodálkoztak is! Zengték a törökverő Hunyadi fiának, Mátyásnak a nevét! És ha már a magyarok végre a vérükből választottak királyt, a Bakóczokat sem kerülhették el többé a mesék csodás fordulatai. A papnak szánt Bálint gyerekből ekkorra titeli prépost lett, és a báty közbenjárására 1459-ben az öcs, Tamás, és a többi pereputty nemességet szerez. Bakócz Tamás fölveszi a Thomas de Erdőd nevet. Így jegyeztette magát iskoláinak anyakönyvébe Krakkóban, Ferrarában. És jöttek a páduai, bolognai bódító tanulmányi évek, a humanizmus szellemében vívott pengeéles viták a tanárokkal, diáktársakkal. A deák nem volt ugyan oly ékesszavú, mint a korábban itt tanuló földije, Csezmiczei János, de annál céltudatosabb és erőteljesebb volt a törekvése szakmai előmenetelét tekintve. Jött is a jogi doktorátus, a kancelláriai jegyzőség Mátyás udvarában. A csillag fölragyogott. És Erdődi Tamás álmai egyre megvalósíthatóbbá váltak. 1480-tól már titeli prépost, akinek birtokai közé tartozik a már említett Valkó megyei Erdőd. Ez a birtoka a budai klarisszák bácskai birtokaival volt határos. És egy-egy jobbágyfalu tizede bizony nem volt apróság, főleg nem a céltudatos Tamás titeli prépostnak, és ha ez a hely, a Bájkuth, még csodás gyógyulásokkal is szolgál, onnan bizony több is csurog, vagy kifacsaródik a gyógyult betegekből. Kellett is, hogy csorogjon az arany, mert Mátyás könyvtára, a híres Corvinák voltak a mérvadók, és az olaszhonban készült kódexek fölfalták jópárszáz jobbágy erejét. Kellett ennél azonban még jobban az ambitió, a karrier kiépítéséhez a pénz, ugyanis egyre fényesebbre sikeredtek az álmok.

Szédelgett is a királyi kancellária titkárárnak a feje, mert Váradi Péter vetélytársat látott a mohó titeli prépostban, mégsem tudta leszerelni. Csak húzni tudta, igyekezett elodázni az óbudai klarisszák és a titeli prépost ügyét. Békéltető szándékkal levelezgetett, és a klarissza nővérek malmára szerette volna hajtani a vizet. Talán még megbeszélést is összehívott a Bájkuth melletti rendházba, és még meg is fürödtek annak csodás, de bűzös, kénes vizében a vitatkozó felek, ám Váradi nem tudott kifogni Erdődi Tamáson. A Bajkút bugyborgó csodája nem gyógyította a hatalomvágyat! A titeli prépost aranyaival belopta magát az udvarba, és még ugyanabban az évben, 1480 őszén kancelláriai titkár lett.

Négy év múlva Váradi Péter, Erdődinek is köszönhetően, kegyvesztetté vált. Várfogságba került. Árva és Visegrád falai között őriztette Mátyás. Hat évig raboskodott, majd Mátyás halála után Corvin Jánosnak köszönhetően kiszabadult. Hogy a Mosztonga melletti Bájkuth különleges forrása csábította-e visszavonulásra a közeli Bács várába Váradi Pétert, vagy valami más, nem tudni, de igen szokatlanul nagy tettet hajtott végre, hogy e lenyűgöző, de egyhangú tájon megmaradhasson. 1495-ben kelt levelében még ezt írta:… a Mosztongánál tengődöm, amelyikből a tűző nap heve, meg a nagy szárazság teljesen elpárologtatta a vizet, s ahol már a békák is rég megszűntek kuruttyolni…, hogy két évre rá energikusan arról számoljon be: …Ami tisztelendő atyaságod dicséretét illeti amiatt, hogy bevezetettem Bácsba a Dunát – tudom, még jobban elhalmozna dicséretével, ha látná is azt. Mert megszabadultunk minden régi szennytől és százados piszoktól, a legtisztább Duna vizet élvezhetjük, mely bővelkedik a friss halban, s ha most élne a hamvas Narcissus, és megpillantaná magát benne, bizonnyal eltöltené a gyönyörűség!... Igen érdekes fordulat volt ez Váradi életében! Talán a bájkuthi víz élesztette újjá a megtört rabot? Pedig közben szembesülnie kellet azzal, hogy Bakócz Tamás, azaz Thomas de Erdőd pályája egyre magasabbra ívelt. És már Mátyás sem élt, aki kettétörhette volna a vetélytárs életének ívelést. A Mosztonga melletti Bács mégis egyre szépült, reneszánszos vonásokkal díszítették. Taláncsak éppazértis! Szerencséjükre egyikük sem érte már meg, hogy a turbános, tevés törökök átfolyva a Tarcal lankáin szétprédálják mindazt, amibe annyi erőt fektettek.

És végül, ha nem a törökök, akkor az idő előbb-utóbb úgyis kifosztotta volna a bácskai tájat. A látóteret ma, a Mosztonga partján Bácsnál, várromok metszik. A patak mentén észak felé haladva azonban még megvan a Bájkuth, ma doroszlói Szentkút, de a forrása rég kihűlt már, nem lengi körül lényekkel átitatott bájoló pára. Bugyborgása is folydogálássá csendesült. Hatalmas platánok susognak fölötte, ám nincsenek már táltosok, akik felfednék a szellemek üzeneteit. A klarisszák rendháza sem áll. Csak a csodák maradtak, és egy, fel-feltűnő, fehér köntösbe öltözött mosolygós asszony mása a forrás vizének tükrében, mesélik azok, akik látták.