A nyelvművelés és a nyelvtudomány

Van, aki a nyelvész és a nyelvművelő viszonyát a botanikus és a kertész példájával igyekszik szemléltetni. A botanikus mind a haszonnövényt, mind a gyomnövényt tanulmányozásra érdemesnek tekinti, neki a mérgező növény ugyanúgy érdekes lehet, mint a gyógynövény. A kertész viszont irtja a gyomot, és ápolja a haszonnövényt vagy a dísznövényt. Számára vagy az a fontos, hogy jól teremjen a növény vagy pedig, hogy szép legyen.

Többek között Gombocz Zoltán, a neves magyar nyelvtörténész, nyelvtudós sem vett részt a nyelvművelő mozgalomban, de nem is helytelenítette. Szerinte inkább az íróknak a feladatuk, hogy a szépség és a jóhangzás nevében alakítgassák a nyelvet. A nyelvbúvár, a tudós nem avatkozik bele a nyelvi jelenségekbe, minden jelenséget tudomásul vesz úgy, ahogy van. Számára nyelvtények vannak, ezek sem nem helyesek, sem nem helytelenek, sem nem jók, sem nem rosszak, sem nem szépek, sem nem csúnyák.

Bárczi Géza szerint a nyelvésznek így vagy úgy mégiscsak részt kell vennie a nyelvművelésben, irányítóként vagy számon tartóként, illetve tanácsadókent és bírálóként. „A nyelvész munkája tehát inkább a nyelvtisztításban érvényesül. Tilalomfák felállítására egyes-egyedül ő hivatott, persze rá is kötelező a kellő óvatosság" – mondja Bárczi. Nevelő hatások kifejtésére a nyelvésznek kevésbé van lehetősége, mint az írónak, az újságírónak és a tanárnak.

Vajon ezek szerint az ítélkezés a tudományos nyelvművelés feladata, az ismeretterjesztés, a nevelés pedig a gyakorlati nyelvművelésé? Így túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgot, általában nem lehet így elkülöníteni az elméletet és a gyakorlatot, a kutatást és az alkalmazást. A nyelvművelésnek mindig tudományosan megalapozottnak kell lennie, a szakszerűtlen hozzáállásból több kár származik, mint haszon. A tudós is lehet nyelvművelő, ha megállapításairól, megfigyeléseiről népszerű formában beszámol a nagyközönségnek, és az író is nyelvművelő, ha nem téveszti szem elől a nyelvtudomány eredményeit. Az író, főképpen pedig a költő nyelvteremtő szerepet is betölthet, szabállyá emelhet kivételt, vagy elterjeszthet szokatlanságot.

A nyelvtudomány és a nyelvművelés anyagában azonos ugyan, céljában viszont eltérő. A nyelvtudomány arra törekszik, hogy megismerje az azonos anyagot: a nyelv mozgástörvényeit kutatja, a nyelvművelés pedig idomítja ezt az anyagot, felhasználja, értékesíti a nyelv mozgástörvényeit. A nyelvtudomány ténymegállapító, a nyelvművelés normatív – vélekedik Bárczi.

Azonosítható-e a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománnyal? Ha az alkalmazott nyelvtudományt a kutató nyelvtudomány párjának tekintjük, akkor ez nem a nyelvművelés, legfeljebb egyik része a helyesírással, a nyelvtanítással, a szótárazással együtt. A helyesírás a nyelvművelés részeként is felfogható, habár formai jellege miatt egészen más természetű, mint a nyelvhelyesség vagy a stilisztikai helyesség, úgyhogy célszerűbb önálló diszciplínaként kezelni.

Van-e a nyelvművelésnek elmélete, vagy pedig a szükséges elméleti megállapításokat készen kapja a nyelvtudománytól? Az igaz, hogy a nyelvművelés nagyban támaszkodik a nyelvtudomány eredményeire, de a maga elméletét is kifejlesztette. Ez teszi lehetővé, hogy meghatározza, mi a köznyelvi és mi nem, mi fogadható el a nyelvhasználat tényeiből és jelenségeiből, és mit kell elvetnünk, hogyan tanítsuk meg az embereket a helyesnek nyilvánított nyelvi eszközök felismerésére, hogyan neveljük őket a megfelelő nyelvi viselkedésre. A nyelvművelés elmélete tehát normaszabály is, értékelmélet is, módszertan is.