Tudta-e?
…hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000-ik magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós lakosságú Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

79. szám - 2010. május 1.

Vallástudomány

Giesswein Sándor emlékezete száz év távlatában

Egy rendkívül mozgalmas korszak, a 19-20-ik század fordulójának a minta-személyisége volt Giesswein Sándor, a magyar keresztényszocialista mozgalom atyja.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

A tevékeny, sohasem nyugvó, a tiszta szívvel és tiszta szívből küzdő emberek táborába tartozott. Személyiségében szerencsésen ötvöződtek a politikusi, a tudósi és a lelkipásztori alkat legjobb vonásai. A látszólagos ellentétek ezen találkozásából kiindulva magyarázhatjuk Giesswein koridegenségét vagy korszerűtlenségét, de amit ugyanakkor korfölöttiségnek is nevezhetnénk. Két fő vonása van ennek a giessweini korszerűtlenségnek vagy koridegenségnek. Egyrészt politikusként is mindvégig megmaradt igazi papnak, s ezért a társadalmi közszereplésnek egyetlen módját volt hajlandó elfogadni: az erkölcsös, az örök emberi értékeken alapuló, a nemes célokért küzdő politizálást. Másrészt papként is politikus volt, s ezért nem tudott belenyugodni a modernitás korának társadalmi átrendeződésébe: az egyháznak a templom és a plébánia zárt kapui mögé száműzött, társadalmi közszerepléstől eltiltott helyzetébe.

A mostanit megelőző századfordulón is korszerűtlennek számítottak az ilyen szintetikus attitűdök: az egyik már elavultnak tűnt, a másik pedig még nem igazán jött „divatba”. Az erkölcsökre, az örök értékekre és a nemes célokra hivatkozó politizálásnak a retorika szintjén természetesen a modernitás világában is ugyanolyan keletje van, mint a pre-modern korban volt, csakhogy a modernitás egyik legfontosabb sajátsága - nemcsak a politika területén -, hogy a szavak és a cselekedetek elválasztódnak benne egymástól. Hajnalhasadásakor politikai hitvallásában Machiavelli fogalmazta meg elsőkét a gátlástalan politikai pragmatizmus alapelvét. A modernitás politikai közege, a szavak és a tettek elválasztódásának az elve alapján, a következőképpen oldotta meg az erkölcsös elvszerűség és a gátlástalan pragmatizmus összegyeztethetetlen vonásainak az „összeegyeztetését”: a szavak, a politikai retorika (a nyilvános megnyilatkozások, a politikai kampány) a legjobb színben tüntesse föl a politikai szereplőt, az erkölcs és a nemeslelkűség mintapéldányaként, a tőle származó tetteket viszont sokszor az elveknek is ellentmondó pragmatizmus kell, hogy jellemezze, különben a politikai ellenfelek el fogják tiporni. Minél inkább haladt előre a modernizmus (a posztmodernitás felé), vagy mélyült el modernizmusában, annál inkább jellemezte ez a beállítódás. (A politikában ez az előrehaladás vagy elmélyülés a tömegpolitizálás felé vezetett.) Giesswein Sándor azonban nem volt tömegpolitikus, mégha vágyai szerint tömegeket is akart megnyerni. Nem magának és nem a pártnak szerette volna ugyanis megnyerni a tömegeket, hanem a valóban nemes ügynek. Tettei és szavai elválasztódását sem tekintette elfogadhatónak: ő tényleg tettekre próbálta váltani azt, amit mondott, s nem azért mondta, hogy magának vagy pártjának szavazókat szerezzen ezáltal. Már száz évvel ezelőtt is korszerűtlen, a modernitástól idegen volt az ilyen politikai magatartás. Időközben előrehaladva vagy elmélyülve a modernitásban ma még inkább az volna. Kortársai közül ezért mosolyogták meg sokan, s tartották egy jólelkű, de naiv idealistának.

A másik oldalról is korszerűtlennek számított: a Nyugattal szemben szokásosan fáziskésésben lévő Magyarországon legalábbis. Az egyház és az egyháziak politikai szereplése kényes kérdés volt akkor is, mint ahogy még manapság is az. A modernitással támadt ez a probléma is, mert az új, individualizálódó gondolkodásmód nemcsak a szavakat és a tetteket szakította ketté, hanem elsődleges fontosságú törekvéseként a vallási szférát is elválasztotta a világi szférától. Az egyház ezzel egy új, ismeretlen szerepkörbe került, amiben nem egykönnyen tudta feltalálni magát. Elvesztette a középkorban kiépített, s az újkorban is többé-kevésbé fenntartott társadalomformáló szerepét, valamint az államvezetéssel kiépített szimbiotikus kapcsolatát. E merőben más helyzetben a keresztény tanítás társadalomformáló hatásának új polgári ideológiákkal és filozófiákkal kellett versenyre kelnie, a régi arisztokratikus államfölépítésnek pedig új polgári, forradalmi töltetű mozgalmakkal. Az egyház érdekei védelmében kezdetben az arisztokrácia szövetségese volt, a régi rend egyre nyilvánvalóbbá váló veresége után azonban már egyedül maradt és defenzívába szorult. A korszak legnagyobb pápája, XIII. Leó két enciklikája jelentette a kivezető utat. Az „Aeterni patris” a modern keresztény filozófia megteremtése előtt nyitotta meg a kaput, amely más képes volt a maga területén vitát folytatni a polgári ideológiákkal és filozófiákkal. A „Rerum novarum” pedig az egyház szociális tanítását fogalmazta meg egy olyan formában, amely már a maga területén vette föl a harcot a korszak legdinamikusabb forradalmi mozgalmával, a szociáldemokráciával szemben. Ősi keresztény alapelv a maguk területén is fölvenni a harcot a kereszténység vetélytársaival, ez a cselekedet azonban mindig is rendkívül kényes, állandó mérlegeléssel járó próbálkozás volt. Most is: úgy kellett átlépni a filozófia területére, hogy a racionális okfejtés ellentétpárja, a hit, valamint a végkövetkeztetés felé haladó filozófiai gondolkodás ellentétpárja, az alaptételből kiinduló és azt igazoló gondolkodás (a dogmatika) ne sérüljön meg. A másik részről úgy kellett az egyháznak a szociális aktivitását kifejtenie, hogy az ne jelentse az új keresztény mozgalom elvilágiasodását. Magyarán a keresztény alapelvek megőrzése mindkét részről elsődleges szempontnak számított. Értelmezés kérdése és állandó viták tárgya, hogy ki mennyire merészkedik el: amit az egyik már eltávolodásnak tart, azt a másik még tökéletesen keresztényinek érzi. A modernizmus vallási reakciójának állandó problematikája ez a kötéltánc. Giesswein Sándor, a pap, a tudomány és a politika területén egyaránt maradandót alkotott. Lássuk először mint keresztény tudóst!

Tudósként is rendkívül sokoldalú volt: az ekkoriban feltörekvő társadalomtudományok, a szentíráskutatás, az orientalisztika, a szociológia és a nyelvtudomány áll érdeklődésének a fókuszában. Gondolkodásának legfőbb erénye a rendkívüli szintetizáló képesség, amely mellé alapos fölkészültsége társult a nemzetközi szakirodalomból. Ezen erények alapján érthető, hogy munkáiban nem forradalmi tudományos fölismerések megfogalmazására törekszik, hanem alapos, jól megszerkesztett, kritikus szellemű ismertetések közlésére. A korabeli magyar szellemi életnek nagy szüksége volt az ilyen munkákra. Szintetizáló érzéke minden állásfoglalásában józanságra és középútkeresésre ösztönözte. Ez érvényesült írói személyiségében is: egyszerre mondható tudós kereszténynek és keresztény tudósnak, miközben a keresztény és a tudós között semminemű meghasonlást nem érezhetünk.

Első munkái alapján a magyar vallástudomány egyik megalapítójaként is számon tarthatjuk. A Mizraim és Assur tanusága (1887), az Egyiptom és a Biblia (1909) a korabeli orientalisztika eredményeinek ismertetése mellett a Biblia szavahihetőségét is bizonyítani kívánják. A Buddhizmus és kereszténység (1889), a korabeli munkákkal összhangban, a buddhizmus ismertetése mellett a kereszténység magasabbrendűségének az igazolását is szolgálja. Az ó-egyiptomi halottak könyve (1890) az ismertetés mellett alátámasztani kívánja a túlvilágról szóló vallási elképzelések ősiségét is. Nemcsak ezen írásaiban, hanem nyelvtudományos és szociológiai tárgyú munkáiban is a keresztény tudós vagy a tudós keresztény szólal meg. Az összehasonlító nyelvészet fő problémái (1890) című könyvének a központi kérdése, hogy a nyelvek sokfélesége összeegyeztethető-e az emberi nem egységes eredetével, vagyis a monogenizmus teológiai kérdését is érinti a mű. Szociológiai tárgyú munkái, Az egyén és társadalom (1915) és a Társadalmi problémák és keresztény világnézet (1907) rendkívül éleselméjű kritikáját nyújtják a kort uraló társadalmi nézeteknek, de emellett a keresztény társadalomfelfogás előnyeinek a bemutatása is a céljuk. Az utóbbi művekben Giessweinben a történelemfilozófusi véna is megszólal: a történelmet organikus egészként, ciklikus mozgásban, az individualista és a kollektivista korszakok folyamatos váltakozásaként szemléli. Az ideális társadalmi állapot, véleménye szerint, a kettő összhangba hozása volna. Ebben az esetben a szintetizáló hajlamú Giesswein nemcsak kritikusan összegez, a szélsőséges nézetek között nemcsak a középutat keresi, hanem egy eredeti, működőképes értelmezési modellt dolgoz ki. A modell működőképességét bizonyítja, hogy benne a mai társadalmi állapotot is biztonsággal el tudjuk helyezni, és természetesen bejóslást végezhetünk a jövőbe is.

Egy olyan tevékeny ember, mint Giesswein Sándor, bármennyire is szerette a könyvek világát, sohasem válhatott volna szobatudóssá. Irodalmi társaságok elnöke volt, újságszerkesztő, a Magyar Békeegyesület elnöke, a Külföldi Magyarok Egyesületének elnöke, az Országos Katholikus Szövetség egyik alelnöke, az Országos Eszperantó Egyesület elnöke. Nemzetközi konferenciákon ad elő a legkülönfélébb kérdéskörökben. E tekintetben is félreismerethetetlenül elébünk tűnik az elkötelezett keresztény. Az eszperantó lelkes híve, mert a mesterséges nyelvben az emberi testvériség, a keresztény univerzalizmus megvalósának a lehetőségét látja. Támogatja a családpárti feminizmust és a nők jogait, mert ezt keresztény erénynek tekinti. Békeharcos, hiszen mi mást lehetne egy igaz keresztény? Közéleti szerepvállalásának a legjelentősebb állomása, hogy 1903-ban megválasztják a Szent István-Társulat alelnökévé. Ezzel országszerte ismertté válik. Itt is maradandót alkot, Zichy Nándorral a társulat nyomdáját, részvénytársasággá átalakítva, gazdasági alapokra helyezi. Megszervezi a Szent István Akadémiát. A népművelés érdekében olcsó és jó könyvek kiadására törekszik.

Tudósi és szellemi szerepvállalásában a korszerűtlenségnek, koridegenségnek a nyomát sem látjuk.Tudósként és közéleti személyiségként minden bizonnyal általános köztiszteletnek örvendve távozhatott volna a földi világból, ha csupán ezeknél a tevékenységeknél maradt volna meg. Nem így történt azonban, élete vége felé szellemi támogatásban szinte már csak a baloldali értelmiség részesítette. 1921-ben, az ellenséges hangulat miatt, nem jelölteti magát újból a Szent István-Társulat alelnöki székére, és lemond a Szent István Akadémia elnöki tisztjéről is. Mindez a szomorú vég azért következhetett be, mert Giesswein nem elégedett meg a tudósi és közéleti tevékenységgel, hanem a keresztény politikus szerepét is vállalta. Politikai szerepvállalása sorolta őt a koridegen emberek közé, s ezért a koridegenségéért az élet más területein is fizetnie kellett.

A történet azonban nem így indult. A 1880-as évek végén egy cikket írt a munkások védelmében, akiket „részeg csürhének” nevezett egy győri lap. Fölkereste három munkás, hogy köszönetet mondjon neki. A velük folytatott beszélgetés során győződött meg arról, hogy munkások azért válnak tömegesen hitetlenné, mert az egyház részéről a gondjaikkal nem törődik senki. Innentől az útja egyenesen vezetett a keresztényszocializmus felé. 1898-ban megalakította a Győri és Győrvidéki Keresztény Munkásegyesületet, az ország első ilyen jellegű szervezetét. Az egyesület alapszabályzatában a „Rerum novarum” alapelveinek a követését tűzte ki célul. 1903-ban már a Budapesti Keresztény Munkásegyesületet vezeti. Vezetése alatt a budapesti egyesület kiépíti a kapcsolatokat a vidéki egyesületekkel, és kezébe veszi az országos mozgalom irányítását.

Eddigi társadalomszervező szerepvállalásában még nyoma sincs a koridegenségnek, hacsak az nem volt annak tekinthető, hogy a keresztény társadalmi szerveződés terén, az élen járva, megelőzi a korabeli magyar reakciót, amely úgy viselkedett mintha a „Rerum novarum”-ban a magyar viszonyokra nézve semmi aktuális nem lett volna.

Társadalomszervezői pályáján a következő fordulópont 1905, amikor a Néppárt színeiben országgyűlési képviselő lesz. Hosszú vívódás előzte meg részéről az aktív politikai tevékenység fölvállalását, de mivel e párt programjában az egyházpolitikai törvények revíziója kiemelt helyen szerepelt, ezért még ennek a döntésének sem kellett volna elvezetnie a klérus és a nemzeti erők szemében való koridegenné válásához. Ő azonban a Néppárt tagjaként is hű maradt keresztényszocialista elveihez. Miután belátta, hogy a Néppárton belül nem tudja az elképzeléseit keresztülvinni, kilépett abból. 1910-ben már az Országos Keresztény-Szocialista Párt ügyvezető elnöke. Csernoch János hercegprímás 1913-ban, a XII. Katolikus Nagygyűlésen a keresztény restauráció új programját hirdette meg, amelynek központjába a felekezetek fölötti keresztényszocialista mozgalmat állította. Ezzel Giesswein politikai pályája előtt megnyílni látszott az egyházi elimerés útja. A világháború eseményei azonban más irányba terelték a dolgokat. Giesswein pacifizmusa és demokratikus beállítódása miatt az Országgyűlésben egyre közelebb került a baloldalhoz, Károlyi Mihályhoz és a Galilei Körhöz. Ezen a ponton vált politikusi személyisége koridegenné az egységtörekvéseket célul kitűző egyházi társadalomszervező erők és a nemzeti oldalról egységesülni kívánó jobboldali nemzeti erők számára. Mindkét oldalról heves támadásoknak volt kitéve.

A modernizmus társadalmi változásaira született egyházi reakció XIII. Leó pápasága után már belenyugodott a megváltozott helyzetbe, kilépett a defenzívából, és a maga területén próbált harcba szállni a korszak legdinamikusabb forradalmi mozgalmával, a szociáldemokráciával. Megpróbálta a maga alternatíváját fölkínálni a munkások körében nagy vonzerőt gyakorló szocialista eszmék és szerveződések terén. Itt azonban egyértelműen a szociáldemokráciával és a tőle is radikálisabb irányzatokkal szembeni harcról volt szó. Ez a békés eszközökkel meghirdetett háború a saját területén próbált csapást mérni az ateista és vallásellenes munkásmozgalomra azáltal, hogy bebizonyítja a kereszténység a tanok és munkásszerveződések terén is többet tud nyújtani az e mozgalmak által felkínáltnál. Giesswein Sándor, a magyar keresztényszocializmus vezéralakja azonban egy felfoghatatlannak tűnő, koridegen lépéshez folyamodott a világháború időszakában: látszólag békét között, és elkezdett együttműködni az ellenségnek tekintett baloldallal.

A föntiekben elmondottak szerint értelmezésfüggő kérdés, hogy meddig mehet el a keresztény társadalomszervezői tevékenység, hogy az még ne legyen kitéve a végleges elvilágiasodás veszélyének. Száz év után a legtöbben már valószínűleg azt mondanánk, hogy Giesswein Sándor nem lépte át ezt a határvonalat. Nem azok táborába tartozott, akik ezen az úton a végletekig jutva papként végül is ateistává és egyházellenessé váltak. Keresztényszocialista és liberális keresztény alapelveihez is mindvégig hű maradt. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a nemes célok érdekében azokkal próbált együttműködni, akikkel meghirdetett elveik alapján az együttműködést megvalósíthatónak látta. Magyarán csupán vérbeli politikusként viselkedett. Keresztény elkötelezettsége miatt harcolt a békéért a háború kitörése óta, és liberális keresztény elvei miatt támogatta a baloldal demokratikus törekvéseit. Állítólag a német Centrum párt tagjainak a tanácsára, a háború nyomán felbolydult társadalmi helyzetből az egyetlen kivezető utat a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia összefogásában látta. Mai szemmel nézve talán e tekintetben sem járt messze a valóságtól. Nyugat-Európában egy hasonló helyzetben, a II. Világháború után a kereszténydemokrácia révén egy ilyen keresztény és demokratikus eszméket szintetizáló politikai mozgalom tényleg sorsdöntő szerepet játszott az össztársadalmi válságból való kijutásban. A korabeli Magyarországon azonban, ahol az erők mindkét oldalról a végső leszámolásra készülődtek, ez csak egy megvalósíthatatlan álom volt. A háború után még élete művéből, a radikalizálódó keresztényszocialista politikai mozgalomból is távozni kényszerült. Politikai pályafutása, annak ellenére, hogy mindvégig következetesen haladt a saját útján, végül is zsákutcába torkollott. Ovender Sándor a következőképpen összegezte politikai életútját: „Hogy mégis ez a nagy tudós a politika terén megfelelő sikert nem tudott elérni, ez nem rajta múlott, hanem súlyos hibája azoknak, akik nem ismerték el igazi politikus gyanánt és akik némi lekicsinyléssel idealistának nevezték, mert a napi kérdésekből kiindulva mindig megtalálta azokat a perspektívákat, amelyek egy jobb és szebb jövő felé vezetnek.”

Mai szemmel azt is jól láthatjuk, hogy korszerűtlensége és koridegensége, ami a kudarcaihoz elvezette, valójában mélységes korszerűséget, a korral való együttlélegzést tükröz. Nehéz volna még egy olyan korabeli magyarországi politikust találni, akinek az alapelvei száz év távlatában is annyira korszerűen hatnának, mint az övéi. Nem azok az egyébként gyakori vallásos jellemek közé tartozott, akik az örök értékek és a végső cél igézetében az adott kor speciális vonulatait alig veszik tudomásul, éppen ellenkezőleg, kiváló érzékkel rendelkezett kora sajátosságai iránt, de azokat mindig a kereszténység örök értékeinek a szemüvegén át szemlélte, és a maga emberi eszközeivel abba az irányba is próbálta terelni. A modernizáció, az urbanizáció, a második ipari forradalom korában, amely Magyarországon is erősen éreztetni kezdte a hatását, a munkástömegek egyháztól való elidegenedésében meglátta az egyház mulasztását is, és klerikusként mindent megtett, hogy ennek véget vessen. Pontosan érzékelte, hogy a liberalizmus individualista korszakát követően a jövő a munkásmozgalmak, a második generációs szabadságjogok és a demokrácia, a választójog kiteljesedésének a kollektivisztikus korszaka felé halad. Nem ellenállni próbált az újabb társadalmi változásnak, hanem a hagyományos keresztény konzervativizmus feladására buzdított és keresztényszocialista mozgalmát a jövő ezen útjának szolgálatába próbálta állítani, de úgy, hogy az ne veszélyeztesse a keresztény értékeket és a keresztény ügyet. Szintetikus érzéke mindig távol tartotta a szélsőségektől. A korszak egymásnak feszülő társadalmi ellentétei törvényszerűen a radikálizálódás felé vezettek, ami a háború után jutott a csúcspontjára. Giesswein ellenállt mindkét totalitarizmusra törő radikális erőnek: a radikális baloldalnak ugyanúgy, mint a radikális nacionalizmusnak. Kezdettől fogva világpolgár, európai egységben gondolkodó politikus volt, de a nemzeti érdekeket sem vesztette szem előtt sohasem: a nemzet boldogulását a nemzetek közösségében látta. Az európai jövőt a nemzetközi szervezetek megalapításában ismerte föl, amelyek országfölötti intézményekként intézhetnék a fölmerült vitás kérdéseket.
A korszak másik radikális mozgalmának, a modernizmus antiszemitizmusának is ellenállt.

Az országgyűlésben a numerus clausus megszavazása ellen szállt síkra. A megoldás útját nem a zsidó származásúak erőszakos lépéssel történő visszaszorításában, hanem a népművelésben látta. A családpárti feminizmus, a nők jogainak az élharcosa volt. Az országgyűlésben az elsők között követelte a nők választási jogát. Elkötelezett békeharcos volt, s ezen elve mellett kitartott a világháború és az azt követő korszak ellenséges környezetében is, de elismerte a nemzetek önvédelemre való jogát is. Síkra szállt az elnyomott munkásság jogaiért: a sztrájkjogért, beleértve az aratómunkás ebbéli jogát is, a beteg- és balesetbiztosításért, az egészségtelen munkakörülmények miatt, a dolgozó gyerekek és nők jogaiért, az egyházi birtokok bérbeadásáért a rászorulók számára. E hiányos felsorolásból is világosan kitűnik, hogy Giesswein politikai alapelvei mennyire korszerűek voltak, s hogy személyiségéhez hűen a középutat keresve mindig távol tudta tartani magát a szélsőségektől. Száz év után persze már könnyű megmondani, hogy az adott helyzetben mi volt a korszerű és mi nem az, neki viszont ennek a fölismeréséhez együtt kellett lélegeznie a saját korával.

Szintetikus érzéke nemcsak a középútkeresésre ösztönözte, hanem a józanságra is megtanította. E józanság rendkívüli kritikai szellemmel és bámulatos előrelátó képességgel látta el. Csak egy példát hoznék föl ezzel kapcsolatban. A háború kellős közepén, 1916. szept. 14-i parlamenti beszédében a következőket mondja: „Mert ha nem jön létre valóságos béke, ha nem tudja létrehozni az új diplomácia a népek igazi megértését, ha ez a háború azzal végződik, hogy az egyik fél le lesz tiporva a földre – megsemmisíteni, azt hiszem, egyik sem fogja a másikat – az addig, amíg csak lihegni fog, amíg csak erőt szed magába, azon fog lenni, hogy fegyverkezését egy új revanche-ra gyarapítsa.” Pontos diagnózisát adta a háborút követő negyedszázad történéseinek. Igazi tragédiája a korabeli magyarországi politikai életnek, hogy egy ilyen személyiség és elme nem tudott rá mélyebb hatást gyakorolni.

Giesswein Sándor korszerűtlensége és koridegensége a kortársak szemében valójában korszerűséget és a korral való együttlélegzést takart. Volt azonban még egy elkülönítő vonása személyiségének: korfölöttisége. Kezdettől fogva és mindvégig hithű keresztény maradt, ebből a tényből származott személyiségének és gondolkodásának a korfölöttisége. Keresztényként nem elégedhetett meg a pillanatnyival, a maival és a holnapival, tekintetét a végső cél és az örök értékek felé fordította, s minden aktuális kérdést eszerint az alapállás szerint szemlélt. Ez a meggyőződése biztosította tudományos és politikai munkásságának a tartósságát. Tudósként rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott, de bármerre is fordította az érdeklődése, sohasem veszett el a tudományos specializáció útvesztőjében, mert az említett alapállás, a keresztény fókusz mindig megtartotta a kompakt látásmód útján. Politikai pályájáról is elmondható ugyanez. Habár útja mozgalomtól mozgalomig, párttól pártig vezetett, ez nem a jól ismert politikusi elvszerűtlenség miatt történt így, hanem éppen ellenkezőleg: elkötelezett politikai elvszerűsége miatt, keresztényszocializmusához és liberális kereszténységéhez való ragaszkodása miatt sodródott a politikai palettán. Elvszerűségének köszönhetően benne megvolt az a politikai erkölcsösség és bátorság, hogy kilépjen abból a pártból, amelynek elveivel vagy cselekedeteivel már nem tudott egyetérteni, és arra is, hogy adott esetben együttműködjön politikai ellenfeleivel.

Felhasznált irodalom


Mihályfi Ákos: Giesswein Sándor emlékezete. Bp., Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1925.
Giesswein-emlékkönyv. Bp., Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1925.
Dr. Giesswein Sándor: Egyén és társadalom. Bp., MTA, 1915.
Dr. Giesswein Sándor: Társadalmi problémák és keresztény világnézet. Bp., Apostol Könyvkiadó Vállalat, 1929.
Zsigmond László: Politikai enciklikák a 19-20. században. Egyetemi jegyzet. Egyetemi Könyvtár, 1970.
Gergely Jenő: Keresztényszocializmus Magyarországon 1903-1923. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.
Kereszténydemokrácia Nyugat-Európában 1944-1958. Szerk. Gergely Jenő. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor