A küzdő oroszlán

 A Dél-kínai-tenger és az Indiai-óceán közé ékelődő Maláj-félsziget legdélebbi része 58 szigettel együtt képezi a Szingapur Köztársaságot. A sziget a tengerészek (kalózok) számára ismert volt már az III. században s a VII. században fontos állomássá vált a kínai, indiai, maláj, arab és más környékbeli kereskedőnemzetek számára. Eredeti neve Temasek volt, és a XIII. században Sang Nila Utama a szanszkrit „singa pura” kifejezésre változtatta, ami annyit jelent „oroszlánváros”. A herceg azt mesélte, hogy a szigeten történő látogatása alatt látott egy különös vadat éppen egy villámlást követően földet érni ugrásából. Ezt üzenetként értelmezte arra nézve, hogy alapítson várost a területen.






A város térképe

A vad bizonyára maláj tigris lehetett, hiszen a kutatók szerint sosem éltek oroszlánok a szigeten. Az állam jelképe mégis az oroszlán lett, egyben szimbolizálva gazdasági hatalmát is.


Az oroszlán a város jelképe, háttérben a város másik jelképével a híddal összekötött ikertoronnyal

Bár uralkodók jöttek-mentek, Szingapurt rendkívül kedvező földrajzi-stratégiai helye emelte а magasba. Köszönve annak a fontos hajóútnak, amely India és Kína között alakult ki, élénk kikötővárossá nőtt.





Az európaiak 1511-ben érkeztek első alkalommal a szigetre. A portugál hajósok az éppen uralkodó szultánt délebbre űzték, s 1613-ban felgyújtották a Szingapur folyó torkolatánál lévő kereskedelmi központot. Ennek hatására a sziget elhagyatottá vált s az akkori kereskedelmi központ is délebbre, a közeli Szumátra szigetére tevődött át. Mire azonban 1819-ben Sir Thomas Stamford Raffles megérkezett, már települtek ide újra malájok és kínaiak. Sir Stamford a Nagy Britannia külső területeihez tartozó Bengkulu (Szumátra szigetének nyugati partja) alkormányzójának posztját töltötte be valamint a Brit Nyugat-indiai Társaság ügynöke volt. Hatalmával élve a sziget területén kikötőt létesített a szabad kereskedelem számára, s lehetővé tette a szabad imigrációt. Azokban az években Szingapurnak mintegy 1000 lakosa volt.


Szingapur történelmi látképe


Sir Thomas Stamford Raffles és szobra

A sziget 1824-től hivatalosan is a brit Korona része lett, s London korlátlan uralmat szerzett felette mintegy 50 évig. 1867-re a politikai változások még inkább kedveztek Szingapur számára, s lakossága 86 000 főre duzzadt. Miután 1968-ben megnyitották a Szuezi-csatornát és felélénkült a gőzhajóforgalom szerepe még inkább megnőtt. A Brit Birodalom egyik legfontosabb kereskedelmi-katonai központja lett. Nem csoda, hogy mikor a II. világháború alatt a sziget japán kézre került, a brit miniszterelnök, Winston Churchill úgy értékelte a helyzetet, hogy ez volt országa számára a mindenkori legnagyobb csapás és veszteség. A háború következményeként olyan komoly gondokkal találta magát szemben Szingapur is, mint a munkanélküliség, a lassú gazdasági növekedés, a megrongált infrastruktúra, sztrájkok, de utolsó erejét összeszedve megpróbált kilábalni belőlük. Mindez a politikai ébredéshez és a szabadságvágy fellobbanásához vezetett. Szingapur kormánya a nemzet gazdaságára helyezte a fő hangsúlyt. Igyekeztek olyan programokat kidolgozni, melyek ösztönzőleg hatnak a külföldi befektetőkre. A terület 1965. augusztus 9-én vált önállóvá.


Szingapur látképe gazdagságáról tanúskodik


A város egyik jelképe, a Marina Bay Sands szálloda magasba emelt hajója


A szálloda tetején kapott helyet egy medence is, amely nem mindennapi élményt nyújt a fürdőzőknek


Kilátás a medencéből

1970 és 1990 között Szingapur gazdasága folyamatos növekedést jegyzett, és Hong Kong-al, Dél-Koreával és Taiwannal együtt képezték az úgynevezett „Négy Tigrist”, Ázsia gazdasági fejlődésének „nagyjait”. Az 1997-1998-as ázsiai gazdasági krízis sem tudott komolyabb nehézségeket okozni. Csupán hullámozó gazdasági proszperitást idézett elő.