A magyar nyelv török kapcsolatai

Török nyelvű népekkel talán már az ugor korban kapcsolatba kerülhetett a magyarság. Az Urál déli lejtőin a hegység európai oldalára áthúzódó ősmagyarok bizonyosan találkoztak hozzájuk hasonlóan vándorló életmódot folytató török nyelvű csoportokkal. A korai magyar-török kapcsolatokról történeti források nem adnak hírt, de egyes török jövevényszavaink és a régészeti adatok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy ez a kapcsolat az Urál déli lejtőin kezdődhetett. A kapcsolatok további menetét már történeti források segítségével is vizsgálhatjuk. Krónikák mesélnek a magyarok vándorlásáról, Levédiáról és Etelközről, a kabarokról és a besenyőkről. A híradások szerint egy darabig a kazárok uralkodtak a magyarok felett. A magyarok külső elnevezése is idegen uralomról vall, amely az onogur törökök népnevéből származik. A nyelvészek számára sokáig kézenfekvő volt az a következtetés, hogy a krónikákban említett korszakból és földrajzi környezetből származnak a magyar nyelv török eredetű szavai. A török alaktani elemek hiánya a magyar nyelvben a magyar-török kapcsolatok minőségét jelzi: a kapcsolat intenzív volt ugyan, de nem érte el azt a szintet, hogy ilyen elemek átvételére sor kerüljön.

A magyar nyelv török szavainak művelődéstörténeti jelentőségük van, ezek a magyar-török együttélés időszakának tanúi. Általuk képet alkothatunk ennek a kornak az életmódjáról és mindennapjairól. Finnugor és török szavaink összehasonlítása világosan mutatja, hogy a török hatás későbbi, másodlagos. A török szavak jóval fejlettebb életmódra és kultúrára utalnak, mint finnugor szavaink.

A török jövevényszavakból meghatározott kulturális fejlődés mutatkozik meg. A törzsi rend és a nomád társadalom szócsoportja a társadalmi tagozódásra, a vezetők és alávetettek csoportjainak kialakulására, hadsereg működésére utal (gyula, kündü, karcsa, kapu, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú). Az állattartás szavaiból arra következtethetünk, hogy az állatokat nyáron legelőn, télen istállóban tartották. A különböző állatfajoknak, és az egyes fajok különböző korú és nemű egyedeinek megkülönböztetésére szolgáló szavak sokoldalú állattenyésztésre utalnak (barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz). A földművelés szavaiból ekés gabonatermelésre, szőlő- és kertkultúrára következtethetünk (arat, búza, árpa, őröl, ocsú, kölyű, eke, sarló, tarló, borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió, kökény, kender, csalán, tiló, csepű, orsó, szőlő, bor, seprő, csiger). A lakókörnyezet, az életmód színesebbé, gazdagabbá válására következtethetünk a lakás, az eszközök, a ruházat szavaiból (sátor, cserge, karó, szék, teknő, bölcső, koporsó; süveg, saru, ködmön, csat, tükör). A közlekedés és a kereskedelem szavai (tengely, szál, bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs) arról tanúskodnak, hogy elődeink bekapcsolódtak a kelet-európai távolsági kereskedelembe.

A kulturális fejlődésen kívül a török jövevényszavak a megváltozott földrajzi környezetet is tükrözik. Az állatvilág és a növényvilág szavai egyrészt sztyeppi környezetre, másrészt mocsaras-zsombékos tájakra utalnak (oroszlán, bölény, gödény, túzok, ürge, borz, bögöly; gyertyán, kőris, katáng, kóró, gyékény, gyom, bojtorján, kökörcsin, üröm). Ilyen területek vannak egymás szomszédságában a mai Oroszország és Ukrajna területén, a nagy folyók (Volga, Don, Dnyeper) torkolatvidékénél. E tájakon a történeti források szerint őseink rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtak. Ezeket a szavakat a levédiai-etelközi tartózkodás bizonyítékainak tekinthetjük.