A sivatagi ábrák többsége a Nazca hátság talaján, az ibolyakék-fekete hegyek elõtt található. A puszta, sivár fennsík, ahol még fű sem nõ, szüntelenül vibrál a hõségben; ez ugyanis a Föld legszárazabb vidékeinek egyike.
Az utóbbi tízezer évben alig esett esõ a halványsárga talajra, mely homok, agyag és kalcit keveréke. Ha valaki most sétálna rajta, lábnyomai évekig megmaradnának. A rendszeresen jelentkezõ viharos szelek, fekete réteggel vonták be a vöröses sziklákat, melyeknek letöredezett, éles szilánkjai mindenütt elborítják a talajt. A 16-17. századi spanyol krónikaírók néhány utalásán kívül a Nazca vonalak lényegében észrevétlenek maradtak kb. 50 évvel ezelõttig.
A perui archeológia megteremtõje, Julio Tello és két barátja örökítette meg elsõként a rajzokat 1926-ban, majd az 1930-as évek elejétõl tájékozódási pont lett a repülõpilóták számára. De csak 1941 után kezdtek komolyan foglalkozni velük, miután dr. Paul Kosok amerikai régész és felesége a Nazca hátságra utazott.
Mit ábrázolnak a rajzok?
A sivatag köves talaját a rajzolatok szerint törték fel, s elõbukkant a sárga homok altalaj. Ez feltehetõen kézi erõvel történt, igásállatok igénybevételére utaló jelet ugyanis nem találtak. Különbözõ szélességű és hosszúságú vonalak sokasága, némelyik meghaladja a 8 km-t, sõt az egyik 65 km hosszú (!), tart a szélrózsa minden irányába, gyakran elsõ látásra találomra keresztezik egymást. A gigantikus négyszögek, háromszögek és trapézok repülõterek és kifutópályák képét idézik fel, másutt irdatlan rajzok, absztrakt alakzatok, valamint óriási állatábrázolások bukkannak elõ a vonalak kusza hálózatából. Az alakzatok növények leveleit és ágait, állat- és madárfigurákat ábrázolnak, olykor e két forma furcsa kombinációi, mint például egy emberalak, amelynek bagolyfeje van, valamint egy madár, amelynek hosszú kígyó tekereg a csõre helyén.
Különbözõ állatalakzatokat véstek így a sivatag talajába: egy pókot, jó néhány madarat, egy majmot, egy bálnát, egy kígyót, egy lámát, egy gyíkot, egy virágot, valamint egy dicsfény övezte férfi alakját. A figurák egyike másika nagyobb, mint két futballpálya, a gyík hossza, pl. meghaladja a 180 m-t. A 18 madár, köztük a kolibri és a kondorkeselyű, némelyikének hossza 25 m körül van, másoké azonban eléri a 275 m-t is.
Az egész vidéken Nazca agyag edénycserepek ezrei buktak ki a földbõl. Az Európában is jól ismert mesterséges kõhalmok egész sorát fedezték fel. Néhány kõhalom mellett fakarók maradványai állnak, a feltételezések szerint Nazca földmérõk használták õket a rajzok megtervezésénél, míg másutt állatáldozat nyomaira bukkantak. A fennsík végén, a termékeny Nazca völgy mellett szobrok és sziklarajzok csoportja látható. Az egyik, egy 25 m magas kettõs szikla, emberi fejet formáz, s rajzok borítják, egyes vélemények szerint a négy emberfajt ábrázolja. A sziklafal számos rajzolata pedig csak akkor látható, amikor a Nap sugara megvilágítja, egy bizonyos napszakban, vagy az év egy határozott periódusában.
A grafikus ábrázolás legnagyobb méretű munkái az Andokból a Csendes óceánba ömlõ folyók által vájt völgyek közt elterülõ sivatagos vidéken találhatók. Peru fõvárosától, Limától, az õsi Machu Picchutól és a Titicaca tótól (a Föld legmagasabb fekvésű tavától) kb. egyenlõ távolságra lévõ Nazca 12 000 éve lakott település.
Kik készítették a rajzokat, és mikor?
A Nazca fennsík számos állatrajza a vonalakat megelõzõen készült. Ez azonnal szembetűnik, hiszen a vonalak sok helyütt állatrajzokon haladnak át. Ebbõl arra következtethetünk, hogy a rajzolatokat két részletben vésték a sivatagba, elõször a madarakat és egyéb alakzatokat, majd a vonalakat. Az ábrákat szinte teljes bizonyossággal a Nazcák készítették a Kr. e. 500 és a Kr. u. 500 közötti ezeréves periódusban. Ez az indián népcsoport az inkákat megelõzõen népesítette be Peru déli partvidékének jelentõs részét, ám az idõk folyamán kihaltak, s írott nyelvre utaló bizonyítékot nem hagytak hátra. Egyszerű földműves és természetimádó nép volt, s agyagedényeik festett képeinek tanúsága szerint boldog, gondtalan életet éltek.
A legtöbb ismeretünk a Nazca néprõl a sírjaikból származik. Halottaikat magzati testtartásban temették el, s edényeket és más tárgyakat helyeztek el mellettük a sírban. A völgy fala mentén, temetkezési helyeken hantolták el õket, ahol a sivatag peremén vastagabb termõföldréteg alakult ki. Az egyik temetkezési helyen a becslések szerint 5.000 sír van, de csaknem valamennyit felbolygatták és kifosztották a helyi sírrablók, a huaquerók.
Miért volt olyan sok vonal és alakzat?
A Nazca vonalakra vonatkozó kevés korai utalás egyike a 16. századi spanyol konkvisztádorokkal érkezõ elöljáró, Luis de Monzon írásaiban található. Monzon lejegyezte, hogy holmi õsi ösvényekrõl, megmunkált kövekrõl és más régészeti leletekrõl szólva, az öreg indiánok a virakocsákról beszéltek neki. Ez a kis népcsoport az inkák elõtt érkezett erre a tájra egy másik országból. Az utánuk letelepülõ indiánok a jelek szerint hallgattak a virakocsákra, szentként tisztelték õket, s utakat építettek számukra, amelyek ma is láthatók.
Senki nem tudja igazán, miért született olyan sok vonal és ábra, mint ahogy azt sem, miért olyan nagyok az alakok s olyan egyenesek a vonalak. Egy biztos, a talaj túlságosan laza ahhoz, hogy a négyszögek és vonalak földön kívüli lények űrhajóinak leszállópályái lehessenek. (Természetesen a ma épített űrjárművek súlyát és alakját alapul véve…) Bizonyosnak tűnik az is, hogy a vonalak nem õsi utak, mert némelyikük váratlanul hegycsúcsokon ér véget, míg mások megszakadnak. Az sem valószínű, hogy szemhatárjelzõk lennének, hiszen egy távoli csúcshoz, dombhoz vagy észlelhetõ célponthoz képest csupán véletlenszerű kijelölések.
Dr. Paul Kosok az elsõk között tanulmányozta a vonalakat; véleménye szerint a Nazca hátság "a világ legnagyobb csillagászati könyve". Az õ elméletét, mely szerint a vonalakat csillagászati naptárnak tervezték és használták, vette át dr. Maria Reiche, német csillagász és matematikus, aki az 1940-es évek közepétõl vizsgálta a rajzolatokat, és több mint 40 évet szentelt arra, hogy megkísérelje megmagyarázni rendeltetésüket.
Dr. Reiche meggyõzõdése, hogy a vonalak az égitestek, a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok, egymáshoz képest várható helyzetét jósolták meg, segítségükkel állapították meg minden évben a vetés pontos idejét, a folyókban a víz megjelenését s az aratás megfelelõ idõpontját. Használhatták õket a nyári és téli napforduló, a tavaszi és õszi napéjegyenlõség, valamint a nap- és holdfogyatkozások idõpontjának kiszámítására is. 1968-ban Gerald Hawkins amerikai csillagász alapos komputeres vizsgálat alá vette a Nazca vonalakat. A vizsgálatok azonban nem támasztották alá dr. Reiche teóriáját. A német csillagásznõ azzal érvelt, hogy a statisztikai minta nem volt elég kiterjedt ahhoz, hogy mértékadó eredményre vezessen…
Más kutatók, köztük a perui történész, dr. Hans Horkheimer, valamint Tony Morrison brit filmrendezõ és író, aki megpróbálta megfejteni az ábrák jelentését, elméleteibõl és hipotéziseibõl vallásosabb magyarázat született. Teóriájuk szerint minden vonal egy családhoz vagy rokonsági kapcsolatban álló klánhoz tartozhatott, akik rendszeresen karbantartották saját ösvényüket. Ezeken a helyeken, különösen a kõhalmokkal, forrással vagy szent dombbal jelölteken, talán õsatyáik emlékének hódoltak. A nagy vonalak, négyszögek és trapézok egy teljes közösséghez tartozhattak, az állatfigurák a szentképek szerepét töltötték be, ahol az ünnepeken az egész falu hálaadásra és közös imára gyűlt össze.
Hogyan keletkeztek a vonalak és alakzatok?
A figurák roppant mérete, a tökéletes arányok, valamint a hihetetlenül egyenes vonalak végtelen spekulációkra vezettek arra vonatkozóan, hogyan végezhettek a Nazcák ilyen precíz geodéziai munkát. Egyenesek húzásához elegendõ mindössze három, szabad szemmel vonalba állított karó, az elsõ a kezdõpont, a tõle kb. 100 m távolságra lévõ középsõt meg addig mozgatják, míg egy vonalba nem kerül a harmadik, még távolabbival. A rejtély nem is ez, hanem hogy miként tudták megtartani a vonalak pontosságát nagy távolságokon át is, egyik-másik vonal elhajlása a kilométerenkénti 2 m-t sem éri el…
Tetszetõs, noha túl messzire menõ az a feltevés, mely szerint a Nazcák valamiféle légi járművel képesek voltak repülni. Még ha ez igaz lenne is, változatlanul nehezen találnánk magyarázatot arra, mi módon irányították a földön dolgozó mérnököket, hogy megõrizzék a vonalak egyenességét, s ne térjenek el az adott iránytól. Ráadásul méretük miatt az alakzatok teljes átlátása csak bizonyos idõszakokban lehetséges a levegõbõl…
Az a feltételezés, hogy a Nazcák ismerhették a repülés titkát, két forrásból ered. Elõször, a környéken talált gazdag cserépedénylelet festett képeinek némelyike ábrázolhat akár léghajót vagy sárkányrepülõt is. Másodszor, sok vonal végén megfeketedett sziklákat körülzáró széles, kör alakú "égetõgödröket" találtak, melyek hõlégballonok felszállóhelyei is lehettek…
Ezt a teóriát próbálta ki a gyakorlatban, a Peruban élõ amerikai Bill Spohrer. Léghajóját olyan anyagokból és technológiával építette meg, mellyel feltételezése szerint a Nazcák is rendelkeztek. A Nazca sírokból pl. olyan szövet került elõ, amelynek szövése finomabb a mai ejtõernyõk alapanyagáénál, s erõsebb, mint amibõl a hõlégballonokat készítik…
1975 novemberében Spohrer, Condor I. nevezetű léghajóját, az egyik "égetõgödörben" gyújtott tűz melege a levegõbe emelte.
A léghajó, nádgondolájában két tapasztalt léghajóssal, Jim Woodmannel és Julian Knott-tal, repült egy ideig. A Condor I. idõ elõtt, de biztonságosan földre tette utasait, miután egy széllökés a talaj közelébe sodorta, majd közel 350 m magasságba emelkedett, s további 4,8 km-t repült. Lehetségesnek tűnik tehát, hogy a Nazca geodéták és mérnökök a levegõbõl irányították a vonalak és alakzatok készítésének munkálatait. Hogy valóban így történt-e vagy sem, még bizonyításra szorul…
.jpg)
