Szerzetesrendek

Szerzetesrend alatt az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban, zárdában, rendházban lakó szerzetesek (barátok), ill. szerzetesnők (apácák, avagy nővérek) közösségét értjük. Szinte minden vallásban kialakult ez az istentiszteleti életforma.

Keresztény rendek

A keresztény szerzetesrendeket sok szempont szerint lehet csoportosítani. Mindenekelőtt ma már meg kell különböztetni a kereszténység főbb ágai alapján a rendeket. Csak itt alakultak ki nagy, nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő rendek (pl.: bencések, ferencesek, jezsuiták, trappisták, kapucinusok, csiszterciek, kamilliánusok stb.) Ráadásul az ősi keresztény egyház eme ágában alakultak ki egyedül olyan szerzetesi társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádták az Urat, hanem dolgoztak is. Mindenesetre a mai különbségek egy gyökérből nőtték ki magukat. Az ókeresztény világban csak a 4. század elejétől, körülbelül 332-től létezik ez az életforma. A mai szerzetesrendektől eltérő remete kolóniákból fejlődtek ki ekkor az első szervezett rendek, méghozzá eléggé meglepő módon - Egyiptomban. A keleti egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként kappadókiai Szent Baszileioszt (329-78) tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek (480-547) fellépésétől kezdve alakultak ki. Hamar kialakult a szerzetesek világképe. Eszerint az általánosan, társadalmilag is elfogadott istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A nyugalomban töltött évek az egyén tökéletesedését szolgálták. A keresztény rendek sokat fejlődtek a Krisztus utáni első évezredben. Többek között a rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása: tisztaság, engedelmesség és szegénység. Csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti a szerzeteseket. Főleg az újabb alapítású rendek különleges hivatásukhoz még egy negyedik fogadalmat is tesznek, pl. az ifjúság nevelésére, a szegények felkarolására, az Evangélium hirdetése a pogányok között stb. Ezeken az alapokon felül az egyes kolostorok saját szabályzatot is alkottak, amelyet szintén be kellett tartaniuk a tagoknak. Kialakultak női és férfi rendek, szemlélődő, tevékeny, vagy vegyes kolostorok. Mégis, a szerzetesrendeket leginkább két csoportba lehet bontani. Léteznek a koldulórendek, és a monasztikus rendek. Ez utóbbiak szemlélődő, meditáló közösségek, ahol a szerzetesek tudatosan állandóan Isten jelenlétében akarnak élni, és az Ő szemével szemlélni a világot. Az első monasztikus rendet Szent Benedek ikertestvére, az 547-ben elhunyt Szent Skolasztika alapította.

A differenciálódás azonban főként az 1054-ben bekövetkező egyházszakadás után vált egyre gyakoribbá. A szerzetesrendek a pápák fontos támogatóivá nőtték ki magukat a 6-7. században, így ekkor több rend is közvetlenül Róma irányítása alá került, ami azt jelentette, hogy az adott egyházmegye püspökének sem volt hatalma a rend felett. Az egyház szervezetének egyik legmagasabb rangjává nőtte ki magát az apát, guardián vagy zárdafőnök cím.


A bencés rend egyetemes címere


Az egykori olasz szerzetes, a Ferencesek szerzetesrend megalapítója Assisi Szent Ferenc

Katolikus szerzetesrendek

A már említett egyházszakadást követően a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek a szentnek kikiáltott feladatok azonban gyakran fennakadtak Róma szűrőjén, ugyanis a pápák minden egyes szerzetesrend szabályzatát külön engedélyhez kötötték, így nem fordulhatott elő eretnek irányzat a kolostorokban. A kora középkortól kezdve egészen a XVI. század közepéig, a reformáció időszakáig virágoztak a kolostorok, amelyek gyakran az állam hiányzó gondoskodását is pótolták. Ezért aztán a vallási tartalom mellett sok ágra bomlott a szerzetesi mozgalom. Voltak, akik a szegényeket segítették, voltak, akik tanítottak, voltak, akik betegeket ápoltak és gyógyítottak, vagy éppenséggel a csatatereken harcoltak. Az egyre szélesebb területeken szerepet vállaló szerzetesek hamarosan elvilágiasodtak, és egyre távolabbra kerültek a vallásos hittől. Ezért a reformista eszmék erősen bírálták a rendeket, amelyeknek jó részét ekkor be is zárták.

Ortodoxok

A keleti kereszténységben a szerzetesrendek némiképpen eltérnek a nyugati, katolikus világ kolostoraitól. A lényegi alapok megmaradtak ugyan, de az ortodox kolostorokban a vallásos áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a munka, a világias tevékenység nem került előtérbe. Rendkívül szigorú életmódjukban első helyen áll az Úr imádata. Magukat lelki harcosoknak tartják, akik a világért és az emberek üdvösségéért imádkoznak nap mint nap.

Az ortodox világban nem alakultak ki olyan nagy, több kolostorból álló rendek, mint nyugaton. Mégis az ortodox szerzetesrendeknek nagyobb jelentőségük van a vallási életben, mint a római hit világában. A keleti keresztények között mind a mai napig él az a hagyomány, amely szerint a laikus embereknek a szerzetesek életéről kell példát venniük. Az ortodox szerzetesek pedig az angyalokat tekintik példaképüknek.

Az ortodox szerzeteseket övező nagy tisztelet és szerteágazó képzettségük okán gyakran közülük nevezik ki az egyház püspökeit vagy akár pátriárkáit is (pl. Pál jelenlegi szerb pátriárka is korábban szerzetes volt). A szerzetesi közösség tagjai komolyan veszik a külvilágtól való elvonulást, és gyakran csak saját családjukkal tartják a kapcsolatot. Jellemző az ortodox szerzetesi ruha is, amelyet csak felszentelt szerzetesek viselhetnek, a novíciusoknak (jelölteknek) ez meg van tiltva. Ez a ruha mindig fekete színű reverendából, vagy isorasszából és a fátyolos fejfedőből, a szkúfiából áll. A fekete szín azt jelképezi, hogy a külvilág számára ők már meghaltak.

Az ortodox szerzetesrendek között van egy nyugatihoz hasonlóan elterjedt szabályzatú és célú rend, a baziliták rendje. Szent Baszileiosz követői több kolostorban is megtalálhatók.
A legnevezetesebb ortodox kolostorok közé tartozik az Athosz-hegy 20 kolostorerődje Görögországban, az Alaverdi-kolostor Grúziában, a Rilszi-kolostor Bulgáriában és a Kirillo-Belozserszkij monostor Oroszországban, és még többet fel lehetne sorolni.

Buddhista szerzetesek

A buddhizmus szerzetesi közösségei bizonyos értelemben sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkeznek, mint keresztény társaik. Az első rendeket maga Buddha alapította kb. 2500 évvel ezelőtt. Ezt a szerzetesi közösséget sanghának nevezik, amelyet Buddha azért alapított meg, hogy az megőrizze és terjessze tanításait. A szerzetesek, vagy ahogy vallásukban nevezik őket, a bhikkhuk szigorú rend szerint élnek. Életük 227 szabályát Patimokkhának nevezik, és az írott buddhista "kánonjog"-ban, a Tripitakában van lefektetve. A nőket (bhikkhuni) viszont egyenesen 311 szabály köti! A sangha szerzetesrend tagjai naponta egyszer, egyedül délben esznek. Napjaikat meditálással, énekléssel, képtanulmányozással és takarítással töltik. Feladatuk, hogy utat mutassanak az embereknek a megfelelő élethez. Gyakran tanítják a laikusokat, és megbeszélik gondjaikat. Ezért cserébe ajándékokat, élelmet kapnak. A rend tagjainak tilos a nemi érintkezés és a házasság is.

Valószínűleg sokkal ismertebb buddhista szerzetesrend a shaolinok rendje. Nevük a Fiatal Erdő Templomát jelenti. Ezt a rendet Kínában alapította a legendás Bodhidharma (kínai nevén Damo, 480-557), aki egy buddhista iskola tanítványaként vonult el a világtól i.sz. 527 körül. A lélek egyensúlyát a test edzésével próbálta elérni. Az így kialakult harcművészet világhírűvé tette ezt a rendet. Az ókorban a shaolin kolostorok elterjedtek Koreában és Japánban is.

A kínai megszállás előtt az egyik legnagyobb szerzetesi közösség Tibetben élt. Volt időszak, amikor az ország férfiúinak több mint fele élt kolostorban. A kommunista diktatúra megszűntette a virágzó rendeket, amelyek csak napjainkban térnek újra magukhoz, bár igen lassan. Vallási vezetőjük a világszerte ismert, a jelenleg is indiai száműzetésben élő XIV. Dalai Láma.


Thaiföldi buddhista szerzetes


Shaolin kolostor és szerzetesek

Iszlám szerzetesek

Az iszlám szerzetesrendeket derviseknek nevezik. A dervisek között kizárólag csak férfiak kaphatnak helyet. A szerzetesi közösségek nagyon hasonlítanak a keresztény rendek felépítéséhez. De a derviskolostorokban merőben másképpen közelítik meg Allah tiszteletét. A szükséges javakat koldulással szerezték meg, vagy maguk állították elő. Rendházaik (tekke) többnyire a lakott területektől távol feküdtek. A leghíresebb magyar dervis, Gülbaba a bektasi rend tagja volt. A szerzetesrendek az iszlám vallásnak a szufista irányzatához tartoznak. A tanoknak ezen része foglalkozik a lélek egyensúlyával, az istennel való kapcsolattal, és nem az iszlám hit fizikai kérdéseivel, mint például a dzsiháddal.
A dervisrendek a századok folyamán több szektára bomlottak fel, amelyek jó része mára már megszűnt. Mindegyik szektának megegyezik a célja, miszerint Allah társaságát szeretnék megtalálni, és a Korán szerint élni. De ennek eléréséhez változó szabályokat, metódusokat dolgoztak ki. Vannak olyan szekták, amelyek a munkában látják céljaik megvalósulását, vannak, akik forgással esnek extázisba, de van olyan rend is, amely önsanyargatással, önkínzással akarja elérni Isten közelségét.


Az iszlám szerzetesek rendháza (tekke)

Hindu szerzetesek

A hinduizmus világában is megtalálhatóak az európai értelemben vett szerzetesrendek, bár azok szabályai jelentősen eltérhetnek egymástól. A hindu szerzeteseket sadhusnak vagy szváminak nevezik, és sokáig csak férfiak viselhették ezt a címet. Csak napjainkban lehetnek nők is tagjai egyes hindu szerzetesrendeknek. Hagyományos öltözékük miatt könnyen fel lehet őket ismerni, hiszen csak egy egyszerű sáfrány tógát viselnek. Ezen kívül a különböző szekták arcfestést vagy más jellegzetességet is előírhatnak tagjaiknak. Ugyan a rendek különböző szabályokat követnek, mégis vannak olyan törvények, amelyek egy sadhus életét körbehatárolják. A szerzetesrendek minden személyes tulajdont tiltanak, amely alól csak egy tál, egy bögre, két garnitúra ruha és orvosi segédeszközök (mint pl. szemüveg, mankó) képezhetnek kivételt. Ezen kívül egy hindu szerzetesnek tilos bármilyen kapcsolatot teremteni nővel, akárcsak rá gondolni vagy pusztán a jelenlétében lenni. Nem szabad élvezetből enniük, és pénzt vagy bármilyen értékkel bíró eszközt tartaniuk vagy akár érinteniük. A rendek ebben a vallásban is a teljes elvonultságot tartják a legfontosabbnak, tehát a személyes kapcsolatokat is meg kell szüntetni.

A hinduizmus két legismertebb szerzetesrendje a vaisnava és a saivizmus rend. Az előbbi Visnu főisten tiszteletére épül, és tagjainak kopaszra borotválják a fejét, egy kis foltot kivéve a fej hátsó részén. A második rend Siva istent tiszteli, és követőinek tiltja a haj és az arcszőrzet levágását.

A tanulószerzetesek sáfrány-, narancs- és rózsaszínű, négy méter hosszú dótit a magyar népviseletből ismert gatyára emlékeztető formára tekernek maguk köré. A fogadalmat tett szerzetesek, a szvámik dótijának színe megegyezik a tanulószerzetesekével, de mindössze 2,5 méter hosszú, így törölközőszerűen tekerik maguk köré. A szvámik egyenruhájának harmadik darabja az uttarija. A vaisnava szerzetes koldulószerzetes, s ez a nyakba akasztható, egy négyzetméteres, két egymás melletti sarkánál összekötött ruha alkalmas az alamizsnák gyűjtésére úgy, hogy az összekötött sarkaknál a nyakba akasztják, s a lelógó szabad két sarkat megfogva egy tarisznyát formálnak belőle. Az alamizsna lehet egy csupor liszt, rizs, bármilyen élelem, de pénz is. A koldulás az alázat, az istenre utaltság megvalósítását segítő lelki gyakorlat. Indiában a koldulásnak a mai napig megvan a hagyománya.

Indiában ismert a szent koldus kategória is. Ők önként vállalják a koldulást. Lehetnek önállóak, pl. özvegy idős asszonyok, akik utolsó éveiket szent helyen töltik meditációjukba merülve, valamint lehetnek a már említett kolduló szerzetesrend tagjai, melyeknek további két fajtája ismeretes: vándor koldulószerzetes (szannyászi vagy szvámi) és remete koldulószerzetes (babadzsi). Az utóbbi ruházata megegyezik a szannyásziéval, azzal a különbséggel, hogy színe fehér, és dótija valamivel rövidebb. Indiában tisztelik a szent koldusokat. A módosabbak mindennapi gyakorlatai közé tartozik a szentéletű koldusok közé látogatni, és egy-egy marék rizst vagy más élelmet adni nekik, ami mindkét fél számára kedvező gyakorlat. A végén természetesen az alamizsnát a szerzetes leadja mesterének, ez így való, így igazi a koldulás, hogy ráadásul nem is maguknak koldulnak.


Hindu szerzetesek (sadhus)