Tudta-e?
...hogy az AB a legújabb vércsoport? Éppen ezért nagyon ritka, a népesség kevesebb, mint 5%-nál fordul elő. A kaukázusi A és a mongol B típus ,,összeolvadásának'' eredménye.

3. szám - 2007. június 18.

Válogatás az V. GENIUS diákverseny szakmunkáiból

A történelem folyama a legújabbkori elméletek tükrében

1. rész - Az emberi szellem folyton kihívást érzett és törekedett arra, hogy a közegnek, amiben mindennapjait éli, az időben valamiféle határt szabjon.
Döme Zsolt

Döme Zsolt, Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, Zenta, 4. osztályos tanuló.

Az V. GENIUS diákverseny eredményei a www.eurovajdasag.info honlapon találhatók.

1. Bevezetés

„A kor folyam, mely visz, vagy elmerít,
Úszója, nem vezére, az egyén.”
(Madách Imre)

Az emberi szellem folyton kihívást érzett és törekedett arra, hogy a közegnek, amiben mindennapjait éli, az időben valamiféle határt szabjon. A nép, az emberek, a társadalom sorsát egy ősállapottól az adott történelmi pillanat jelenén keresztül (és azt mindig magyarázva) vezették egy végponba – végállapotba. Általában ez az elképzelés szolgált támaszul egyéb gondolataik, tetteik, így adott esetben politikai döntések megindoklásául is (ebből kitűnik, hogy milyen fontos korunk meghatározó, gyakran konvencionális társadalomelméleteinek vizsgálata). Az ilyen irányú gondolkodás kezdetben a vallások keretei között valósult meg, azok szerves részét képezve. A ős- és ókor szellemi hagyatékában a Védáktól a görög filozófián keresztül egészen a Bibliáig három alapvetően különbőző elképzelés válik ki a világ és az ember változásáról szőtt elképzeléseket vizsgálva, ezek: a ciklikusság, a linearitás és a mozdulatlanság. A nyugati társadalomban az azt jelentősen meghatározó kereszténység háttérbe szorulásával az idők áramában sodró erők leírása szigorúan tudományos alapra került, aminek eredményei a XVIII. és XIX. század nagy hatású (elsősorban lineáris) társadalomelméletei. Jelen értekezéssel az a célunk, hogy összegezzük a (részben ezekre válaszként érkezett) XX. századi elképzeléseket, valamint hogy áttekintsük és mérlegeljük az új évezred ilyen irányú gondolkodásának új hullámait. Párhuzamba kívánjuk állítani a legmeghatározóbb és legjelentősebb civilizáció elméleteket, ahol lehetséges bizonyos mértékű szintézisükkel, valamint néhány új nézőponttal és meglátással „gazdagítva” azokat. Fontosnak tartjuk megvizsgálni az államnak (itt a modern liberális demokráciáknak), mint a civilizációt alkotó alapvető politikai entitásna, és magának a civilizációnak a kölcsönhatását, az észak-amerikai és európai tendenciákat, és korunk liberalizmusának történelmi gyökereit és várható szerepét a XXI. században.

2. A civilizáció

A múlt század kiemelkedő történelembölcseleti szintéziseinek alapját a civilizáció fogalma képezi, így annak vizsgálata elkerülhetetlen. Jelen esetben a fejlődés fogalmának segítségével értelmezzük.

Az emberiség fejlődését alapvetően két dimenzióban helyezhetjük el, az egyik a tudományos, technikai tökéletesedés-haladás mértéke, amely a köztudatban sokkal általánosabban van jelen. Ezen fejlődésnek köszönhető azoknak a történelem menetét is befolyásoló eszközöknek a megjelenése, mint a nyíl és az íj, a fémek felfedezése és alkalmazása, az állatok domesztikálása, a földművelés, és a különböző technikai vívmányok egészen napjainkig, pl. a számítógép és mobiltelefon. A fejlődés másik dimenziója, amely az emberi élet minőségére tett hatását tekintve jelentősebb, a társadalmi intézmények és viszonyok, tehát az ún. társadalmi tőke változása. Könnyen elfogadható „hogy a történelem során a civilizációk nyújtották a legtágabb azonosulási keretet az egyén számára” . A társadalmi tőke változása legtágabban valószínűleg csak a civilizációk keretei között vizsgálható objektíven. A folytonos ismétlődésen alapuló történelemfilozófiai elképzelések szerint a társadalmi tőke a civilizációk születésétől a halálukig hasonló változáson megy keresztül, ennek alapján figyelhető meg egy bizonyos ciklikusság. Így teljesen új értelmet nyer a hegeli nézet, hogy a történelem nem csak tárgya tanulmányainknak, hanem az ember lényének, létezésének törvénye. A civilizációk változásaiban szembetűnő periodikusság révén válik elfogadhatóvá a nézet, hogy az ember a történelmén keresztül ismerhető meg. Bár a technikai fejlődés folyamata rendkívül összetett, és nehezebb benne felfedezni a ciklikusság jeleit, a társadalmi tőke változásának hatása mégis megmutatkozik rajta.

A civilizációk kialakulásával, fejlődésével, kölcsönhatásaival és pusztulásával (vagy megrekedésével) igen neves történészek, szociológusok és politológusok foglalkoztak (pl. Max Weber, Émile Durkheim, Guglielmo Ferrero, Oswald Spengler, Arnold Toynbee, Samuel P. Huntington). Bár látásmódjukban, a civilizációk számának tekintetében, és sok más apró részletben különbség figyelhető meg köztük, a civilizációk természetében és változásaik mechanizmusában egyetértés mutatkozik.

A kultúra és a civilizáció fogalmakat váltakozva használják ugyanazon emberi jelenségek megnevezésére. Spenglernél viszont a két történelmi korszak ellentétéről: a kultúra és a civilizáció szembenállásáról van szó, mely mélyen benne gyökerezett a XIX. századi német gondolkodásban. Civilizációnak azt a korszakot nevezi, melyet mások a hanyatlás szakaszának tartanak. A fejlődés, ebben a kultúra-civilizáció értelmezésében használható legszemléletesebben – a kultúra, mint a társadalmi tőke gyarapodása, a civilizáció pedig, mint a technika és tudomány fejlődése, de a társadalmi viszonyok és a társadalom életképességének hanyatlása jelenik meg. Egyéb nyelvterületeken nincs jelentősebb különbség e két fogalom között: „A civilizáció és kultúra egyaránt egy adott nép életmódjának egészére utal, és a civilizáció ugyanaz nagyjából, mint a kultúra. Mindkettőnek részét képezik az >>értékek, normák, intézmények és gondolkodásmódok, melyeknek az egymást követő nemzedékek elsődleges jelentőséget tulajdonítanak.<< (Bozeman)” A civilizációt egyszerre határozzák meg olyan, elsősorban nem genetikai tulajdonságok, mint a nyelv, vallás, történelem, szokások és az emberek szubjektív önazonossága. Egy civilizációnak, illetve annak, hogy a keletkezésétől a pusztulásáig tartó időszak mely periódusában tart, leglényegesebb jellemzője a kanonikussá vált világnézet. Tehát, „mindaz, amit annak a korszaknak az embere általában tudott és vallott a világról, mindarról, ami őt körülveszi, aminek a létezését feltételezi, amit gondol a lét nagy kérdéseiről, az életről, annak értelméről...” Ennek a következménye részben az is, hogy (az ember világképét alapjaiban meghatározó) vallásokkal azonosították a történelem fő civilizációit. A tudósok véleménye a civilizációk azonosítását tekintve nagy részben fedi egymást. Samuel P. Huntington mutat rá Melko irodalmi áttekintésére, mely szerint a világtörténelemben alapvetően tizenkét civilizációt tudunk megkülönböztetni. Ezek közül hét már nem létezik (mezopotámiai, egyiptomi, krétai, klasszikus, bizánci, közép-amerikai, Andok-vidéki), öt pedig igen (kínai, japán, indiai, iszlám és nyugati). A ma is élő öthöz társíthatók még az ortodox és latin-amerikai civilizációk is. Egy afrikai civilizáció létét csak kevesen fogadják el, az általános nézet az, hogy elképzelhető a jövőben való kialakulása. A vallás jelentősége abban is megfigyelhető, hogy az öt fő világvallás közül négy civilizációhoz kapcsolódik, ezek: a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a konfucionizmus. A buddhizmus az egyetlen, amelyik nem.

A kora középkor vészterhes Európájában születtek meg a máig követhető nyugati civilizáció alapjai, ekkor jelentek meg azok a társadalmi, gazdasági, államszervezési, egyházi formák, melyek meghatározták a kontinens, és annak befolyása alá került területek későbbi útját. Ekkor jön létre az a többé-kevésbé szilárd államszervezet, mely az egész középkor történeti keretéül szolgál. A tudósok egyetértenek abban, hogy a nyugati civilizáció kialakulásának ideje legkésőbb a VIII. századra, ill. Nagy Károly uralkodásának idejére tehető. Történelmileg a nyugati civilizáció európai civilizáció, a modern korban azonban euro-amerikai vagy észak-atlanti civilizáció lett. A „Nyugat” kifejezés alatt ma azt értjük, amit korábban a nyugati kereszténység jelentett. A civilizáción belül három alapvető rész különböztethető meg: az európai, az észak-amerikai és a latin-amerikai. A Nyugat két fő eleme közti kapcsolat időben változó. Kezdetben az Egyesült Államok Európa antitéziseként létezik: a szabadság, az egyenlőség, a jövő országa, míg Európa az elnyomás, az osztályellentétek, a hierarchia, az elmaradottság megtestesítője. Miután az Egyesült Államok is a világpolitika porondjára lépett, természetszerűleg kialakult egy tágabb azonosulás Európával. A XX. századi Amerika egy tágabb identitás, az Európát is magában foglaló Nyugat része, majd vezetőjeként szerepel.
A Nyugat legnagyobb problémáját általában a „kulturális öngyilkosságban”, erkölcsi hanyatlásban, és politikai megosztottságban látják. Bár sokkal optimistább prognózisok is léteznek a III. évezredre, sokan osztják azt a véleményt, hogy a „nyugat hanyatlásnak indult, és a korszak, melynek századai sokáig a hit zsolozsmáit visszhangozták, az értelem lámpásával halad a vége felé” . E szerint a vertikális és horizontális síkon mozgó ember leszakadt a vertikális tengelyről, és pusztán a vízszintes síkon vegetál. Huntington szerint a kereszténység talajvesztése hosszú távon komolyan veszélyezteti a nyugati civilizáció jövőjét. Az ő nézeteit is a XX. század két legjelentősebb történelembölcseleti szintézise alapozta meg, melyek felvázolják a Nyugat sorsát. Ezeket a német Oswald Spengler és az angol Arnold Toynbee készítették el.

3. Spengler és Toynbee

Spengler A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) című munkájában szakított a Hegelre, Marxra és másokra is jellemző, a társadalom lineráris fejlődésének elméletével, illetve az ész és az emberiesség uralmának az eljövetelébe vetett hittel. Ez a szerző legismertebb műve, melynek első kötete csak 1918-ban jelenik meg, de alapgondolata már az első marókkói válság alatt megfogalmazódik benne. A könyv alapját a már említett kultúra – civilizáció ellentét alkotja. Saját szavaival: „A Nyugat alkonya, így szemlélve, nem kevesebbet jelent, mint a civilizáció problémáját. ... Valamennyi kultúrának megvan ugyanis a maga civilizációja. E két szót, melyeket eddig bizonyos meghatározatlan – többé-kevésbé etikai jellegű - különbség jellemzésére használtunk, első ízben most alkalmazzuk periodikus értelemben úgy, mint egy szigorúan szükségszerű, szerves egymásutániság kifejezéseit.”6 A civilizációt a legkülsőlegesebb és leginkább művi állapotnak tekinti, melynek elérésére az emberiség egyáltalán képes – az a „visszavonhatatlan vég, amely benső szükségszerűségétől hajtva újból és újból beköszönt” . Spengler nem áll egyedül véleményével, a korabeli német értelmiség álláspontját jól mutatja Thomas Mann véleménye is, melyre Kovács Gábor világít rá - Mann a századvég hanyatlását konzervatív módon a nyugati civilizáció pusztító behatásából eredezteti. Szembeállítja a német hagyománytiszteletet, a német rendet, a nyugati civilizáció vallástalanságával, és absztrakt szabadságfogalmával. Okfejtése szerint a németek számára meghatározó fontosságú a nemzeti elv, míg a nyugati liberális gondolkodás alapjában véve kozmopolita jellegű. Spengler szerint a kultúrából a civilizációba való átmenet Nyugaton a XIX. században megy végbe. Az antikvitásban a „görög lélek” és a „római intellektus” példáin keresztül szemlélteti a különbséget, ahol a civilizációvá válás a IV. században történik meg.

A tiszta civilizációnak mint történelmi folyamatnak a lényege spengleri értelemben – a szervtelenné vált, elsorvadt formák fokozatos leépülése. Egy-egy kultúra születését a város megjelenéséhez köti. Ahogy minden kultúrának sajátos lelkülete van, ugyanúgy saját lélekkel bír a földből növényként kinövő város is. A kultúrák metaforikus módon, növényekként jelennek meg, amelyek magból szárba szökkennek, kivirágoznak, majd kiszáradnak és elpusztulnak. A város lelke hal meg, amikor az emberléptékű kisváros embertelen metropolisszá változik. A civilizáció korszaka Spenglernél lényegében véve a nagyváros győzelme a vidék felett, a polgár győzelme a nemes felett, a vallástalanság győzelme a vallásosság felett. A civilizációban „a földdel együtt növekvő népek helyett egy újnomád, egy parazita tűnik fel, a nagyvárosi lakos, az akaratlanul hullámzó tőmegben fellépő, tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelligens és terméketlen tényember, aki mély ellenérzéssel viseltetik a földműves néppel és annak legmagasabb rendű alakjával, a vidéki nemessel szemben, ami tehát hatalmas lépés a szervetlen világ, a vég felé (...)” Spengler ellenszenvének oka a nagyváros irányába, hogy az a „haza” helyett a kozmopolitizmust, a hagyomány és a természetesség iránti tisztelet helyett a hűvös tényérzéket, az állam helyett a „társadalmat”, a természetes jogok helyett a kivívott jogokat és a tudományos vallástalanságot, mint a szív korábbi vallásosságának kövületét jelenti - a tömeg pedig a hagyománnyal szembeni értetlenséggel, voltaképpen a kultúra ellen lép fel, a szexuális és társadalmi jelenségekkel kapcsolatban az ősemberre jellemző ösztönökig és állapotokig lép vissza. A nagyváros az a közeg, ahol a „kenyeret és cirkuszt” elve érvényesül (ma talán még inkább, mint a századelőn). Itt is magától értetődő hasonlat Róma, ahol a római nép „sötét külvárosok négyemeletes bérkaszárnyáiban élt, végtelen nyomorúságban, s a katonai terjeszkedés sikereit vagy közömbösen, vagy pedig a sporteseményeknek kijáró érdeklődéssel szemlélte”. Spengler szerint a Római Birodalom egyébként sem egy minden katonai és anyagi erőforrást felhasználó végső erőfeszítés nyomán alakult ki, hanem úgy, hogy egy másik civilizáció, a régi Kelet lemondott a külső önmeghatározásról, így birtokba vehették a világot, ami mindenki előtt prédaként hevert. Spengler szerint az imperializmus a hanyatlás tipikus szimbóluma – az Egyiptomi, a Kínai és a Római Birodalom, az indiai vagy az iszlám világ voltaképpen ennek a kövületei, ezek a képződmények, mint a holttetemek, amorf, lélektelen embertömegek, mint egy nagy formátumú történelem végtermékei – évszázadokig, vagy évezredekig fennállnak, és egyik hódító kezéből a másikéba kerülhetnek. Az imperializmus ilyen értelemben színtiszta civilizáció. Ezzel kapcsolatos véleményét jól összegzi, mikor azt írja, hogy a kultúrember energiája befelé, a civilizált emberé pedig kifelé irányul. Spengler ideálisnak a középkor rendiesen tagolt és hierarchizált társadalmát tekinti, ahol mindenkinek megvan a nagy egész által ráosztott szerepe, s a társadalmi egész, mint nagy organizmus működik. Itt az egyén nem individuum, hanem a társadalom funkcionális egysége. A fordulópont pedig ennek a szinte műalkotásként létező egésznek a felbomlása: ekkor a társadalom vezetése a nemesség kezéből a városi polgárság kezébe megy át. A „vér és a tradíció” fölött a szellem és a pénz jellegzetesen városi erői diadalmaskodnak.

A zárt és körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrákból Spengler nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit. Naturalisztikus társadalomelmélete szerint nincs kivétel a szabály alól - az európai civilizáció is el fog pusztulni, s miután a létezés örömét is elveszti, az „ezeréves fény birodalmából” visszakívánkozik az anyaölbe, a sírba.

A XX. század másik nagy hatású történetfilozófusa Arnold Joseph Toynbee 1924-től 1956-ig írta a Tanulmány a történelemről (Study of History) című hatalmas világtörténelmi munkáját, amelyben összesen huszonegy civilizációt különböztet meg. Civilizáció alatt pedig azt érti, ami Spenglernél a civilizáció és a kultúra együttesét jelentette.

Toynbee szerint a primitív társadalmak és civilizáció közti különbséget nem az intézmények megléte vagy hiánya és nem is a munkamegosztás (amely a társadalmak természetéből fakad) jelentik. Szerinte a munkamegosztás kiegészítője és ellenszere az utánzás (mimézis). Ez a primitív társadalmakban éppúgy megfigyelhető, mint a civilizációkban, de a hatás iránya különböző. Az elsőben „a még élő generáció idősebb nemzedéke, valamint a holt ősök felé fordul, akik láthatatlanul, de érezhetően a még élő öregek mögött állnak, erősítik hatalmukat és növelik tekintélyüket” , így ezek a társadalmak statikusak maradnak. A civilizációkban a mimézis a teremtő személyiségek felé fordul, tehát ha egy társadalomban előre, a jövő felé fordul a mimézis, akkor a társadalom dinamikus mozgásba lendül a változás és növekedés pályáján. Toynbee szerint a primitív társadalmak történetében korábbi szakaszoknak is kellett lenniük, mely szakaszokon ezek a társadalmak dinamikusabban mozogtak, mint bármikor bármely civilizáció. E véleményét egy képszerű hasonlattal mutatja be: „a primitív társadalmak olyan emberek, akik bénultan fekszenek egy hegy oldalában a sziklapadmalyon: alattuk szakadék, fölöttük meredély; e hasonlatban a civilizációk az efféle >>efeszoszi alvó<< olyan társai, akik éppen talpra álltak és nekiindultak, hogy a meredek sziklafalat megmásszák”. A civilizációt ezek szerint nem mondhatjuk sikeresebbnek, hisz bármikor visszazuhanhat a hegyoldalról, talán csak akkor miután elért egy újabb sziklapadmalyt, amit mászás közben most még nem is látni.

Toynbee elmélete szerint azért alakulnak ki civilizációk, hogy válaszoljanak egy olyan különlegesen nehéz helyzet kihívására, amely addig példátlan erőfeszítésre készteti. Ha az adott kihívás elég erős, és a válasz jó, akkor a társadalom fejlődik, de ha nem, akkor a társadalom stagnál, illetve ki sem alakul új civilizáció. Míg a fejlődés fázisában minden kihívás csak egyszeri lehet, amelyre a fejlődés érdekében jól kell válaszolni, addig a hanyatlás korában addig ismétlődnek a megválaszolatlan vagy rosszul megválaszolt kihívások, amíg a civilizáció el nem pusztul. Spenglerhez hasonlóan a civilizációk életének Toynbeenél is meghatározott fázisai vannak. Három ilyet különböztet meg: a civilizáció megszületését, a civilizáció növekedését és a civilizációk megroppanását. Spenglertől eltérően azonban úgy véli, hogy a társadalmak élettartamára nézve semmiféle határt nem szab a történelem, tehát egy társadalom soha nem természetes okok miatt pusztul el, hanem szinte mindig öngyilkosság következik be. A civilizáció önmagát ítéli halálra.
Toynbee, csakúgy, mint Spengler, a társadalmi változások és az elit réteg alkotóerejének változásában lát összefüggést, sőt Toynbee szerint, a kreatív impulzusok mindég ebből a teremtő kisebbségből indulnak ki, és a civilizáció továbbfejlődése akkor következik be, ha a társadalom többsége követi. Ha a teremtő kisebbség elveszíti kreativitását, uralkodó kisebbséggé válik, a tanítványok pedig vonakodó és elidegenedett proletariátussá. Ekkor a társadalom rálép a széthullás útjára, elveszíti önmaga meghatározásának képességét.
Toynbee és Spengler is alapvető jelentőséget tulajdonít a civilizációk életében a vallásnak. Az angol tudós egész tanulmányt szentel neki, melyben a történész szemével vizsgálja, és a civilizációk közti kapocsként értelmezi. A Nyugat sorsában Toynbee optimistább, egy "céltudatos és a miénknél magasabb rendű vállalkozás" akaratát vélte felfedezni. Bízik korunk még életben lévő öt nagy kultúrájának egységesülésében, a keresztény világvallásnak és a nyugati civilizáció köré szerveződő egységes világállamnak a kialakulásában.

(Folytatjuk)
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor