A funkcionális anyanyelvoktatás

Ahogyan a nyelvtudományban évtizedek óta több jellegzetes nyelvelméleti irány él egymással párhuzamosan, úgy az oktatásban is többféle irány érvényesülhet.

A funkcionális nyelvészet és az anyanyelvi oktatás viszonyában fontos szerepe van a kreativitásnak. Mivel az anyanyelvi órán a nyelvüket valamilyen nyelvváltozatban és műveltségi szinten beszélő diákokkal foglalkozik a tanár, a funkcionális szemléletnek megfelelően a nyelvet nem lehet egyszerűen kész eszközrendszerként használni, hanem a rendelkezésre álló lehetőségeket kreatívan kell alkalmazni, valamilyen mértékig újra kell alkotni. A nyelvi kreativitás problémamegoldó tevékenységet jelent. Egy adott helyzetben a körülményeknek megfelelő nyelvi viselkedésnek és a helyzethez illő nyelvi formák jellegének a kiválasztása, illetve létrehozása konstruktív erőfeszítést kíván. Ez a gyakorlati tudásra épülő mindennapi tevékenységeknek természetes összetevőjük.

Mindehhez az anyanyelv elsajátításának néhány fontos jellemzője tartozik hozzá: anyanyelvét és változatait a gyermek a szocializáció részeként fokozatosan ismeri meg; az anyanyelv elsajátításában a világ megismeréséhez hasonló elmebeli műveletekre van szükség; az anyanyelv-elsajátítás során megismert nyelvi egységek könnyen aktiválható séma jellegű tudássá válnak, és mintaként működhetnek; az anyanyelv elsajátítása nem fejeződik be azzal, hogy a gyermek „megtanul beszélni”.

A funkcionális alapú nyelvmagyarázatban a nyelvi rendszer a központi összetevő, de nem az egyedüli. A nyelvi rendszerhez az anyagi rész (a hangzó vagy a látható), a formai rész (a nyelvtan és a szókészlet a maga szerkezeti jellemzőivel), valamint a jelentés is hozzátartozik. A nyelv mint tudás az alapismeretek és a nyelvi egységek funkcionalitása közötti egyetemes és nyelv-specifikus összefüggésekre összpontosít (tehát a nyelvi egységek által végrehajtott csoportosítások nyelvi összefüggéseire, például a jelentéshálózatok, a metaforikus rendszerek jellemzőire); a nyelv mint viselkedés a nyelvi cselekvések jellemzőire, a szociolingvisztikai és antropológiai összetevőkre; a nyelv mint művészet pedig a nyelvi alkotóképesség ismérveire. Ezek a szempontok minden nyelvi jelenség tárgyalásakor folyamatosan érvényesülnek.

Az ekképp kialakított nyelvoktatási stratégiában alapvető mozzanat a diák megközelítésének a helye. Ez nyilván az a pont, ahol tud valamit anyanyelvéről. A stratégia érvényesítéséhez szükség van arra, hogy megfelelő viszonyt alakítsunk ki a diák személyisége, nyelvtudása és a tudomány által leírt nyelvértelmezés között; hogy a diák életkori sajátságainak figyelembe vételével fokozatosan térjünk rá az elvontabb témák kifejtésére, és hogy megfelelő mértékben tudatosítsuk benne szűkebb és tágabb környezetének nyelvszociológiai viszonyait.

A diákban az anyanyelvoktatás során erősíteni kell azt a meglévő sejtést, hogy anyanyelve nélkülözhetetlen a világ megismerésében, önmaga meghatározásában, és az általa ismert világhoz való viszonyának kialakításában. Ezért meg kell tanulnia, hogy nyelvi képessége egyetemes, nyelvi képességének megvalósulása gyakorlati, de bizonyos mértékig tudatosítható és alakítható, meghatározott kultúrához és közösséghez kapcsolódik, hogy a nyelvi képesség fejlődésére hatással van a tapasztalat, a társadalmi háttér, a megismert kifejezésformák változatossága, begyakorlottságuk, feldolgozottságuk és a közösség általi elfogadottságuk foka.