Az elutasítás mint beszédaktus

A huszadik század hetvenes és nyolcvanas éveiben a kultúrák közti kommunikációt vizsgáló pragmatikai munkáknak az egyik legfontosabb felismerésük volt, hogy az egyes nyelveket nemcsak nyelvtani rendszerük, például az igeidők kifejezésének eszköztára, a főnevek esetek szerinti alakváltozatai vagy a mondatszerkesztésük különbözteti meg egymástól, hanem az a mód is, ahogyan az adott nyelvközösség a rendelkezésére álló nyelvi eszközöket használja. Miller szerint, amikor egy másik nyelven beszélünk, gyakran nem is a szerkezeteknek a felismerése és a szavaknak a megértése okoz gondot, hanem annak megfejtésére kell összpontosítanunk, hogy mit is jelent az, amit a beszélő mond, mi a szándéka a közléssel.

Az egyik jellegzetes kommunikációs tényező az elutasítás. Arról a beszédaktusról van szó, amellyel a beszélő a hallgatója által javasolt vagy kívánt cselekvés teljesítését tagadja meg. Ez az egyik legbonyolultabb, a végrehajtója számára a legnehezebb beszédaktus. A válaszadó ugyanis nem kezdeményező félként szerepel benne, hanem csak beszédpartnerének a megnyilvánulására reagál, tehát nincs lehetősége arra, hogy előre megtervezze, felépítse mondandóját, mint ahogyan más esetekben (például kéréskor, gratuláláskor). megteheti. Az elutasításnak megfelelő módon való realizálása igen fontos mind a kérő, mind az elutasító fél önbizalmának a szempontjából. Bármiféle segítség megtagadása a rólunk alkotott jó benyomást gyengíti, ugyanúgy az elutasíttatás érzése sem önértékelésünket növelő gesztus. Éppen ezért az egyes nyelvek meglehetősen bonyolult stratégiákat alakítottak ki ennek a beszédaktusnak a végrehajtására. Ezek között találunk közös formákat, amelyek más és más hangsúllyal jelenhetnek meg egyikben vagy másikban, de olyanokat is, amelyek hiányoznak belőlük. A kódolás nemegyszer olyan szövevényessé válik, hogy néha még az anyanyelvi beszélők sem ismerik fel a valós helyzetet, azaz az elutasítást. A visszautasítások megfelelő végrehajtása, illetve megértése ezért a beszélőtől és a hallgatótól egyaránt alapos szociokulturális ismereteket követel.

A közvetett elutasítás kifejezhet sajnálatot, kívánságot, magyarázkodást, megnyilvánulhat kifogások, okok felsorolásában, alternatíva ajánlásában, jövőhöz vagy múlthoz kötött elfogadásban, jövőbeli elfogadás kilátásba helyezésében, lehet továbbá elvek hangoztatása, filozófiai jellegű kijelentés, kísérlet a partner lebeszélésére, visszautasításként funkcionáló elfogadás stb.

Az elutasítást feldolgozó munkák Szili Katalin szerint tárgyukat, jellegüket tekintve két csoportba oszthatók, bár alkalmazott eljárásaik, terminológiájuk nagyon hasonló. A főként az angol nyelvoktatás gyakorlati céljait szolgáló vizsgálatok az eltérő kultúrákhoz tartozók nyelvhasználatában megmutatkozó pragmatikai transzferek okait térképezték fel, azaz idegen ajkúak angol megnyilatkozásait vetették össze angol anyanyelvűek beszédaktusaival, illetve anyanyelvükön végrehajtott azonos cselekedeteivel. A legnagyobb érdeklődést a keleti népeknek, így a japánoknak, a koreaiaknak és a kínaiaknak az elutasítási tevékenysége váltotta ki, hisz a tagadás körülményessége, a nyílt visszautasítástól való tartózkodási hajlam éppen az ezeket a nyelveket beszélő diákok angol kommunikációjában vált leginkább szembetűnővé. A másik csoportba az intralingvális kutatások tartoznak, ezek a beszédaktus nyelvi sajátosságait, használatának szociolingvisztikai meghatározóit egy nyelvközösségen belül, az illető nyelv szabályrendszerére összpontosítva határozzák meg.