Hogyan gyártanak tervszerűen szemetet az 1929-es gazdasági világválság óta

Manapság nem kell a technika bolondjának lennünk, mégis kézzelfogható gyorsasággal tapasztaljuk, hogy az újabbnál újabb technikai csodák miként tolakszanak életünkbe. Bármennyire is szeretnénk egyes kütyük használatát elkerülni, ez mostanában szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Ez a rohamos fejlődés valahol a XVIII. század közepén indult az I. ipari forradalommal, és e lendületes változás mind a mai napig tart. Hogy a technika vívmányaival, és mindenféle más áruval a szó szoros értelmében szinte elárasztanak bennünket, nem a véletlen műve.

Amíg az őskortól a XX. század kezdetéig egy-egy használati tárgyat úgy állítottak elő, hogy legalább egy emberöltőt, de többnyire több generációt is kiszolgáljon, addig a gyáripari termelésre való átállással a mérhetetlen profit, a haszon utáni vágyakozással, sor került arra, hogy a közfogyasztási cikkek, termékek élettartamát tudatosan lerövidítették. Érthetőbben fogalmazva, a különféle árukat az 1929-es gazdasági világválság óta tervszerűen úgy gyártják, hogy azok a lehető legrövidebb idő után hasznavehetetlenné váljanak, és a szemétre kerüljenek.

Az I. világháború végén a világ a gazdasági kimerülés szélén állt. Ennek következtében jelentős mértékben megnőtt az infláció és a munkanélküliség. A versailles-i békeszerződés tovább nehezítette az országok gazdasági talpraállását. Az angolok és a franciák a vesztesektől kapott hadikártérítésekből törlesztették volna a tartozásaikat az Egyesült Államok felé, de sajnos az egész csak nagyon lassan indult el. Amikor a múlt század 20-as éveinek a derekán mindenki a gyorsabb fejődés reményében már a jövőbe nézett, sor került a világgazdaság első sorozatos sokkhatásokat kiváltó összeomlására.

A nagy háború után a világgazdaság vezetését az USA vette át, hiszen az egész világ az ő kölcsöneitől függött. A fellendülés reményében minden fejlett országban a termelés növelését látták elő, de megindultak a tőzsdei spekulációk is. Lassan túltermelés alakult ki, és a hatalmas mennyiségű raktárkészletek eladhatatlanná váltak. Ennek hatására 1929. október 24-én megkezdődött a New York-i tőzsde összeomlása.

Aki a történelmet egy kicsit is ismeri, az tudja, hogy a válságból való kilábalás igen lassan indult el. Az USA-ban csak 1933-ra kezdtek változni a gazdasági viszonyok, ugyanis a hivatalába ekkor frissen beiktatott Franklin Delano Roosevelt az ún. új gazdasági-társadalmi irányvonalat, a New Dealt vezette be. Az állam beavatkozott a gazdasági folyamatokba, és több lépést is kezdeményezett: négynapos bankzárlatot rendelt el, leértékelték a dollárt, közmunkákat szerveztek, ahol a munkások táborokban laktak, ingyen étkezést, szállást, egyenruhát és napi 1 dollár kaptak. Ennek fejében gátakat, csatornákat, vízerőműveket, utakat, hidakat építettek, folyószabályozást végeztek. A mezőgazdaság fellendítése érdekében kárpótolták a farmereket, és haladékot adtak nekik adósságaik visszafizetésére.

Ami nem szokott a tankönyvekben lenni, de szintén a gazdasági válság következménye, azt röviden az obsolescenc angol fogalommal lehet összegezni, és gazdasági tekintetben az jelenti, hogy elromlásra tervezés. Bár az elromlásra tervezés még 1924-ben, tehát a világválság előtt jelentkezett, amikor a villanykörtegyártók között létrejött a világméretű Phoebus kartell, amelynek tagjai megegyeztek abban, hogy a nagyobb forgalom érdekében szándékosan 1000 órára fogják lerövidíteni a villanykörték 2500 órás élettartamát, az obsolescencia valójában csak a világválság hatására teljesedett ki. A tervezett elavulás (elromlásra tervezés) elmélete szerint ugyanis egy válságot az is előidézheti, hogy a technika fejlődésével a fogyasztók túl sokáig használják a minőségesen gyártott cikkeket, termékeket. Az 1929-es válság következtében vált nyilvánvalóvá, hogy az a termék, amely nem akarja felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia!

Az 1929-es világválság óta az obsolescencia a költséghatékonyság érdekében a gyártási stratégia része. A fogalom bevezetése Bernard London nevéhez fűződik, aki 1932-ben jelentette meg Ending the Depression Through Planned Obsolescence c. művét. Ötletének köszönhetően alkalmazzák azóta a tervezett elavulást. Az elromlásra tervezés persze nem csak azt jelenti, hogy a termékek feltétlenül tönkremennek a garancia lejárta után, hanem azt is, hogy közfogyasztási cikkeket tudatosan elavulttá silányítják. Például az áruk külseje, funkciója egy idő után kimegy a divatból, vagy idővel energiapocsékolóknak bizonyulnak, netalán „váratlanul” kiderül a termék egy-egy anyagáról, hogy mérgező, rákot kelt, és lehetne még sorolni mindazokat a pszichológiai, gyártási, technikai, marketinges módszereket, amelyek az obsolescencia fogalomkörébe sorolhatók. Továbbá vonatkozik ez arra is, hogy az elromlott termék javítása, többnyire mesterségesen gerjesztve, sokkal drágább, mint egy újabb termék megvásárlása, mert vagy túl drága az alkatrész, vagy túlzottan költséges a javítási szolgáltatás.
A tudatosan elromlásra, vagy elavulásra gyártott termékek (sokszor kimondottan szemét) előállítása nem egyértelműen rossz, állítják közgazdászok és demográfusok egyaránt, azzal érvelve, hogy az obsolescenciának köszönhetően van munkahelyük az embereknek. A környezetvédők viszont tiltakoznak az ellen, hogy a mind jobban kimerülő bányakincseket és más erőforrásokat eleve szemét gyártására használják fel. Az igazságot e vita esetében nem a félúton kell keresni. Ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb.